Egyszer régen, nagyon régen, amikor még Halmai Pista javában fröccsözgetett, a Malomárok virágzott, s az én arcszőrzetem is sötétebb volt, történt, hogy felmentünk az említett kocsma felső szintjére, kivittük az italokat leültünk egy boxba és beszélgetni kezdtünk. Erről, arról, Kosztolányiról és a készülő „regényemről”, amit még kézzel írott formájában olvasott el tegnap, s rögtön fel is hívott telefonon, hogy találkozzunk. „A műfajjal valami hibádzik” – mondta. Én a „Segédkönyv életben maradáshoz” alcímet (műfajt?) adtam meg. Sokáig tartott társalgásunk, amit az előttünk tornyosuló üres poharak is jeleztek. Két-három nap múlva ugyanott találkoztunk. „Á, szóval a barokkban kedvelt hosszú cím mellett döntöttél!” Ez így fest: „Kosztolányi az alvilágban – Segédkönyv életben maradáshoz kora középkorú férfiaknak és nőknek, kopaszodó, de még büszke méneknek, deresedő, de még pazar kancáknak. Vigyázat! Az idő, mint egy kiglancolt, veres, úrhatnám szuka véghetlen orrával új áldozatok után szaglászik mohón, élvetegen és álnokul.” „Ez kurva jó!” – kiáltott fel. („Biztos van benne valami – gondoltam –, mert egyébként irtózik a trágárságtól.” [Megjegyzem, Zoli barátom is a „csonka” címet közölte.]

Pista már tíznél több éve halott, a „regény” csak nem akar haladni, gondolom, torzóként hagyom magam után. (Folyt. köv.)  

Mielőtt a címben vállalt feladatomra térnék, fickándozok egy kicsit, cikázok térben és időben. Zsuzsa Újszászon az iskolákban, három Zsuzsa Szegeden (kettőbe beleszerelmesedtem, ám csak az egyiknél lett sikerem, a harmadik – őt is szerettem, szeretem, de másképp –, a csoporttársam az egyetemen tanít). Zsuzsa a kecskeméti (egyetlen, igaz) barátom első felesége, és Zsuzsa volt egy kolléganőm. Zsuzsanna a fiatalabbik lányom. Az óegyiptomi eredetű, liliom jelentésű név, bár gyakorisága óriásit csökkent, még mindig elég népszerű. Zsuzsannának hívták őt is, akiről ezt írtam a Régi idők mozijában (ivisz, 2011. március 01. kedd, 10:13) „Zsuzsa néni kosarából fruttit vásároltak, karamellát, bocskorszíjat, papírstanicliba kimért napraforgó- vagy tökmagot ”. (A 3. személyű múlt időt értsék többes szám első személynek.) Zsuzsa néni szerény üzletasszony volt, s nem csak mi láttuk öregnek. Jóval fiatalabb és harsányabb is a „mi Zsuzsánk”, a Szamovár Zsuzsája, esetleg Zsuzsikája. Tóth Zsuzsa. Vele még nem készítettem „interjú”, de istenuccse megteszem. Andi és Ő tökéletesen kiegészítik egymást. Ezt gyakran fel is emlegetjük nekik, mire ők kissé elvörösödve megköszönik. Rejtélyes módon Harsányi István barátom örökbecsű szállóigéje jut eszembe: „Nem szeretem, ha a hátam mögött dicsérnek! Mondják a szemembe, hogy fasza gyerek vagyok!”

Tulajdonképpen most nem is akartam többet mondani.

„1969-ben néhányunkat kicsaptak az orvostudományi egyetemről, mert a Nagyerdőben
megemlékeztünk az egy évvel azelőtt Csehszlovákiában történtekről. Hiába volt apám katonatiszt,
anyám pártfunkcionárius, az akkori hatalom rettegett attól, hogy nálunk is ilyen történjen. Nagyon
bántam, de nem tehettem semmit. Egy szemesztert tudtam le Debrecenben, soha nem szereztem
meg a diplomát, de mindenképpen a szakmában akartam dolgozni, ezért jelentkeztem a kórházba.
Szüleimnek azért volt annyi befolyása a megyében, hogy felvegyenek. Felvettek. Hétfőn kezdtem,
mégpedig hogy! Sose felejtem el! Jó, jó, tudom, röviden! Emlékszel még a régi piacra? Nem? Ja,
persze, te nem egri vagy. Egyébként tudod, hogy az újszászi szanatóriumban is dolgoztam hat évig?
Szóval eljött a hétfő, én meg mentem dolgozni. Egy idős ismerősöm, aki már régen itt volt, szólt,
hogy a műszak előtt a régi piacra menjek. Odamentem. Már várt. Lángost ettünk. Utána rendelt
két fél rumot. Akkor még nem tudtam, hogy feles az öregnél fél litert jelent. „Lássuk, milyen legény
vagy! Megállod-e majd a helyed!” Még emlékszem, hogyan mentünk be a kórházba, aztán beállt
a filmszakadás. Arra ébredtem, hogy rázzák a vállamat, és mondják, menjek a piros szőnyegre.
Amíg úgy-ahogy rendbe szedtem magam, az ápoló elmagyarázta, hogy ez annyit jelent, raportra
szólítottak, s felkísért egy irodába. Ott fehér köpenyes orvosok és egy doktornő várt. Hallgattak.
Végre megjött a főorvos, aki engem felvett, s megtört a csend. Ő törte meg. Nemes egyszerűséggel,
nem cifrázva szavait így szólt: - Fiacskám, ha szeretnél itt maradni, tanulj meg inni, vagy eredj a
picsába!”
Jani az elsőt választotta. Maradt.

Be. És vittem magammal a „Hülyeségek Könyvét”, ezt a keményfedelű, közepes méretű csíkos

Bejön egy férfi. Kalapja alól kilógó haja már kezd deresedni. A cowboyokéhoz hasonló ez a kalap,

A zárójelben ezúttal nem cím található, hanem műfaj-meghatározás, amellyel Cseke Gábor barátom

„Andika szemérmesen félbehagyta a mondatot, amikor a fiatalokról beszélt, de mi van abban

„Ez még egy régi munkahelyemen történt, egy másik kocsmában. Nem, nem volt az kocsma, volt
konyhája is. Mindegy! Főleg fiatalok jártak oda, nem úgy… Hallgatom sokszor, ahogy beszéltek
és néha nem értem, mit. Gondolom, ti is átéltétek már ezt. No… szóval a fiatalokon van a lényeg.
Szabadnapos voltam, ráértem, este lementem oda. A váltótársam azonnal észrevett, megpusziltuk
egymást, ahogy ez a nőknél szokás. Megkérdezte, hallottam-e már a rock and rollról. Szemébe
néztem, láttam nem viccel. Valami keveset – mondtam –, miért? Idejött egy srác, az, aki ott táncol,
s azt mondta, hogy egy rock and rollt kér. Nem táncolok – feleltem –, különben is dolgozom. A srác
nevetni kezdett, s elmagyarázta, hogy egy italról van szó. Egy koktélról. Elsorolta a hozzávalókat.
Én megcsináltam neki. Mit szólsz? Így még én sem használtam ezt a szót, csak zenének és táncnak
ismertem. Felírod a receptet, ha máskor vagy más is ilyet kér? Felírta.”

Az ember jár itt-ott, s bárhová vetődik, mindig megtalálja kocsmáját. Minél nagyobb a település,