|
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 4. |
|
Viola néni már a sarkon kiabálni kezdett.
- Hova maradt el ilyen soká, a fene abba részeges fejibe!
Ármi bácsi majdnem átölelte, de aztán csak kedvesen ennyit mondott:
- Nem úgy van az, Violkám! Hadd mutatok neked valamit! – Kivette a kalitkából a két galambot, közben magyarázott. – Az előző gazdája csak egy zsinórt kötött a nyakába, úgy sétáltatta, úgyhogy Pötyi mellé tettem. Ha láttad volna őket a vonaton!
- De hiszen ez a galamb egy vagyon! – Rémülten nézett öregére,de hangja, mint egy ügyészé. – Maga elgalambászta az összes pénzt!
- Nyugalom, tubicám, nyugalom! Szinte ingyen volt. Az a mit tudom én ki nem értett a galambokhoz. - És elmesélte a vásárlást.
- Nagy kópé maga, Árminom!
Birincsik, miközben helyére kísérte a két galambot, Pötyi fülébe súgta:
„No látod, nem maradsz vénlány!”Belzebubéba pedig: „Ha bedugod, sose húzd ki, fiam!” Másnap kora reggelt megrendelt Tódornál két alumínium jegygyűrűt. (Önöknek elárulom, ha nem mondják tovább: Pöthihumba királynak aranygyűrűkről küldött számlát.) Hát mégis rátalált Pötyire a nagy szerelem! Akkor úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Igen, minden békésnek és nyugodtnak tűnt. Ármi bácsinak ízlett Tódor pálinkája, jóleső érzés volt még felböfögni is. Viola néni már a konyhát seperte, amikor a férje megjött. Zsörtölődve fogadta.
- Ha már Pesten volt, hozhatott volna valami kiállításfiát!
Ármi bácsi legyintett („Szófia beszld!), leült az asztal mellé s magához intette a feleségét.
- Violkám, nem halt meg mostanában valami rokonod?
- Már miért halt volna? Meg mi az, hogy az én rokonom? Megkergült maga?
- Valami amerikai bácsikád, akiről nem tudsz.
- Galambász létére tyúkesze van! Ha nem ismerem, honnan a fészkes fenéből tudnám, hogy meghalt? – Mivel Birincsik hallgatott, folytatta. – Miért, meg kellett volna halni valakinek? Miért pont az enyéimek közül, úgyis kevesen vagyunk már idefent!
- Ne kárálj annyit! Az éjszaka galambokról álmodtam.
- Mi abban a csoda? Azokkal kel, azokkal fekszik.
- Az álmoskönyv szerint ez örökséget jelent.
- Ahá! Azért kellett volna meghalni a gazdag rokonnak. És hogy látta azokat a galambokat?
- Egy bálban.
- Bált látni nem eljegyzést jelent?
Ármi bácsi mosolyában a következő mondat bujkált: „Néha te is sok vagy nekem, asszony!” Megint szerencséje volt: Viola nénit más érdekelte.
- Olyan bálat látott, amilyenről a Magazinból olvasott fel nekem?
- Cifrábbat Told közelebb azt az üveget! Csak mink ketten voltunk emberek, a többi mind állat. Nem láttam lámpát, de a fény nem olyan volt, mint éjszaka szokott lenni. A prímás egy óriási tücsök, a brácsás egy cincér, a nagybőgős egy svábbogár, az énekes meg egy csuka volt, a kórusban sügérek, domolykók és pontyok énekeltek. Ezek tudtak beszélni. Igenis, tudtak! Volt operett, magyar nóta, keringő, polka, csárdás, táncdal, bítes muzsika, még ezeket a mai gyerekeket megbolondító zenét is húztak! A galambok meg ropták. Micsoda színes kavalkád! Látnod kellett volna!
- Ó, én nem bírok olyan csicsásakat álmodni, mint maga.
Az asszony hangja nem árulta el, hogy bók volt ez vagy szurkálódás, Ármi bácsi így csak ivott egy kortyot, arról legalább biztosan érezte, hogy jólesett.
- Először egy turulmadár és egy griff lépett a parkettára. Ahogy ott kerengtek, olyan ijesztőek voltak, hogy álmomban is azt hittem, hogy csak álmodok. Kiderült, hogy ez csak álruha: két koromfekete galamb bújt ki alóluk. Az egyiknek villogó narancssárga volt a szeme, a másiknak vörösen csillogott. Aztán a többi galambok is táncra perdültek, tviszteltek, keringőztek, polkáztak, csárdást jártak. Egy Braunschweigi Keringő tolla fekete, piros és sárga volt, a kétfejű Bécsinek – mert annak is két feje volt, mint Ferenc Jóskának – piros, fehér, piros, a Francia Golyvásé meg piros-fehér-kék. Az Amerikai Óriás Posta, rajta hét piros meg hat fehér csíkokkal és ötvenvalahány csillaggal, csacsacsázott egy vörös Dániai Szívhátúval, aki egy nagy latinkeresztet hordott a hátán. A Bukovinai Pergő és az Aradi Bukdács színe kéknek, sárgának és pirosnak látszott, de apám mesélte, hogy valamikor piros-fehér-zöld volt, mint ahogy a brékező Tulai Keringő is vörösről fehér-kék-pirosra változott. A fene essen bele a politikába, de még abba is, amit történelemnek hívnak! Igazam van, Violkám? Azon is csodálkozok, hogy a bálban ott kóválygott a világoskék Békegalamb is, amikor a világ tele van háborúkkal meg robbantásokkal! És azok nem álmok!
- Az a fontos, Árminom, hogy nekünk meg a gyerekeinknek nincs semmi bajunk. – Egymásra mosolygott a két öreg. Rövid hallgatás után Viola néni így szólt: – Álmodott vóna kend egy halottasházzal! Az annyit tesz, hogy a remények megvalósulnak.
Birincsik felderült arccal dörzsölte meg a tenyerét.
- Ha arról álmodok, meghal a gazdag amerikai nagybácsikád, és örökölni fogunk egy csomó pénzt! Hej, asszonyok! Ha ördögnek nem is vagytok jók, angyalnak azért prímán megfeleltek!
Félrehúzva a nyári konyha firhangját, Tusnádi Jakab lépett be.
- Nem akarok zavarni, de a dolog nem tűr halasztást. Ármi bátyám, biztosan értesültél már a galambhamisítási botrányról. Úgy tűnik, hogy begyűrűzött hozzánk, Kalózfalvára is!
Az öreg összeráncolta homlokát.
- Két szemed a galambokra! – szólt, közben Viola néni rosszalló pillantásával nem törődve ivott még egy pohárral és vállára terítette zakóját. Elindultak. |
|
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 3. |
|
Az idegen galamb (Ő) félszegen pislogott az egyre epekedőbb pillantásokat látva.
- Hogy hívják a madaradat, öcsém? – szólította meg Ármi bácsi a pipáját tömő férfit, akiben a tulajdonost sejtette.
- Bubicának.
- A franc essen beléje, ez is nőstény! – Amíg a másik a pipájával bajlódott, Ármi bácsi villámló szemekkel sziszegte Pötyinek: – Miféle nőstény vagy te? A kiállításon tojtál a tojókra, most meg… Vagy a vénasszony vert át? No, várjon csak! Ha hazamegyek…
A férfi meghallotta az utolsó szavakat.
- Miért bántaná azt az áldott jó asszonyt?
- Azt állította, hogy ez a mondén tojó. És látod? A te Bubicád körül legyeskedik!
- Hogyha tojó, akkor így van rendjében! Tudja, bátyám, csak én hívom így, a rendes neve Belzebub.
- Mint az ördögé?
- Asziszem.
- Akkor jó! Isten nem merte asszonyokra bízni az ördögséget, nehogy valami nagy bajt csináljanak. – A galambokra nézett. – Kezdenek összemelegedni. Öcsém, a te ördögfajzatod tetszik az én Pötyimnek. Mit szólsz te ehhez?
Misurda Ábris (akit szava járása miatt szokták Ferkónak, Fecónak is nevezni, utalva az egykor Assisiben tevékenykedő kollégájára) csuklani és köhögni kezdett, következésképp nem szólt semmit, csak egy kicsit elhúzódott Ármi bácsitól, s szavait azzal magyarázta, hogy az öreg biztosan többet ivott a kelleténél. Ármi bá’ fürge agya gyorsan kapcsolt. Tulajdonosa felnevetett.
- Á, szóval azt hitted, hogy… Tudd meg hát… – És miközben ütögette galambász társa hátát, elmesélte neki Pötyi históriáját. Az öregekre jellemző komótossággal, a szavait alaposan megrágva beszélt, így van időnk megtudni egy s mást Belzebubról, aki mostanában nem érezte magát még nőnek sem.
A zavarok tavaly őszelőn kezdődtek a lelkében, amikor egy bágyadt délután felnézett az égre. Vadludak V-jét látta. Lejjebb hajtotta fiatal fejét: a villanydrótokon izgatottan csivitelő fecskéket látott. Másnap üresen feszültek a huzalok. És harmad-, negyed-, ötöd-, sőt hetednap is. Ennyi ideig csak a postagalambok szoktak odalenni! Nem voltak fecskék egészen tavaszig. Akkor megjöttek (egy nyugalmazott postagalambtól megtudta, hogy Afrikából), és Belzebub úgy érezte – lenézés, fitymálás volt a tekintetükben, amikor ránéztek. Ő mondain volt, nem tudott repülni.
Belzebub kedélyének másik oka a tojókkal kapcsolatos. A három, Taganrogból elszármazott galamblány, Tatjana, Maruszja és Olga csak a délceg, szédítően keringőző, jó dumájú hímek társaságát kedvelte, ő pedig hölgyek jelenlétében mindig zavarban volt, hebegett-habogott vagy szemlesütve hallgatott. Így járt nagy szerelmével – a gazdája Böbének hívta –, akit bámult szívdobogva, de csak állt, mint akinek földbe gyökerezett volna a lába, még jó, hogy lombot nem hajtott, mint a fák. Úgy nézte a pár galamblépésnyire magokat csipegető szerelme tárgyát, mint Odüsszeusz nézhetett Trója hamvai fölött a távoli Ithaka felé. Könnyak gyűltek a szemébe, amikor Böbe egy vörös tollú gavallérral bevonult a szomszédos odúba. Ha ember lett volna, biztosan azt gondolja, hogy ez az inferno.
Ábrisnak feltűnt, hogy madara nem eszik, nem iszik, csak búslakodik már napok óta.
- Asziszem, nem stimmel nálad valami. – Hiába volt minden kérdés, kérlelés. Ábris töprengett, tépelődött, aztán, midőn úgy gondolta, hogy megtalálta a magyarázatot galambja viselkedésének okáról, felvitte Belzebubot Pestre, az Állatkertbe. Átverekedték magukat az agresszív zsibárusok, fecsegő hülyék tömegén, s már ott is voltak az emuk és a struccok szálláshelyén. A szállás most nem szó szerint értendő.
- Látod őket, koma? Ezek se tudnak repülni, mégse viselkednek olyan gyalázatosan, mint te! Legalábbis asziszem. – Egy kisfiú felemelte gömbnyalókáját, hogy odadobja az egyik madárnak, de az anyja rárivallt, ezért egy jókora követ hajított be, mire a struccok, az emuk őrült vágtába kezdtek. Belzebub – aki legfeljebb csak totyogásra volt képes – lehorgasztotta a fejét.
- Hülyegyerek! – förmedt rá a kacagó kisfiúra Ábris. Az édesanya a galambászra öltötte a nyelvét és megsimogatta egyetlenje okos fejét.
Belzebub bánata a pingvinek látványára sem olvadt fel, akiket Misurda szintén megmutatott neki. Kicsit megborzongott, de magába roskadva nézett ide és oda, csak a gazdájára nem. Komplexusa akkor tetőzött, amikor meglátta a fácánok, a pávák farkát. Búskomoran baktatott tovább Ábris mellett. A karvalyok, vércsék, keselyűk, baglyok lakótere előtt találkoztak Pötyiékkel. Ott megálltak, mert Ábris pipára akart gyújtani.
- Asziszem, isten az én Bubicámat a maga galambja számára teremtette! – kiáltott fel a huncut Misurda, és elbeszélte madaráról mindannak körülbelül az ellenkezőjét, amit én – mindenféle érdek nélkül – elmondtam. – Nem hiába hívják – fejezte be Berentei Bagzó Belzebubnak! Nem hiszi?
Már miért hitte volna negyvenévi tapasztalatával Ármi bácsi? Mosolygott magában, és hogy a galambok ne hallják, közelebb hajolt Ábrishoz. Suttogott.
- A te Bubicád ugyanúgy szűz, mint az én afrikás madárkám! A felét se éri annak, amennyit a szavaidból összeszámoltam. Nem, ne merj nekem hazudni! – Ábris pirosló arccal megint a pipáját kezdte babrálni. – Lásd, hogy kivel van dolgod, elfogadom a galambodat, és ha lesznek fiókák, neked is adok vagy kettőt. Egy szót se! Lenne szíved elválasztani őket egymástól? Gyerünk, igyuk meg az áldomást! Egy kört én fizetek. |
|
|
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 2. |
|
Ármi bácsi és Gergő beugrottak a patakba, lubickoltak, pancsoltak.
Pötyi otthon maradt. Lépett kettőt jobbra, lépett hármat balra a karimán, végül felemelte a szárnyait. Magasban tartotta másodpercekig, s kitátott csőréből keserves sóhajtás szakadt ki és indult a felhőtlen ég felé. Pötyi újra begubózott magányába, látszólag közömbösen figyelte az itató vizének tükrét.
Viola néni, aki nemcsak a galambászok, hanem – minden gyakorlatiasságának, gasztronómiai érdeklődésének ellentmondva – a galambok lelkét is jól ismerte, és férjéhez hasonlóan minden lacafacázás nélkül kimondta, ami éppen a szájára kívánkozott, ránézett.
- Viszket, madárkám? Miért magadat bámulod? Te is úgy akarsz járni, mint az a kótyagos agyú görög gyerek, az a Nárcisz vagy kifene? Szerezz magadnak egy nyalka legényt, aztán… Te is egyszer vagy fiatal!
Délután beszámolt a férjének.
- Kéne, kéne – vonta össze szemöldökét Ármin –, de melyikük? Királyi madár ez, finnyás úri fehérnép. Biztos, hogy tojó?
- Megismerem tán a magam fajtáját! – csattant fel Viola néni, és Birincsik kiérezte a hangjából azt a sértődöttséget, amely elől ajánlatos kitérni. Tegnapelőtt is így kezdődött
Megsimogatta felesége kendőjét. Hangja olyan volt, mint aki hízeleg, és akinek legalább két héttel előre jár az agya.
- Ha te mondod, akkor tojó! Ehhez te jobban értesz. Kibír szerinted két hetet a micsodája? A tied is kibírt, amikor katona voltam. Vagy nem?
Szerencséjére Viola néni nem hallotta meg a kérdést, mert kisietett a kapu elé, amikor meglátta, hogy Örzsi anyó közeledik.
Kiitta poharából a meglangyult fröccsöt, kisétált az udvarra. Galambjai köréje sereglettek, de ez most nem vidította fel az öreget. Belépett a dróttal körülhatárolt területre, amelynek közepén a Pötyi-lakékeskedett. A galambot abban a testtartásban találta, amit a felesége elmondott. Egy szót sem szólt, csak a fejét csóválta. Töprengett. Amikor elcsitult az unoka, a feleség, a szomszédok zaja, és a napot a hold, Kalózfalva foghíjas lámpasorainak világa és a tévék ablakaiból kiszüremlő fénye váltotta fel, Ármi bácsi is elment aludni.
Hajnalban a felesége rázta fel.
- Ármin! Ne horkoljon már! Hallgassa csak! Azt hiszem, magát keresik.
- Mi van? – az öreg felült az ágyban.
- Hé, galambozó! Jó reggelt kívánok, az anyád oltáron függő, Heródiás hétszentségit!
- Ki a fene vagy? Mit akarsz?
- Fia apámnak, a világbíró Pöthihumba királynak. Jöttem nézni madárkám!
- Az apád úristenét! Ezért ébresztettél fel?
- Pontosan.
Amíg Birincsik felöltözik, megissza kupica pálinkáját és kiballag a ház elé, lássuk, hogy megy a sora az ifjú fekete hercegnek itt, a messzi idegenben. Egyelőre esze ágában sem volt a szeretett apjában megtestesülő népe óhajának eleget tenni, kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy kiművelt emberfő legyen. A szegedi Béke tanszéken nem politológiát tanult, a „ló farában” nem anatómiát, a Búzában nem gabonatermesztést. A Kék golyóbansem az első mozgatót kereste, nem a newtoni fizikát szívta magába, és a Sárkánytsem azért látogatta oly sűrűn, hogy a néprajzról, a kínai ősvallásról, a meseelméletről szerzett ismereteit bővítse. Az éjszakai életben teljesen megfeledkezett arról is, hogy az apja már kiválasztotta neki a jövendőbelijét. Most egy szőke hajú lányt mutatott be Ármi bácsinak. Látva az öreg kikerekedő szemét, hozzátette:
- Éva tolmács. Hiába, hogy lenni bennem jó nyelvérzék, tudok angolozni, franciázni…
A lány felnevetett.
- Imi igazat mond.
- Milyen Imi?
- Ő. Ki tudná kimondani azokat az idióta néger neveket? Én Iminek nevezem, Jutka Palinak hívta, az a vörös ribanc meg Boldinak. Mindegyikre hallgat. Mostanában egyébként mindenki Iminek szólítja – mondta büszkén.
- Éva segít nekem magyarózni.
A kis szőke kacagni kezdett és megborzolta a fekete, gyapjas üstököt, megpuszilta a vörös, húsos ajkakat, a barna füleket.
- Gyerünk, fiam! Megmutatom a galambodat, Pötyit.
- Miért? Ő van fiú?
- Nem. Ez van neve.
- Én lenni magammal vele kertben! Galambozó, te vigyázol addig erre! – a herceg a lányra mutatott és elindult.
Nagy volt Pötyi öröme. Befészkelte magát a herceg karjaiba, és mint a doromboló macska, búgott, turbékolt. Az ifjú néger csókolgatta, simogatta kedvencét. Varázsszavakat mormolt neki anyanyelvén, de magyarul becézte, dicsérte: - Jól meg vagy nőve, megnőstényesedtél a régen, amikor nem láttak a szemeim. – A galamb teste megrezzent, majd megmerevedett. Abbahagyta a turbékolást is. A herceg cigaretta után kotorászott a zsebében, mégis észrevette a madár viselkedésének megváltozását.
- Tapogattam az elevent benned?
Pötyi szorosabban odahúzódott a herceghez és fátyolos szemet vetett rá.
- Ne totojázzál, vegyél inkább példát rám. Rólam. Csak egyszer van lenni fiatal mindenki! Te is meg én is!
Pötyi szemében vörös színű fény villant. Hogy ez mit jelentett, csak a legtapasztaltabb galambászok tudják. Például Ármi bácsi. Két héttel később felvitte őt Budapestre, az Országos Galambkiállításra. Nem éremszerző célzattal. Pötyi pillanatok alatt felismerte a kalickában feszengő hímet és már lépett is tovább a következő ketrec elé. Ott hosszasan elmélázott raboskodó sorstársát figyelve, de onnan is továbbment. A tojók előtt meg sem állt. Ideiglenes gazdája csalódottan látta, hogy a hímek között sem talált magának valót.
- A fene essen bele abba a kényes begyedbe, hát milyen kancsi kell neked? – Gondolkodás után döntött. – Van még időnk a vonatindulásig, gyerünk az Állatkertbe!
Pötyi nem félt az oroszlánoktól, sem az elefántoktól, sem a kafferbivalyoktól, sőt még a vízilovaktól sem, de riadtan pislogott Ármi bácsi mögé bújva a karvalyokra, a vércsékre, a keselyűkre, sőt a baglyokra is. Egész testében reszketett, vércukor szintje megemelkedett, tollai felborzolódtak. Elfordította a fejét.
Ekkor meglátta Őt.
|
|
Tánczos G. Károly: Pötyi, a vízigalamb 1. |
|
Nevével ellentétben nőstény volt. Ez süldő galamb korában problémát okozott neki. Az eredeti neve „ A világbíró Pöthihumba király bátor, hős fiának egyszülött madárkája, aki át tudta szelni a Nagy Vizet”. (A név második felét később biggyesztették a törzskönyvbe.) Mielőtt megtudják, hogy Birincsik Ármin bácsi, a szabad szájú galambász, egyúttal a keresztapja is, miként segített rajta, és hogy miként lett vízigalamb, meg kell ismerniük életének rövid történetét.
Afrikában látta meg a napvilágot és a kontinensre jellemző növényeket, állatokat, embereket. Földrajzból tanultuk, hogy Afrika messze van, és hogy főként fekete színű embertársaink lakják. Történelemórán pedig azt, hogy a néger atyafiak gyakran vívnak véres háborúkat a fehér idegenek, vagy ha olyanok véletlenül nincsenek, egymás ellen. Pöthihumba király országában hál’ istennek voltak gyarmatosítók, így nem kellett az egyébként is kicsiny lélekszámot csökkenteni. Történt egyszer, hogy a felszabadító háború szünetében a királyfi hazautazott a fővárosba meglátogatni régen látott szüleit. A harcokban megszokta, hogy minden gyanús hangra figyeljen, ezért amikor az udvaron sétálgatott, gyönyörködött, felkapta a fejét a halk kopogásra. Aztán le is hajtotta, mert a kip-kopok lentről hallatszottak. Lenézett és látta, hogy egy tojás héja repedezni kezd, kilyukad, egy pici csőr jelenik meg, majd egy fej, egy szárny, végül egy kis galamb egésze. A fióka, miután egy-két csapással kipróbálta szárnyait, felnézett a királyfira. Azóta mindenhová követi, vagy ha a fiú távol van, nem eszik, nem iszik, csupán búslakodik.
A háborúnak vége lett, az afrikai ország kivívta függetlenségét és belekezdett az új, a boldog, az igazságos társadalom felépítésébe. Az építkezés egyik első jele az volt, hogy a király elküldte a fiát tanulni a szegedi egyetemre. A fiú nem vitte magával Pötyit, mert nem tudta, hogy abban a távoli országban milyen sors várhat egy galambra. (Még majd élve megeszik szegényt!) Egy kis idő múlva az apja táviratozott: „A galamb nem eszik, nem iszik, csupán búslakodik. Jobb helye lesz nálad!” A király régóta ismerte Birincsik Ármint. Szenvedélyük hozta össze őket. Sokszor cseréltek már galambot, és egy idő után leveleket is váltottak egymással. (Birincsiknek a menye fordított.) Ahogy a postagalambokat, úgy a galambászokat sem érdeklik az országhatárok. Pöthihumba telefonált Ármi bácsinak, aki örömmel és készséggel vállalta, hogy a királyi galambot szárnya alá veszi, amennyiben a király állja a költségeket.
- Emiatt ne főjön a feje, sporttársam! Azért van a népem, hogy állja a cechet! Vigyázzon a galambra, mintha a sajátja volna! Egyelőre ne engedje a városba, főleg egyedül ne! Egyszer én is eltévedtem Addisz-Abebában, de úgy! Majd üzenek a hercegnek, és meglátogatja időnként a kis tollas barátját! Neki most tanulnia kell, mert szeretett népemnek kiművelt emberfőre van szüksége.
Sokáig tartott az út Afrikától Magyarországig. A Gibraltári-szorosnál háborgott a tenger, a méteres hullámok gyakran visszasodorták őket. Voltak olyan pillanatok, amikor, bár semmi köze nem volt ezekhez az állatokhoz, Pötyi kutyául érezte magát, és úgy sejdítette, hogy kár volt erőltetni az elindulást. Pedig az ő ketrece védve volt a fedélzetre fel-felcsapó víztől. A hajóról vonatra, arról egy teherautóra került és egy nap múlva Hegyeshalomnál átlépték kicsi országunk határát. Itt aztán csökkent a tempó a hiányzó KRESZ-táblák, a másokkal nem törődő „szelíd motorosok és autósok” miatt. Ármi bácsi, aki a postagalamb-röptetések során kifinomult időérzékre tett szert, az órájára nézett, megcsóválta a fejét és a többiekhez fordult.
- Ez a galamb is megismeri a magyarok istenét! Szaktársak, ismeritek azt a viccet, amikor a magyar ember forgalomból vizsgázik, oszt az oktató szemrehányóan megkérdezi tőle: „Milyen tábla volt az, ember?” „Alamínium, kezsit csókolom! Visszatolassak?” Jó, mi? Még hogy vissza akar tolatni a tábláért!
A furgon végre elhaladt a Kalózfalva településjelző tábla mellett. A sofőr fékezett, megállt. Pötyi megérkezett a célállomásra, Ármi bácsi szülőfalujába. A galambősz tenyésztő már várta, és várták a falubeliek, a közeli és távoli városok galambászai, sőt még Budapestről is eljött néhány szenvedélyes, kíváncsi homocolumbano, galambászember.
Az öreg aláírta az átvételi elismervényt, a ketrecet lerakták az erre a célra vörös drapériával letakart hokedlira. Birincsik sokáig forgatta a lapot, nézte a papíron feltüntetett nevet. Kifakadt.
- Menten hanyatt vetem magam! Csak azok a négerbarna emberek adhatnak ilyen hosszú nevet egy ekkora galambnak!
Még egyszer átolvasta a hivatalos iratot. Aztán szemében fény csillant, ráncai kisimultak. A gubbasztó galambra vetette a tekintetét.
- Pötihumba, Pötihumba… Micsoda hülye szó! De mit tökölök én ennyit? Akár pöcörőd van, akár lyukacskád, mostantól fogva Pötyi legyen a neved.
Pötyi, mivel nem értette az egész szertartást, és mert most kezdett magához térni, felocsúdni a hosszú ideig osztályrészül kapott zúgás, zakatolás, berregés, az állott, áporodott, ürülékszagú levegő kábulatából, felállt, toporgott és négyet csapott szárnyaival.
- Látják? Látjátok? Tetszik neki az új neve!
Ármi bácsi kezdetben elkülönítette Pötyit a többiektől. Csináltatott neki az arany kezű Tódorral egy komfortos lakást. Ellátta mindenféle élelemmel, cirokmaggal, kölessel, búzával, kukoricával.
- Begyesedjél, galambom!
Szomjúságának csillapítására Tódor egy tepsire emlékeztető bádogedényt készített, amelybe ideiglenes gazdája naponta többször friss vizet öntött. A megérkezést követő nap kora délutánján, amikor már úgy-ahogy kipihente és teleette magát, ott üldögélt az ivóedény karimáján és figyelte a fiatalosan tüsténkedő gazdasszonyt. Viola néni gyakorlatias asszony volt, nem osztotta férje szenvedélyét. Ármin bácsi kedvencében ő az ünnepi ebéd egyik fogását látta. („Hiába, az asszonyállat az asszonyállat! De azért szeretem a vénasszonyt!”– szokta mondogatni Ármi bácsi a helyi galambász egyesület találkozóin.) Pöty ivóedényéről is sütőtepsi, a reá pislogó madárról bő zsíron piruló megkopasztott, kizsigerelt, pástétommal töltött galamb ötlött az agyába. A Pötyi felé tipegve közeledő, maszatos unokájuk viszont örökölhette nagyapja lelkesedését, már-már megszállottságát, a szakértelem terén azonban volt még tanulni valója, de hát ráért, hiszen három éves volt.
- Nézd, papó! Útyik a tubi!
- Úszik neked at apád majd’ megmondtam mije!
A kisfiúsírásra görbülő száját látva Ármi bácsi elszégyellte magát. Ki akarta engesztelni, meg akarta vigasztalni szeme fényét, ezért színészkedett. Közelebb lépett az itatóhoz.
- Hadd lám! Tényleg úszik! Ügyes vagy! – És megpuszilta a gyerek fejét, de mivel nem tudta, hogy a fiúcska hisz-e neki, no meg melege is volt, így kiáltott fel. – Menjünk, úttyunk mi is, Gejgő!
Útban a patakhoz Gergő mindenkinek elújságolta.
- Útyógalambunk van! Vízigalamb!
A gyerekek álmélkodtak, a felnőttek mosolyogtak rajta. |
|
