Baudolino irodalmi alak. Meg történelmi is. Az irodalomban Umberto Econál találkozunk vele
először, a történelemben úton, útfélen. Leggyakrabban azonban az iviszen fordul elő.
A név jelentése: védőszárnyait kiterjesztő alak (vagy angyal- ez még nem tisztázott kérdés).
Ábrázolása: gyakran látható egy különös, fekete, négyszögletes tárggyal, de az nem igaz, hogy összenőtt volna vele!
A név jeles viselője a huszadik század második felében tűnik föl egy a Pannóniától keletre eső kies tartományban, mint felebarát.
A barát egyik fele felezési kérdésekkel foglalkozik. Akinek két ruhája van, abból egyet (vagyis a felét) másoknak adat.
A barát másik fele írásra, alkotásra ösztökéli azokat a felebarátait (vagy tán egészen a barátait), akik e nélkül csak a maguk örömére ténykednének, és nyilvánosságot ad nekik szépséges keretek megalkotásával.
A barát harmadik fele (mert ez a barát természetesen három félből tevődik össze!) gondolkodik, képet ír és zenél. A csillagokig lát!
A névelemzők szerint a Baudolino nevet viselők alkotókedvűek, másokra odafigyelők, derűsek és élvezik az élet ízeit.
Az év minden napja Baudolino napja. |
Futottunk a Tanár Úr után |
Barátnőmmel, Varga Évával 1979-ben, illetve 1980-ban végeztünk Debrecenben matematika-ábrázoló geometria szakon. Barátságunk ma is töretlen. A munka lehetősége 250 kilométer távolságra sodort bennünket egymástól, de soha nem szakítottuk meg a kapcsolatunkat. A levélváltások, az időnkénti közös családi nyaralások erősítették a régi szálakat.
Úgy 7-8 éve Évával és családunkkal minden évben eltöltünk egy hetet egy kies fürdőhelyen, „félúton”. Ilyenkor boldogok vagyunk, hogy együtt lehetünk, és minden olyan, mintha csak az imént váltunk volna el.
Egyik ilyen közös nyaralásunkkor történt. Sétáltunk este a fürdőhely „korzóján”. Egyszer csak azt mondja Éva: „Nem Szabó József Tanár Úr volt?” Tűnődtünk, tanakodtunk, olyan hihetetlennek tűnt, hogy itt találkozunk, ahol soha nem futunk össze sem ismerőssel, sem tanítvánnyal. És akkor pont az egykori ábrázolós tanárunkat látnánk itt?
Éva azt mondta: „Kerüljünk elé, és köszönjünk rá, hogy jó estét Tanár Úr!”
Karon fogtuk egymást és megszaporáztuk a lépteinket. Már-már futottunk, ami nehezen illik e csendes kis hely esti hangulatához. Nagyon zaklatottak lettünk. Hátha mégsem Ő, de akkor hogy jutott volna az eszünkbe? Végül egy mellékutcában, szemben a fagylaltozóval, sikerült utolérni, megelőzni és szembekerülni a Tanár Úrral. Ráköszöntünk. Visszaköszönt, de ekkor már kétségünk sem volt a felől, hogy Ő az!
Több mint negyed század távlatából nem is vártuk, hogy pontosan emlékezzék ránk (hiszen nekünk is vannak régi tanítványaink…)! Azonosításképpen soroltuk az egykori évfolyamtársainkat, persze akadt köztük olyan, akit Tanár Úr nagyon is jól ismer. Azt mondta: „SchT-nek nem lehettek a csoporttársai, mert ő már nagyon öreg ember.”
Ebből kétséget kizáróan ráismertünk a Tanár úrra. A bölcsessége, a humora semmit sem változott. Sőt, egy új oldalát is megmutatta. Azelőtt nem bókolt nekünk. De nagyon jól esett!
Így futottunk a Tanár Úr után.
Szerencsére utol értük. |
|
1974-et írunk. 29 éve vagyunk túl a második nagy világégésen. Magyarországon a szocializmust építjük.
Azért az élet folyik. Először lehet írni közös felvételi-érettségi írásbeli dolgozatot. Már a helyszín is izgalmas. Hiszen például a borsodiaknak a miskolci Műszaki Egyetem egyik előadóterme az esemény helyszíne. Miskolcon korábban mandulaműtéten, lábtörésen, később futóversenyen szoktam szerepelni. Leninvárosból (azelőtt Tiszaszederkény, ma Tiszaújváros) utaztam a vizsgára.
A hely újdonságán kívül egyéb körülményre nem emlékszem, csak arra, amikor a matematika tanárnőm (Balla Balázsné Ilona, szintén matematika-ábrázoló geometria szakos) sugárzó arccal közölte velem, hogy „maximális”! Ez úgy értendő, hogy a 8 feladatból álló dolgozat első hét feladatát hibátlanul megoldottam, ezekre maximális pontot kaptam. A nyolcadik feladatról nem mondható el ugyanez. ( Pár évvel később megnéztem ezt a feladatot, de akkor sem villanyozott föl egy csöppet sem.) Az iskolánkból én írtam a legjobb dolgozatot matematikából. Pedig a többiek sem voltak rosszak. A matematika tanárnőnk érdeme, hogy a gimis osztályunk harmada mert olyan pályát választani, ahová szükséges volt a matematika a továbbtanuláshoz.
Fizikából is „közöst” írtam, mert kellett a felvételihez. Az eredményekről ne is beszéljünk! Nem véletlenül nem választottam a fizikát második szakomnak!
És eljött a szóbeli napja.
Debrecenbe utaztam, busszal. Kék szeműen, szőkén, „kellemesen magasan”, mini szoknyában. Csak, mert akkor az volt a divat. (Mármint, a mini.)
Izgultam, de természetesnek vettem, hogy megjelenek egy bizottság előtt, és ott felelni kell. Az integrálszámítás bemutatása volt a feladatom. Mi ezt az iskolában tanultuk, nem okozott nehézséget, hogy elmondjam.
Nem emlékszem, hogy volt-e más feladatom ezen kívül, de arra igen, hogy a végén Szabó József tanár úr megkérdezte tőlem, hogy mi a kedvenc időtöltésem. Olvasok, mondtam. Mit olvasott utoljára? Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita regényét. És mi a véleménye Jézusról? Jézus, gondoltam magamban! Tanár Úr nem hagyott időt a belső vívódásra, megválaszolta a kérdést, miszerint Jézus egy kitalált személy.
Nem vitatkoztam ezen. Otthon nem kaptam vallásos nevelést, bár az imákat ismertem nagymamám hangos esti áhítataiból. Bulgakov is Jesuát említ… (talán nem is véletlenül, hiszen a mű 1928 és 1940 között íródott, a sztálini időkben).
A felvételi után nem volt más teendő, csak várni. Várni a postást. Azt mondták, az a jó, ha vékony borítékot hoz, mert abban csak az áll, hogy felvettek.
Nekem vastag borítékot hozott, és az állt benne, hogy felvettek!
Most is a könnyekig meghat az az öröm, amit akkor éreztem!
Csodálatos és iszonyúan nehéz évek következtek. Soha nem tudtam ezentúl olyan fesztelenül és könnyedén vizsgázni, mint a felvételin.
Azt a minit még asszonykoromban is sokáig őrizgettem, de nem viseltem többé.
A Mester és Margaritát azóta többször átolvastam. Láttam filmen, hallgattam a zenét, melyet a mű ihletett. Nem kutatom a valóságtartalmát, egyszerűen csak szeretem.
A felvételi volt az életem talán egyetlen vizsgája, amelyben jól éreztem magamat! |
A törzsi vásárló először is fűszoknyát ölt. Mert ez jár neki! A törzsi vásárló ezután kifesti az arcát. A jobb oldalára „s” betűt, a bal oldalára „e” betűt pingál. Végül mindkettőt gondosan áthúzza egy függőleges vonallal.
Tehát fűszoknya és harci jelek az arcon. A törzsi vásárló a Nagy Mani-Tú-hoz (egyes törzseknél csak egyszerűen Mani-ra rövidült az elnevezés, máshol a Kes változat használatos) fohászkodik alázattal. Vagyis minden külső feltétel adott, hogy a törzsi vásárló bevégezze a feladatát. A szokásjog szerint előbb azonban el kell mennie a sámánhoz, hogy kikérje a tanácsát. Egyáltalán hova és miért induljon el az útján? A csontok vagy a csillagok állása kedvez-e a vállalkozásához? Mit mond a horoszkópja? Mit álmodott?
Van-e elég halpikkely a tarisznyájában?
A sámán meglehetősen furcsa alakzatokat képes felvenni. Van, amikor testetlennek tűnik, mert a törzsi vásárló csak a hangját hallja valamiféle ládikából. Van, amikor csábos hölgy alakját ölti a beteljesülés ígéretével. Olyan is van, hogy színes leveleken mutatkozik csupán.
A törzsi vásárló kicsi festett fakérgeket, kavicsokat vesz magához, amelyek a különböző szentélyek jeleit viselik.
A törzsi vásárló ezektől reméli, hogy a Nagy Mani-Tú-t maga mellé állíthatja.
Ha a sámán is úgy találja, hogy kedvezőek az előjelek, akkor a törzsi vásárló beleveti magát a forgatagba. A törzsi vásárló sorra felkeresi a szent helyeket. A nagyobbakban órákig elkereng.
Egy csomó más fűszoknyással találkozik. Törzsi vásárlók ők is. Révületben vannak. A mosoly az arcukra égett. Elszántan róják a köreiket. Vásárolnak a törzsnek. Keringnek és forognak, közben nem gondolnak magukra és semmi másra. Csakis a törzsre.
A fűszoknyák egy mezővé válnak. A piros, a sárga, a kék, a zöld, a narancs, a lila egyetlen színes palettát alkotnak.
A törzsi vásárló végül átmegy a túloldalra, ahol már nincs szüksége fűszoknyára, mágikus jelekre, sámánra, festett fakérgekre, keringésre.
Mert csak fény van és a szférák zenéje. |
|