Készül egy karkötő. Aztán még egy. Aztán még egy. Aztán már senki sem számolja.

A karkötő lényege az adás.  Akinek adjuk, annak tudjuk a színeit, a hangulatát, a csuklóméretét. Ez azért nem annyira biztos. Fogadjuk el, hogy nem a mi csuklónk kerülete az etalon! Vannak annál nagyobb keresztmetszetű és vannak karcsúbb csuklók is! Milyen nagy szerencse, hogy nem vagyunk egyformák!

A csuklóméretet persze meg is lehet figyelni egy személyes találkozás alkalmával, összevetni a magunkéval és elraktározni az eredményt. Az sem törvényellenes, ha egyszerűen megkérdezzük az illetőtől, hogy mekkora a mandzsettája?  Lehet, hogy gondol magában egy furcsát, lehet, hogy gyanakodni kezd, lehet, hogy elbizonytalanodik az elmeállapotunkat illetően, de aztán túlteszi magát a dolgon.

Ha a méretek valamelyest tisztázódtak, akkor következhet a gyöngyvásárlás.  Mi sem egyszerűbb ennél!  Csak bemegyünk a boltba és megvesszük a gyöngyöt, amit fűzni szeretnénk, gondolja az, aki még sosem fűzött gyöngyöt. A valóság ennél jóval összetettebb! Ha bemegyünk a boltba, máris választások sora előtt találjuk magunkat.

Ha a boltban a gyöngyön kívül mást is árulnak, akkor kényszerítenünk kell magunkat, hogy csak efelé irányuljunk.  Valamivel könnyebb a helyzet egy csupa gyöngy boltban! Itt viszont minden erőnkkel meg kell küzdeni a bőség zavarával!  Hiába van konkrét elképzelésünk, mindent végig kell nézni, amíg megtaláljuk az „igazit”!

Néha van egy kis „melléktermék”, amire nem is számítottunk, csak úgy ott van és megtetszik. Ennyi talán belefér! (Egy negyed doboz cigi ára, amit úgy sem szívnánk el!)

A vásárlásból hazatérve rögtön el kell kezdeni a gyöngyfűzést! Könnyen kiderülhet, hogy van otthon olyan gyöngyünk, amelyik jól kombinálható az új szerzeményekkel.

Ha túl vagyunk a „kötelezőn”, amit persze mi magunk róttunk ki magunkra, akkor jöhet a szabadon választott!  Fűzünk még más valakinek is, és esetleg magunknak is…

Aztán egyszer csak vége, mintha elvágták volna, akár maradt gyöngy, akár mind elfogyott! (Szinte sosem fogy el!)  A folyamatosság nem szakadhat meg!

A gyöngy önmagában is szép. Nem igényel külön cicomát. Néha mégis hozzáfűzünk még valamit: kockát, szkarabeuszt, cicát…

És akár kézzel fogható, akár nem: mindig van szív a karkötőben.

Itt vannak ezek a madarak.

Az egyik csak úgy jött, aztán szépen megült, zölden, szerényen, de mégis öntudatosan. Csak úgy, mint egy „zöld madár”.

Később, miért is ne, lett egy „kék madár”.

Egyszer csak becsilingeltek a szélcsengők: egy madárcsapat, mind külön egyéniség, de együtt szépen szólnak. Az előszobában tanyáznak. Van egy másik madárraj is, szintén szélcsengő minőségben, amit néha megráz a kereszthuzat, ilyenkor kicsit összeverődnek. Kedves a hangjuk, de többnyire csendben lógnak damil függesztéseiken.

Van továbbá a „madár és fia”, ami egy cégtábla felirata is lehetne, de itt csak egy nagyobb és egy kisebb madárról van szó, „akik” hasonlítanak egymáshoz, és mindig együtt töltik az időt.

A samottos agyagban is benne volt a madárforma és kikívánkozott belőle. Először nem akarta magát megadni az anyag és a forma, aztán szép lett, karcsú, szelíd. Az égetés után természetes, világos krémszínű.

A samottos agyagban tömbszerűen egy pihenő madár is fészkelt. Kibomlott a formája ennek is. Csak úgy, mint egy kő.

Azután van a gólyatöcs. Franciska közbenjárására pontosodtak a formák. Szép lett ez is, nyugalmas, kiegyensúlyozott. Az alátámasztása is harmonikus, a madár jellegével összefüggő. Valaki, akinek pont madár a családneve, éppen 70 éves lett. Neki adtam. Örült neki, de nem tudok a madaramról azóta sem.

A nyár végén az uszodában megláttam a párkányon egy kis madarat. Tette-vette magát. Egyből tudtam, hogy meg kell formálni. Így is lett! Kedves lett, játékos lett, madár lett!  Remélem. Mert aztán volt egy könyvbemutató. Erre a könyvbemutatóra elküldtem én ezt a madarat a könyv szerzőjének. Ezt a madarat mindig is neki szántam. Jó, hogy nem hajította ki. Ellenben azt írta: „Madarad a fejem fölött.”

Senkit sem szeretnék nyomasztani a „műveimmel”, de örülök, ha valami megérkezik a helyére.

Na és van még egy madár. Még csak formálódik. Éppen föl akar szállni. A szárnyai felkészülve, az egész egy nagy várakozás. Készen áll arra, hogy beteljesítse a sorsát. Lehet, hogy egyszer messzire száll, hogy ott megpihenjen. Lehet, hogy sokan látják valamikor, lehet, hogy senki sem. Ez mindegy is neki. A madársága kiteljesedett, a többi már nem rajta áll.

Egyáltalán, van a madaraknak sorsa?

(Ez nem mese, de állat!)

A nyúl kezdetben agyagból volt. És nem is egyedül volt, hanem hárman. Lehet, hogy többen is, de erről nincs pontos tudomásunk.

Azután ez a nyúl kiégett. Egész biztosan többedmagával égett ki, de erről sincs pontos tudomásunk.

Ettől azonban a nyúlsága mit sem változott, sőt, csak jobb lett!

A nyúl igazi mestermű! Kissé kajla, de mégis hetyke fülekkel, valódi nyúlfogakkal és óriási szemekkel tekintget a világra. Szép tojásforma foglalja egybe az alakját, ami belül üreges, mint a nyúl (vagy üregi?), és penge vékony, 2 milliméteres falvastagságú. Mert a nyúl egyúttal doboz is!

A nyúl kezdetektől fogva harmadmagával állomásozott kies hajlékunkban, ám akkor úgy tűnt, hogy ideiglenesen.

A nyúlnak és társainak az első időkben három gyerek húsvéti meglepetését kellett rejtegetnie.

Csoki tojást, drazsét, apró cukorkát tömött a fejébe ez a nyúl és várta, hogy megtalálják a gyerekek. Némelyik találkozás túl hevesre sikerült, majdnem a nyúl feje bánta, darabokra esett, de gondos kezek mindig összeragasztották. A ragasztgarásoktól nyúl ábrázata egy harcedzett tengerészgyalogoséra emlékeztet, de a lényege ettől mit sem változik!

A nyúl egyszer csak azon kapta magát, hogy húsvéti nyúllá avanzsált.

A nyulat, meg a többi hasonszőrű társát Szikkadt Jani készítette. Talán volt neki valami sablonja, talán nem. De inkább nem! Mert a három nyúl három karakter:

Befelé forduló, túláradó és csupa nyugalom.

Ezek a nyulak tudják mi az élet!

A nyúl harmadmagával egész évben a szekrény tetején porosodik, de ahogy közeleg a húsvét, nyújtogatja a fülét, szolgálatra jelentkezvén.

A nyúlnak fogalma sincs, hogy mi köze a húsvéthoz, de ilyentájt mintha kicsit megbizseregne, mintha megfeledkezne az agyag és cserép mivoltjáról, és csak a húsvéti hivatására gondolna!

A nyúl, így harmadmagával nagyon állat!

Aki először lép a rendszerbe, annak minden új, minden izgi, minden heppi. Aki már jó ideje részese a rendszernek, az mindent másképp lát.

Nem azért, mert már megfáradt, megcsontosodott, unja az egészet…! Lehet, hogy ezért is, de ezeken túl azért is, mert egyszerűen lát!

Aki már régen része a rendszernek, annak el kell fogadnia, hogy a régi dolgok nem hozhatók vissza, bármennyire is jók voltak a maguk idejében, és bármennyire is jó volna alkalmazni őket a mai korra!

Az akkor volt, most meg ez van.

Most kaptuk, most oldjuk meg a leckénket!

A mából egykettőre tegnap lesz.

Akkor hát miért nem élünk a jelenben?

Miért tétovázunk?

Az idő elszalad mellettünk így is, úgy is!

És az életünk?

Akkor nem lenne jobb benne lenni a saját életünkben? Nem csupán szemlélői, hanem részesei is lehetnénk az egyszeri csodának!

A külső világot csak nagyon kicsi eséllyel változtathatjuk meg! És a belső világunkat? Ennek a változásnak egy ici-picivel nagyobb az esélye, még ha ez a változás küzdelmesnek, olykor lehetetlennek tűnik is.

Nem alapvető változásra gondolok. Csak arra, hogy látjuk magunkat a világban, tudjuk, hol vagyunk, tudjuk mik vagyunk és tudjuk, hogy kik vagyunk. Azt is tudjuk, hogy hol a helyünk, és így gondolkodunk magunkról. Csak annyit igazítsunk magunkon, hogy ott legyünk, ahol lennünk kell. Lehet, hogy csak egy mozdulat szükséges, hogy a dolgok a helyükre billenjenek, lehet, hogy több is. De meg kell próbálni!

Velünk együtt talán nem változik a külső világ?

Érdemes próbálkozni?

Döglött ügyek?