|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Jacht) |
|
Vannak ezek a bugyuta emberek, akikkel az utcákon szoktunk találkozni. Ezek a bugyuta emberek olyan bugyuták, hogy valósággal szégyellek velük találkozni. Némelyikük még azt sem tudja rendesen kimondani, hogy makdonáld. Azt mondja, mekdonál. Vagy valami effélét. Vagyis mekeg. Úgy megy be a mekdonálba, hogy kérjen magának egy deci pálinkát. Mekegve. Persze, hogy nem adnak ezeknek egy deci pálinkát. Igazuk van azoknak, akik nem adnak az ilyen bugyuta embereknek pálinkát. Mert attól még jobban mekegnének. És a végén az ember az utcákon járván azt is hihetné, kecskecsordába keveredett.
Amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, előbb címet kellett adni ezeknek a soroknak. És a jachtot úgy írtam le, hogy yaht. Elegánsnak gondoltam így írni le az ipszilon miatt, de azért megnéztem egy vastag könyvben, miképpen kell ezt a ladikot leírni. Hogy ne tévedjek már a legelején. És abban a vastag könyvben úgy van írva, hogy jacht. Ez nekem most roppant fontos, mert éppen jachtot szeretnék venni. Hogy minek kell nekem jacht? Két fontos dolog miatt kell. De föltétlenül. Az egyik az, hogy lesuppant a jachtnak az ára. És én szeretem az olcsó holmikat. Mert azok nem olyan drágák, mint a drága dolgok. A másik pedig az, hogy a jacht kizárólag a szabadidő eltöltésére való. Semmi egyébre. Hogy nézne ki egy luxusjacht, ha jól megpakolnám kukoricával és krumplival? Azt csak szabadidővel szokás megtölteni. És nékem most már rengeteg szabadidőm van. Azt sem tudom, mit csináljak véle. Ezért is mászkálok az utcákon. Márpedig nem ajánlatos manapság az utcákon járkálni. Mert minden második lépés után az ember belebotlik egy bugyuta emberbe. Aki még káromkodik is, hogy nem adnak neki egy deci pálinkát. A mekdonálban.
De ha én most veszek magamnak egy szép jachtot, tavaszig gyönyörködöm benne. És ha eljő a tavasz, kifekszem a jachtom tetejére. Sütkérezni. És hagyom, hogy hordozzon engem a szél egy szép tavon. Amerre akar. És ha véletlenül a part felé sodorná a tavaszi szél a jachtomat, s meglátván engem, egy szál cigarettát kérne tőlem egy bugyuta ember, ujjal mutatnék a fedélzetre. Hogy jelezzem, nem cigarettát kell venni ebben a mostani világban. És nem pálinkát. Hanem jachtot. Mert annak ment le az ára. Minek kell mindig olyan drága dolgokat venni? És reá is förmednék talán. Minek, te bugyuta! |
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Ezek a téli dolgok) |
|
Amikor három hópehely kezdett imbolyogni a város fölött, a főtéren végigmasíroztak a nagy, piros hóelnyomó gépek. Tetejükben védett ablakok mögül büszkén tekintettek alá a téli időjárásra beöltözött, sisakos kormányosok, jelezvén, hogy minden rendben van.
Amikor félcentis hó lepte be a várost, szirénázva indultak el a tűzoltó kocsik és szerettek volna utat törni maguknak az autók tömkelegében. De vezetőik szomorúan vették tudomásul, nincs semmi előttük. Ünnepi hangulattal vegyült a félcentis hó és senki nem járt az utakon. Aztán szépen elmentek haza a nagy, piros hóelnyomó gépek és a tűzoltó kocsik is lemondtak a szirénázásról.
Amikor bokáig ért a hó, gyengén öltözött leánykák jöttek ki a bankokból és gyárilag elfuserált seprűkkel olyan mozdulatokkal szórakoztatták a gyalogosokat, mintha kaszálnának. Aztán hogy meg ne fázzanak, visszamentek a bankok üveges ablakai mögé és megnézték a falinaptárt, hányadika van.
Amikor majdnem térdig ért a hó, fejükhöz kaptak az adószedők és elindultak följegyezni, melyik ház kapuja előtt nem sepertek havat. Amire elkészült a hanyag és nemtörődöm-emberek névsora, kisütött a nap és szépen elolvadt a hó.
Anyám telefonált, kérdezte, van-e tél városon, mert otthon gyönge tél van. Nem nagy a hó, csak térdig ér. A házból ki lehet menni, de nem érdemes. Esetleg tűzgyújtóért, fáért ha kilép. Olyankor köszön a hóembernek, amit még karácsony előtt teremtett neki a kisebbik fia. Aki hazajött Pestről, hogy köszöntse anyánkat, mert most már ő a falu legidősebb asszonya. Kérdem anyámtól, hát a hóember fogadja-e a köszönését, amikor találkoznak. Azt mondja, annak a hóembernek úgy van beállítva a kalapja, hogy egyfolytában köszön neki. A kalapjával. Kérdem, nem unatkozik egyedül, miután betöltötte a kilencvenhatot és bevitte a tűzgyújtót is és nincs semmi dolga? Azt mondja, nem unatkozik. Mert nincs egyedül. Ott van az a kalapos hóember. Véle társalog. A zúzmarás ablakon át nézik egymást, s minden nap fölvetődik egy közös beszédtéma. Az, hogy megérik-e ők ketten a tavaszt. Mert gyönge tél van. |
|
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Vadgeszfé) |
|
Önöknek halovány fogalmuk sincs, mi az a Vadgeszfé. Önöket ezért most nem ítélem el, mert nem tudhatják, mi az a Vadgeszfé. Majd akkor fogom önöket elítélni, miután megmagyarázom, mi az a Vadgeszfé és még akkor sem értékelik eléggé a Vadgeszfé jelentőségét.
Az a helyzet, hogy ez a Vadgeszfé nem más, mint a Vadgesztenye Fényesítők Egyesülete. Ezt az egyesületet én alapítottam. Én is neveztem el Vadgeszfének. Hogy könnyedén lehessen kiejteni. Nevezhettem volna Provadgeszfének is, de ebből a Pro-ból sok van. Túlságosan sok. Jó nekem így is: Vadgeszfé. Mármost az a helyzet, hogy ha már megalapítottam a Vadgeszfét, úgy illik, alapítsak egy díjat is, amit időnkint átvehetnek a legtevékenyebb vadgesztenye fényesítők. Úgy illik.
Föltételezem, önök megfigyelték, milyen fényesek a vadgesztenyék! Én viszont azt figyeltem meg, hogy akármilyen fényesek is legyenek a vadgesztenyék, mindig lehet rajtuk valamicskét még fényesíteni. És ha lehet, akkor miért ne fényesítsünk még valamicskét a vadgesztenyéken? Sajnos, a mi megyénkben nincsenek vadgesztenyék. De ez nem számít. Az számít, hogy legyenek Vadgeszfé-díjak. Amiket időnkint ki lehet osztani.
Mondanom sem kell, hogy az idei Vadgeszfé-díjat elsőként nekem osztották ki. Aki nekem a díjat ünnepélyesen átadta, laudációjában megmondta tisztán, én vagyok a legérdemesebb arra a díjra. Mert a Vadgeszfét én alapítottam. Nem más. Azért adtak másoknak is Vadgeszfé-díjat, mert ha nem adtak volna, honnan lehetne tudni, ki az első a vadgesztenye fényesítésében? Még sakkozni is kínos, ha önmagunkkal sakkozunk, vadgesztenyét fényesíteni, elhúzódva egy rejtett sarokba, nevetséges is lenne. Szóval, mások is kaptak Vadgeszfé-díjat. De ahogy ők fényesítik a vadgesztenyét, az meg sem közelíti az én tudásomat. Mert én, bár nem arra születtem, hogy vadgesztenyét fényesítsek, nagy és kitartó szorgalommal sajátítottam el ezt a nemes tudományt. Fokról fokra. Még doktoráltam is a vadgesztenye fényesítéséből. És diótörésből is doktoráltam. Mellékesen jegyzem meg, hogy diótörést négy egyetemen tanítok. Fölváltva. Hol itt, hol ott. És számtalan dolgozatom jelent meg a som természetéről, valamint a galagonyáról. Még külföldön is jelentek meg tanulmányaim. Például a spenót zöld színéről, a bürök és bodza illatáról. Persze, tudom, vannak ádáz gazfickók, izgága, akadékoskodó, mindenben hibát keresők, akiknek valósággal szúrja a szemét a vadgesztenye fénye. Ezek a kákán is csomót keresnek. Az ilyenek képtelenek például kákából doktorálni. Az ilyenek nemhogy Vadgeszfét, de semmiféle díjat nem tudnak alapítani. Csak járkálnak közöttünk, le s fel, egy fuvintásnyi díjat nem tudnának fölmutatni. Még maga Alfred sem tudott. Ez a Nobel. Csak alapítani tudott, de díjat fölmutatni nem. Ez valahogyan elkerülte az ő figyelmét.
Az én figyelmemet semmi díj és kitüntetés nem kerüli el. Mert az én utamat a vadgesztenyék fénye világítja meg. |
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A bog) |
|
Amiről most beszélek, tulajdonképpen egy semmi, kis történet. Mert azt a bogot ott fedeztük föl a Jakab Jóska cipőfűzőjén. Nem valakinek a nyakán vagy a sorsán. Mert ugye, az mégis más, ha bog kerül valakinek a nyakára, vagy éppen az egész sorsára. És ki volt ez a Jakab Jóska? Egy senki.
Erről a Jakab Jóskáról csak annyit érdemes tudni, hogy a szomszédunkban lakott. Közvetlenül. A Bárgác nevű utcában. Ez a Jakab Jóska tudomásom szerint soha nem csinált semmit. Csak üldögélt a kicsi háza előtt, s nézte az elmenő népeket. És pipázott. Állítólag egész életében pipázott. Amint elapadt a teje az anyjának, szereztek néki egy kiszuperált pipát. Hogy legyen valami a szájában, ha már megszokta. Ennek a Jakab Jóskának még az a kiszuperált pipája sem ért semmit. Azért is volt az kiszuperálva. Két helyen is el volt repedve. Az a pipa azért volt sokrétűleg megdrótozva, hogy ne repedjen tovább. Maga Jakab Jóska drótozta meg. Sajátkezűleg. Annyiszor, ahányszor tovább akart repedni a pipája.
Egy forró, nyári délutánon azt hallottuk, hogy ez a Jakab Jóska hamarosan meg fog halni.
Egyszer azért fog hamarosan meghalni ez a Jakab Jóska, mert már eléggé öreg a meghaláshoz, másodszor pedig a sok pipázás miatt. Mert ez a Jakab Jóska olyan semmi ember, föl szokott kelni éjfél után is, csak azért, hogy elszívhasson egy marék dohányt. Az ő omlatag háza előtt. Éjfél után. Márpedig akinek éjfél után is a pipázáson jár az esze, sokáig nem élhet. Ez a jóslatnak is beillő, szomorú hír másnapra összegyűjtött néhány gyermeket Jakab Jóska háza elé. Mentem én is, hogy a saját szememmel lássam, miképpen hal meg ez a Jakab Jóska. Mert köhögni már nagyon sokat köhögött ez a Jakab Jóska.
Leültünk oda, Jakab Jóska elé, a porba és néztük Jakab Jóskát.
Ez a Jakab Jóska azt mondta, miért nem kerítünk egy csutakot, vagy egy darab deszkafélét, miért ülünk ott, abban a hitvány porban, az ő háza előtt. Ha már ott akarunk üldögélni. Mert ő semmi pénzért nem ülne le abba a hitvány porba, azért van az ő feneke alatt egy régi, háromlábú szék.
Ez a Magyari Feri eléggé szabadszájú, meggondolatlan, hitvány gyermek volt, azt mondta Jakab Jóskának, hogy azt a háromlábú széket kár emlegetni, mert az a szék nem ér semmit. Még fészkelődni sem lehet azon a széken. Mert azonnal fölborul, vagy kitörik valamelyik lába, ha fészkelődik rajta az ember. Erre azt mondta Jakab Jóska, hogy az a háromlábú szék jól meg van csinálva, mert még egy testes orosz ezredest is megbírt. Erről a székről nézte végig a testes orosz ezredes, amikor a nagy, kövér disznót lelőtték az udvaron és a katonái megsütötték. Itt, az ő udvarán. A háború idején. És akkor valamelyik gyermek azt mondta, az már rég volt, nem is érdemes azokat az időket előhozni. Egy másik gyermek szerint érdemes azokat az időket előhozni, mert ő hallotta, amikor beszélték a szülei, hogy Jakab Jóska nélkül semmire sem tudtak volna menni az oroszokkal. Mert oroszul csak egyedül ő tudott a faluban. Ez a Jakab Jóska. Ő volt a tolmács. És valósággal hordozták őt az oroszok magukkal, házról házra, hogy ne kelljen állandóan integetniük, kézzel-lábbal, merre van egy kövérebb lúd vagy disznó.
Erre azt mondta ez a hitvány Magyari Feri, ő nem hiszi, hogy Jakab Jóska tudna oroszul, mert még a cipőfűzőjét sem tudja rendesen megkötni. És az ő cipőfűzője sem ér semmit. Mert az nem is igazi cipőfűző, hanem egyszerű spárga. És bogra megkötve sincs rendesen az a spárga, két füle lóg, kiáll, akármibe bele tud akadni. Ez a Jakab Jóska megsokallta a dolgot és mind a két lábát előrébb nyújtotta, hogy jobban lássuk a bogot a cipőfűzőjén. Ez a hitvány Magyari Feri erre összecsapta a tenyerét és azt mondta, hogy magának a cipője sem ér semmit, nemhogy a cipőfűzője, ami csakugyan egy szimpla spárga. Arra a cipőre kár cipőfűzőt szerelni, mert már úgy szét van taposva, majdnem olyan széles, mint amilyen hosszú. Hogy is tud járni ilyen cipőben, kérdezte ez a Magyari Feri. Amennyit ő jár, annyit kibír az ő cipője, mondta csöndesen ez a Jakab Jóska. És pipázott tovább, nagy nyugalommal. Azt én magam is furcsállottam, hogy ennek a Jakab Jóskának a cipőfűzője nincs rendesen bogra kötve, s a két füle ki is áll, mint a leánykák pántlikája. Mondtam is ennek a Jakab Jóskának, hogy az ő cipőfűzője pont úgy van megbogozva, mint a leánykák hajában a pántlika. És én az ő helyében kivágnék abból a cipőfűzőből, lecsapnék egy darabot, ne legyen olyan hosszú, s akkor már rendesebb lenne a kinézetele. Még akkor is, ha az csak egy spárga.
Rajtam akkor semmiféle cipő nem volt, hogy megmutathattam volna, milyen szép bogot tudok csinálni a cipőfűzőmre. Csak mutattam az ujjaimmal, hogy miképpen szoktam a bogot megkötni, s azt kioldani milyen módszerrel szoktam. Még a körmeimet is megmutattam ennek a Jakab Jóskának. Mondtam neki, jó körmökre van szükség ahhoz, hogy az ember ki tudja bogozni a cipőfűzőjét, ha az rendesen meg van kötve. És mondtam, hogy nékem jó körmeim vannak. Jók a megkötésre, s jók a kioldásra is. Azt mondja nekem ez a Jakab Jóska, hajoljak közelébb és fogjam meg a cipőfűzőjének egyik végét. Megfogtam, de közben azt figyeltem, nem akar-e belémrúgni azzal a széttaposott cipőjével, amiért a bogcsinálásra oktattam. Nem akart belémrúgni. Azt mondja nekem Jakab Jóska, most rántsam meg a spárga végét. Megrántottam. És mint egy majdnem elnyílott tulipán, egyből kibomlott Jakab Jóska cipőfűzője. És azt mondja Jakab Jóska, na, látod, fiam, nem kell erős köröm a kibogozáshoz. Minden bogot úgy kell megkötni ebben az életben, mondta Jakab Jóska, ünnepélyesen, mint valami prédikátor, hogy azt bármikor könnyedén meg is lehessen oldani. Soha ne kössetek végleges bogot semmire, mondta ez a Jakab Jóska. Ez a semmi ember. Mi pedig csak néztük ezt a semmi Jakab Jóskát, kissé eltűnődve.
Énnekem ez a Jakab Jóska minden nap eszembe jut, valahányszor a cipőfűzőm kerül a kezembe. Úgy látszik, ez a semmi ember, ez a Jakab Jóska meghalni sem tudott egészen. |
|
