Ez itt egy százhúsz éves ház omladozó fala. A szomszédom háza. Naponta elsétálok előtte. Ez a fal salétromos. Hull szét. Az omlását nem lehet megállítani. Próbálták már. Omlott tovább. Az udvaron is maholnap teljesen tönkremegy minden. Ami zöld, kifagy. Ami nem zöld, elhordja a szél.

Néhány évvel ezelőtt észrevettem, hogy ebből a falból kinő valami zöld növény. Szép, egész­séges levelekkel. Mutattam a szomszédomnak. Azt mondta, ezen a növényen ő nem csodál­kozik. Minden évben kinő. Bent, a házban nincs mögötte semmi, ami táplálhatná. Csak egy elhagyott régi Singer varrógép. És néhány lusta pók. Kérdem, miért nem csodálkozik azon, hogy ez a zöld növény soha nem fagy ki. Akármilyen hideg van. Csak zöldell és növekszik. És megél abban a meszes, salétromos falban. Azt mondja, ezt a növényt ő egyszer tőből kitépte, s átültette valahová, legyen ott is egy kicsiny zöld folt legalább. De ahová átültette, ott azonnal elpusztult. Nem tudta elviselni az ottani napfényt, sem az árnyékot. És az ottani hideget sem. Ahová ültette. Pedig az a hely csak néhány lépésnyire van ettől az omladozó faltól.

Roppant kényes természete van ennek a növénynek. Csak itt él meg. A legmostohább körülmények között. Szerinte semmi más magyarázata nincs e növény furcsa természetének. Csak egy. Az, hogy úgy született.

Mondom, ez a magyarázat tudományosnak éppen nem mondható. Mert ha szétomlik ez a ház, s helyébe parkolót csinálnak az autóknak, akkor mi lesz ezzel a zöld növénnyel. Kérdem én a szomszédomtól.

Ő azt mondja, nem jól tettem föl a kérdést. Úgy kellett volna föltennem a kérdést, hogy akkor mi lesz a parkoló autókkal. Mert ez a növény ezen a helyen, ahol most van, magasabbra is nőhet, ha fölidegesítik. Úgy született...

Régebb, amikor a falunkban nem lehetett babérlevelet kapni, anyánk azt írta öcsémnek Pestre, hogy amikor jő haza, hozzon neki egy pár babérlevelet. Ezt a föladatot öcsém jól beleírta a noteszébe, el ne felejtse. És hozott babérlevelet.

Úgy telt el vagy öt esztendő, hogy valahányszor az én testvérem jött haza Pestről, mindig hozott magával babérlevelet. De nem egy párat, hanem jó nagy csomagokban. Hogy legyen. Anyánk csak osztogatta a szomszédoknak, s akinek kellett. A babérlevelet. De az fogyni nem akart semmiképpen. Amikor már megtelt vele a kamra, az első szobát is megtöltötte babér­levéllel.

Egyszer, úgy tíz év múlva, amikor együtt volt a család, anyánk arra kérte öcsémet, ha csak lehet, többé ne hozzon babérlevelet. Mert abból kevés kell. A házunk pedig már megtelt babérlevéllel.

Néhány évvel ezelőtt kérdeztem anyámtól, hogy a szokott dolgokon kívül mit vigyek néki szombaton. Azt mondta, egy pár piskótát, esetleg. És én azóta minden szombaton viszem a piskótát anyámnak. De nem egy párat, hanem jó nagy csomagokban.

Ahonnan veszem a piskótát, ott úgy ismernek engem, hogy én vagyok a piskótás ember. Valamelyik szombaton fölfedeztem az első szobában egy kis halomnyi piskótát. És kérdem anyámtól, mi a helyzet ezekkel a piskótákkal. Hogy nem fogynak. Megunta őket vagy pedig nem jók azok a piskóták. Azt mondja, azokkal az a helyzet, ami volt egy jó ideig a babér­levéllel. És ő már nem meri mondani, mit vigyünk neki. Mert ha kér valamit, mi ugyanazt visszük neki rendületlenül.

Mondom, nem velünk van baj mama, hanem ezekkel a piskótákkal. Mert nem tanultak a babérlevelektől. Hogy meggyűltek az első szobában, az a piskóták tévedése...