|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A kicsinység átka) |
|
A karikós lábú szomszéd minden nap bejött a kicsi boltba. Zsebéből kilógott egy üres üveg nyaka. Hozta, hogy valami erősebb likid dolgot töltsek belé. Ne sört. Így mondta, valami erősebb likid dolgot.
Egy napon megállt az ajtóban. Mind a két tenyerével a zsebére csapott és azt mondta, maradjak nyugodtan, most üveget nem hozott, de a szerény véleményét igen. Erről a kicsi boltról.
– Hallgasson ide, főnök! Maga tudja, ki volt az a Nagy Sándor?
– Miért ne tudnám? Nagy Sándornál nagyobb hadvezér kevés volt a világon.
– Én nem arról a Nagy Sándorról beszélek, aki hadvezér volt, hanem arról akitől maga megvette ezt a kicsi konyhát. És csinálta belőle ezt a kicsi boltot. Maga nem vette észre, hogy az emeleti rész jóval nagyobb, mint ez az alatta lévő kicsi bolt? – kérdezte a karikós lábú szomszéd.
– De. Észrevettem. Az emeleti rész jóval nagyobb...
– Na, látja, erről van szó! Ez a konyha, vagyis a kicsi bolt neki van építve a szomszédos, hatalmas háznak. A szomszédos, hatalmas ház gazdája egyszer átjött Nagy Sándorhoz. És azt mondta Nagy Sándornak, te, Sándor, olyan kicsi a konyhátok, hogy abban ti négyen tisztességesen el sem fértek. Éppen ezért én ennek a konyhának a felét tőled megveszem. Errébb hozom a falat, s a konyhátok felét odacsapom a kamrámhoz. Hogy legalább a kamrám legyen nagyobb. És ez a Nagy Sándor eladta a kicsi konyhájának a felét a hatalmas ház tulajdonosának. Ezért ilyen kicsi a maga boltja. Érti, amit mondok? Ez a kicsinység átka. A hatalmas házhoz oda lehet csapni egy kicsi konyha felét. Vagy az egész kicsi konyhát. Mert úgy sem lehet abban a kicsi konyhában tisztességesen elférni. Ez a kicsinység átka, főnök! Mert azt a hatalmas házat nem lehet odacsapni egy kicsi konyhához.
Igazat adtam a karikós lábú szomszédnak. Azt mondtam, csakugyan, ezért ilyen kicsi az én boltom. Ez a kicsinység átka. De nehogy nagyon elbízza magát a karikós lábú szomszéd, megtoldottam az ő igazságát egy megjegyzéssel:
– Azért a nagyságnak is megvan a maga átka...
– Ezt hogy érti? – kérdi a karikós lábú szomszéd.
– Ezt én úgy értem, hogy ha arra a másik Nagy Sándorra, a hadvezérre gondolok, azonnal előjön a nagyság átka is. Mert az a híres Nagy Sándor, miután meghódította Perzsiát, nem elégedett meg Perzsiával. Birodalmához akarta csapni egész Indiát. Sőt, Kínát is. Hogy legyen nagyobb az ő birodalma. Mikor még azzal sem bírt, amit már egyszer meghódított. Ez a nagyság átka. A nagyság soha nincs megelégedve a nagyságával. Ebbe is halt bele ez a hadvezér Nagy Sándor.
– Ez a kettő ugyanaz, csak más szemszögből nézve – mondta a karikós lábú szomszéd. – Hát nem azt mondtam, hogy azt a hatalmas házat nem lehet odacsapni egy kicsi konyhához? Én a maga kicsi boltjának szemszögét választottam, nem a szomszédja hatalmas házát néztem. És nem Indiát. Ezért veszem észre mindig a kicsinység átkát. Mégis, maga milyen szemszögből nézi a világot? |
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Boronálás) |
|
– Te, Emma, add kölcsön mára ezt a gyermeket! – mondta nagyapám az én anyámnak. – Hogy ültessem föl a boronára. Nehezéknek. Minek vigyek én követ a mezőre, amikor itt ez a gyermek? Éppen jó lesz nehezéknek.
Anyámnak nem tetszett ez a kölcsönkérés. Mert azt válaszolta:
– Maga odatenné ezt a gyermeket a télire eltett káposztája tetejére is. Hogy üljön ott egész télen. Kő helyett. Nehezéknek. Ha elférne a hordójában. De ha olyan nagyon kell, hát vigye. Nehezéknek...
Hitvány, rázós mesterség volt a boronán való ülés. És szégyenletes. Csak ülni egy borona tetején. Kapaszkodva. Nehezéknek.
Egy fordulónál megállt pihenni az öreg. És azt mondtam neki:
– A maga beosztása sokkal jobb, mint az enyém. Csak megy, nagy büszkén az ökrei előtt. Én pedig attól félek, hogy ez a borona összerázza a gondolatokat is a fejemben. A jó gondolatok összekeverednek a hitvány gondolatokkal, s a végén nem tudom őket külön választani. Attól félek.
– Hát vannak neked gondolataid, amik össze tudnak keveredni? – kérdezte fitymálólag az én nagyapám.
Mondtam, lennének...
– Akkor mondj nekem egy jó, s egy hitvány gondolatot a fejedből!
– Egy jó gondolat az lenne a fejemből, hogy jobb dolga van az asztalokon heverő, papirost nyomó nehezéknek. Mert a papiros nem rázza a nehezéket. Egy rossz gondolat pedig az lenne a fejemből, hogy én mától fogva semmiféle boronálásban részt nem veszek. Mert nem szeretem a boronálást.
Évekkel később olvasom, mit ír Pázmány Péter 1613-ban. Azt írja: „A hamisságot egyébbel hazugságnál béboronálni nem lehet”.
Érdekes, soha nem hallottam, hogy valaki azt mondta volna, össze kell boronálni a nagyszerű dolgokat a gyönyörűséges dolgokkal. Összeboronálni mindig valami hitványságot szoktak. Nézeteltérést, veszekedő társakat, civakodókat, egymáshoz nem illő párokat.
Aztán itt van Pallas. Ő azt mondja: „A boronálás a talajművelés azon módja, amely szerint a talaj felső rétegét megporhanyítják, anélkül, hogy megfordítanák.”Milyen öreg már ez a Pallas! És milyen jól mondja! A boronálás csak a talaj felső rétegét érinti. Meg nem fordítja.
Mifelénk soha nem emlegették azt a szót, hogy Trianon. Talán csak egyszer hallottam. Valaki azt mondta akkor, ez el van boronálva. Szomorúan, sóhajtva mondta. Mint aki tudja, mi az értelme ennek a szónak. De ami el van boronálva, azzal ő sem foglalkozott.
Most olvasom, hogy egy barátom nagy, vastag és nehéz könyveket szándékszik kinyomtatni. Készül a nehezék a boronára. Hogy ezt a dolgot újra elboronálja. Pedig ő is jól tudja, hogy a boronálás ezt az ügyet meg nem fordítja. Ahogy Pallas mondja.
Hát csak fabrikálja a nehezékeket az én barátom. Ha még soha nem ült fogas boronán, hánykolódva. Énnekem nyugodt a lelkem. Nem én boronáltam el azt, ami el van boronálva. És nem is szeretek semmiféle boronálást. |
|
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Az antenna beállítása) |
|
– Baj van fiam! Baj. Röstellem is mondani ebbe a mobilba, mekkora baj van. Megint elment a Duna. Ezt a nyomogatót olyan jól befásliztad, hogy meg sem tudtam volna nyomni más gombot rajta. Csak azt, amit kihagytál. Tehát nem én vagyok a hibás, hogy megint elment a Duna. De úgy elment, hogy hívhatod ismét haza a te fiadat, Ferikét Pestről. Hogy újra beállítsa. Mint a múltkor. Mert azt más ezen a vidéken beállítani nem tudja. Már te sem. Neked sem való, túl a hetvenen. Hívhatod haza. Ezek a Dunások pedig azt mondták, minden segítséget megadnak a beállításhoz. Hát tudod te azt, hogy milyen segítséget adtak meg? Mert én tudom. Azt, hogy hívjak szakembert. Honnan hívjak én most szakembert kilencvenhét évesen? Udvarhelyről? Oda fel is kell menni. És ki jön el ide onnan, hogy csavargassa azt a nagy tányért, s nyomogassa a gombokat? Senki fiam, senki. Azt mondják, fizessek elő a kábelre. Igen, de hallom, hogy kábelen nem jő be Kossuth. Márpedig anélkül az egész nem ér semmit. Hívhatod haza Ferikét.
– Csókolom, Mama! Jöttem. Próbáljuk meg ketten azt a Dunát.
– De mondom, nem én vagyok a hibás. Itt ültem éppen az ágy szélén, itt né, néztem a filmet, hát tiszta magától az a néhány ember csak kiment a tévéből, s többé nem jött elő semmi. Semmi, de semmi.
– Nem maga a hibás, Mama! Éppen most mondja a fiam Pestről, nem Mama a hibás. A norvégok miatt nem megy a Duna. Mert norvég műholdon van most a Duna, s azt áttették egy más frekvenciára.
– Hát nincs a Dunának műholdja? Tudtam, hogy ez lesz belőle! Tudtam. Egy hold földjük sem marad a magyaroknak, mindent eladnak. Hol az osztrákoknak, hol a németeknek. Most a norvégoknak is eladták a holdjukat.
– Nem is volt a magyaroknak műholdjuk, Mama! Csak bérlik a norvégoktól a műholdat.
– Mindenki gazdálkodjék a saját holdján, ne bérelje a másét, az soha nem volt jó! Ugye, hogy elállították a norvégok a Dunát... Ezektől a norvégoktól is minden kitelik. Azt csinálnak a holdjukkal, amit akarnak. Az övék...
– Mit látsz a képernyőn, Tati? Valami számokat? Nyomd meg az okét. Most mit látsz? Jó. Most nyomd meg azt a gombot, amit Mama úgy nevezett el, hogy ormó. Most mit látsz? Nincs ott egy kép, egy kicsi ikon, ami egy kalapácsot ábrázol? Na, nyomj arra egy okét. Most menj vissza az elejére. De igyekezz, ez nemzetközi beszélgetés, elmegy minden pénzünk. Most mit látsz? Semmit. Most menj oda, a számokhoz. És nyomj egy okét.
– Azt a kerek gombot hiába nyomogatod, fiam, én azt már százszor is megnyomtam az ormó alatt. Ferike megmondta, ez a sorrend: piros, kerek, piros, kerek. És amikor látszik a kép, csak akkor kell megnyomni az ormót! Ameddig nincs kép, addig hiába nyomkodod az ormót. Ez biztos!
– Drága Mama, most én kire hallgassak? Magára-e, vagy a fiamra?
– Nem én vagyok a hibás! Nem lesz egy hold földjük sem ezeknek a magyaroknak. Tudtam. Eladnak mindent. Minek kellett a norvégok holdjára menni? Mindenki maradjon meg a saját holdjánál...
– Most mit csinálsz, Tati? Beszélgetsz Mamával? Hát nem akarod, hogy beállítsuk az új frekvenciát? Most mit látsz? Jó. Akkor húzd ki a falból a csatlakozót. Kihúztad? Jó. Most várjunk egy percig legalább. Most nyomd vissza a csatlakozót. Mit látsz? Nyomj egy okét!
– Azt a kerek gombot hiába nyomogatod fiam, én azt már százszor is kipróbáltam! Hogy ne beszéljek annyit? Jó. Akkor készítem az ebédet. Oda se nézek. De azt a kerek gombot hiába nyomkodod az ormó alatt... Nem. Egy hold földjük, annyi sem marad... |
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Barátom, Alistar) |
|
Nagy és nehéz az íróasztalom. Nagy, nehéz írónak való. Nem nekem. Gondoltam, azért leülök ide, írok valami könnyű, légies történetet. Mondjuk, szájenszfiksönt. Az a divat. A kitalált történet. Semmit nem tudok kitalálni. Üres a fejem. Nincs benne gondolat, elképzelés. Bate vüntul – mondaná ilyenkor a román. Fúj a szél...
Az udvarról besettenkedik a rőt macska. Megáll és néz engem, jöhet-e beljebb. Intek, most hagyjon magamra. Amint megfordul, a sarokban meglebben egy zászló. Egy kicsiny, északír zászló. Ott tartom, évek óta egy vázába téve. A sarokban. Nincs is északír zászló. Egy idő óta. Csak angol zászló van. Nem baj, máris alakul a könnyű, légies történet. Kitaláltam, legyen ez a lakás egy hajó. Egy elsüllyedt hajó. A tenger fenekén. És találgatják a tudós búvárok, miféle hajó lehet ez, tele kacattal, vázákkal cserepekkel. A sarokban megpillantják az északír zászlót. Egy vázába téve. Északír volt ez a hajó, állapítják meg a tudós búvárok a lakásomról. Szépen alakul a légies történet, mely ott kezdődik, a tenger fenekén. Igazi szájenszfiksön.
De okvetlenkedik a rőt macska, újra néz engem, jöhet-e beljebb. És kiejtem a kezemből a könnyű, légies történet fonalát. Maradok az igaz történetnél. Hogy miképpen került a lakásomba egy északír zászló. Ami egy idő óta már nincs is. Csak angol zászló van.
Egy napon beállít a kicsi boltba egy férfi, a tizenéves fiával. Kézfogásra nyújtja a kezét, s mondja, az ő neve Alistar. Észak-Írországból való. Én is mondom a nevem, s hogy Kelet-Siménfalváról való vagyok. Mondom, szíveskedjék leülni abba a bőrfotelbe. Azt mondja, neki a leülés kissé körülményes, mert ő a húgyhólyagját a bokájára kötve hordja, de azért megpróbálja.
– És sört ihat-e, kérdem Alistártól.
– Sört, azt igen, akármennyit, elfér a bokájánál, feleli Alistar.
A tizenéves gyermek nézegeti a polcokat. Egyszer azt mondja az apjának, né, milyen gyönyörű kavicsokat, köveket talált! Ilyenek nincsenek Írországban. Alistár azt mondja a fiának, válasszon ki azokból a kövekből egy párat magának. A gyermek kiválaszt egy párat, s leteszi az asztalra.
– Mennyibe kerülnek ezek a szép kövek? – kérdi tőlem Alistar.
Mondom, semmibe. Ajándék a fiának.
– Hogyhogy ajándék? – kérdi Alistar. Mondom, én imádom az íreket. Különösképpen ezeket az íreket szeretem: Jonathan Swift, Bram Stoker, S. O’Casey, G. B. Shaw, W. B. Yeats, Oscar Wilde, Samuel Beckett, James Joyce. Nézze, az Ulysses most is itt van az asztalomon...
– Akkor legyünk mi ketten barátok – mondta Alistar.
– Legyünk – mondtam Alistarnak.
Amíg sört nyitottam, benézett az ajtón egy asszony, kérdezte, van-e itt fénymásoló? Mondtam, itt minden van, de fénymásoló, az nincs. És nem is lesz, mert egy ilyen gép drága.
Néhány hónap múlva jön Alistar négy kemény férfivel. Azt kérdi, hová tegyék a fénymásolót, mert amit hozott nekem, jó nagy és nehéz.
Így lett nékem fénymásolóm. De zászlóm is lett. Északír zászlóm. Ami nincs. Mert csak angol zászló van. Az északír zászlót Alistar letette a fénymásoló tetejére.
Néhány hónap múlva ismét jön Alistar. Megpillantja az északír zászlót, amit beleállítottam, egy vázába.
– Mi csakugyan barátok vagyunk – mondta Alistar. Én pedig sört töltöttem Alistarnak.
Ezt a zászlót vázástól együtt áthoztam a kicsi boltból a lakásomba. Ahányszor bejön ide a rőt macska, mindig meglebben ez a selyemből való, északír zászló. És eszembejut róla barátom, Alistar. |
|
