– Az volt fiam, az volt Sántha Gábor is, meg ennek a mostani kovácsnak az apja, de főleg Fenyédi. A majdnem szomszéd. Ott, ahol az a szárnyas, nagy eperfa állott széttárt ágaival az udvaron, s oda potyogtak az érett eprek az útra, a ludak elébe nyaranta. Persze, hogy az volt ez a Fenyédi! Ő volt a legnagyobb s a legszigorúbb a többiek közül. Egyszer azt mondta a te apád Fenyédinek, hát miféle dolog odatenni a cséplőgépet a legjobban termő kert kellős köze­pébe? Hogy szérű legyen ott, ne termés? Hát nem találtak valami hitvány, köves helyet annak a cséplőgépnek ebben a faluban? Na, tudod, mit mondott erre Fenyédi? Azt mondta a te apádnak, most más világ van! Hallj oda, más világ van... Milyen más világra gondolhatott ez a hitvány Fenyédi, miféle csavarintos ész foroghatott az ő fejében? Nem lehet tudni. Hagyd békén immár ezt a Fenyédit. Nyugodjék.

– Hát ennek a Juliskának miért kellett elpusztítania magát, olyan csúfosan?

– Azt nem tudja összerakni senki ebben a faluban. Nem, senki. Eleget próbáltam. Ugye, ott volt az ura. Az a daliás ember. Az a jó ember. Az a bogtalan lélek. Katonának is ő volt a leg­szebb. Elbúsulta magát. Ivott, s abba bele is halt. De hogy miért búsulta el magát éppen annyira, az egy nagy homály. És ott volt a fia. Hát nem önmagával végzett ő is? Egyszer elvitték volt, mert puskát csinált magának, fapuskát, nem lehetett fölismerni, mi volt a kezében, de egy nyulat azért le tudott véle puffantani. Bevitték, hogy föl akarja fordítani az egész demokráciát azzal a fapuskával. Itt lézengett a faluban utána sokáig, de nyugtalan volt és örökké szomorú. Szép sírköve van a temetőben. Csak nézd meg, amikor arra jársz. Mondjuk, világításkor. Csak nézd meg. De hogy az anyja miért éppen olyan csúfosan végezte, az is egy nagy homály.

– Volt, akinek sikerült az élete. Az Incze fiának. Például...

– Annak lehet, hogy sikerült. Mert elment Amerikába. Ott sikerült az élete, nem itthon. Az anyja meglátogatta többször, de nem mesélte, mennyire sikerült ott a fia élete. Hetekig nem látni az udvarán sem. Nemhogy az utcán. Be van húzódva. Úgy él. Rendes népek. Pedig úgy jöttek volt ide Farkaslakáról. Ugye, emlékszel az urára, aki polgármester is volt, hát hogyne emlékeznél?

– Rusnya emlékem van erről az Inczéről. Egy napon elmentem Vásárhelyen a kórházba, hogy egyik barátomat meglátogassam. Akiről tudtam, hogy hosszú ideje ott fekszik abban a kórházban. És kit látok egy kórteremben? Ezt az Inczét. A polgármestert. Teljesen egyedül volt azon a vasárnapon abban az üres teremben. Ez a feszes tartású, egyenes járású, úrias viselkedésű s beszédű ember ott ült egy vaságy szélén összeroskadva. Mint a collstok. Csak éppen a vakolat nem hullott a fejére a plafonról. Mert festés volt a kórházban, mindent fölfordítottak a festés és tatarozás miatt. Kérdem, hát mi van veled, Géza? Azt mondja, velem most már semmi. Énnekem végem, Feri. Csak nem engem jöttél meglátogatni? Nem mond­tam, hogy mást jöttem meglátogatni. Ráhagytam, gondoljon felőlem, amit akar. Rusnya ez az emlék. Hogy mivé lesz egy büszke ember, ha kicsúszik a föld alóla...

– Látod, ilyen nagy festések vannak a világban is. Csoda, hogy nem hull a fejünkbe az ég vakolatja.

Az én falumban nem élnek meg a barackfák. Se a citrom, se a pálma. Mégis, vannak udvarok és kertek, ahová barackfákat ültetnek. Próbából. És kíváncsiságból. És vannak házak, ahol citromfa zöldell. És pálmafa is zöldell. Egy ideig. Ezekről a furcsa növényekről senki nem beszél. Ma vannak, holnap nincsenek. Elviszi őket a huzat, a téli hideg. Nincs egy lélek a falumban, aki a barackfákkal, a citrommal, vagy a pálmákkal különösképpen törődne. Minek? Ma vannak, holnap nincsenek.

Az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska tudálékos ember volt, ezért nem szívesen kér­deztem meg tőle komoly dolgokat. Csak semmiségeket. Egyszer csak oda vetettem neki egy semmiségnek tűnő kérdést. Hogy miképpen állunk a barackfákkal, a citrommal, a pál­mák­kal. És a kommunistákkal. Mert szerintem ezek mifelénk nem maradnak meg. Ma vannak, holnap nincsenek. Az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska azt mondta, a szél hozza vala­honnan a barack, a citrom s a pálma magját. A levegővel jönnek, mint a pitypang. És úgy is mennek el. A levegővel. De a kommunistákat az orosz katonák mahorka-dohányával szip­pantották föl az idevalósi népek. És nézzek széjjel a faluban. Rengeteg kommunista van már a faluban. Négyen is vannak! Például a szomszédunk, Fenyédi, a suszter is az. És ott a másik, Sántha Gábor, az a merő ember. Alszegben pedig Marosi Dénes, a patkókovács. A negyedik, valami Szűcs nevű, az a cingár, aki a térdén szokott uzsonnázni, mert az agitátorságtól enni sincs ideje. Csak nézzek szét. Kérdem Jakab Jóskától, hát magának sok az a négy ember? Azt mondja Jakab Jóska, sok. Kommunistából négy ember különösképpen sok. Kettő is sok! Még egyetlen egy ember is számít. Nem ismerem a Marosi Gergő történetét? Mert ha nem ismerem, ő elmondja.

– Egy napon roppant fontos rajoni elvtársak álltak meg az alszegi patkókovács, Marosi Dénes udvarán. Hívták Marosi elvtársat, hogy beszéljenek véle. Az inas azt mondta, most izzik éppen a patkó, várjanak egy kicsit. Csak tegye félre Marosi elvtárs azt az izzó patkót, mert nekik várakozásra idejük nincs, mondták a roppant fontos rajoni elvtársak.

Marosi Dénes félretette az izzó patkót, a pörölyt leverte a nadrágjáról és megállt a vendégek előtt. Mi a helyzet, kérdezte Marosi Dénes. A helyzet az, mondta az egyik rajoni ember, hogy a faluban kevés a párttag. Ez a legizzóbb kérdés ebben a mostani nemzetközi helyzetben. Nem a patkó. Legalább egy taggal több kell legyen. De már holnap. És szerezzen holnapig egy derék embert, aki vállalja a tagságot. Ezzel a derék emberrel pedig holnap reggel jelent­kez­zék a rajonnál. De vigyázzon, kit választ, mert vizsgáznia is kell annak a derék embernek. Politikából. Kommunizmusból. Már amit kérdeznek.

A patkókovács Marosi Dénes Marosi Gergőt szemelte ki. Mert ő volt a legközelebbi szom­szédja. Benne százszázalékban meg lehetett bízni minden vonatkozásban.

Lószekérrel indultak ketten Udvarhelyre. A rajonhoz. Marosi Dénes és Marosi Gergő. Pir­ka­datkor. A vizsgáztató bizottság ott ült a hosszú, piros asztal mellett. Fejük fölött bekeretezett fényképek. Lenin, Sztálin, s a többiek.

– Az elvtárs neve Marosi Gergely?

– Az, Marosi Gergely a nevem, mondta Marosi Gergő.

– Meg tudná mondani, kit ábrázol ez a fénykép? – kérdezte a vizsgáztató és Leninre mutatott egy pálcával. Marosi Gergő azt felelte, valami fejes lehet. Ha már ott van.

– És ez a fénykép kit ábrázol? – kérdezte a vizsgáztató, Sztálinra mutatva.

– Az is valami fejes lehet. Ha már ott van, felelte Marosi Gergő.

– Ezt az embert vigye ki innen, mondta a patkókovácsnak a vizsgáztató.

Az ajtóban azt súgta valaki a patkókovács Marosi Dénesnek, szégyellje magát Marosi elvtárs, hogy ilyen embert hozott magával. Szégyellje magát.

Beültek ketten egy udvarhelyi kocsmába. Egész nap egy árva szót nem szóltak egymáshoz. Csak az éhes és szomjas lovak patkójának koccanásakor emelte föl fejét a búbánatos patkó­kovács, Marosi Dénes. Mert aznap a lovai nem ettek, nem ittak.

Zárás után fölültek a szekérre. Szép, holdvilágos éjszaka volt, kocogott velük a szekér a szép, holdvilágos éjszakában. Hazafelé. Egy árva szót nem szóltak egymáshoz. A faluba érve azt mondta Marosi Dénes Marosi Gergőnek, nagy szégyent hoztál reám, Gergő! Nagy szégyent... Marosi Gergő csodálkozva kérdezte Marosi Dénestől, maga törődik, bátyám?

Ennyi a történet, mondta az örökké bogra kötött cipőfűzőjű Jakab Jóska. Ha akarok, tanuljak belőle, ha akarok, ne tanuljak. Ő elmondta.

Lehet, hogy valamit tanultam belőle. Nincs egy lélek a falumban, aki a barackfákkal, a citrom­mal vagy a pálmákkal különösképpen törődne. Minek törődne? Ma vannak, holnap nincsenek.