|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Semmit a leánykának) |
|
– Nem jó, ha az ember fennhéjázó, beképzelt, vagy tudálékos. Mint amilyen te vagy, Fiúka! – mondja a vízszerelő mester a segédjének. Hasonfekve a konyhában. – És amikor én a tízes kulcsot kérem, ne a nyolcas kulcsot nyomd a kezembe. És nekem ne mondd többé, hogy a nyolcas kulcsnak tízes a külvilága. Mi bajod van néked a külvilággal? Egy órája azt hallom tőled, hogy hol van Nicaragua, Honduras, mert te tudod, melyik ország hol van, s ott milyen az időjárás. A te tudományod abból adódik, hogy a feleséged elment Amerikába, s megnézted a térképen, hol van Amerika. Ha nem ment volna el, meg sem nézted volna, hol van Amerika...
Fiúka, a vízszerelő mester segédje két villáskulcsot kocogtat egymáshoz egy hokkedlin ülve. Egyszer felém fordul és azt mondja:
– Tudja, mi baja a mesternek Amerikával? Az a baja, énnekem kellett fölvilágosítanom őt az amerikai helyzetről. Én mondtam el neki, hogy járt a feleségem Amerikában. Amikor a háziak elmentek hazulról, a feleségem elővett néhány tojást, s csinált magának jó, hazai rántottát. A serpenyőbe szalonnát, hagymát tett, mint ahogyan itthon szokás. Jól füstölt a zsír a serpenyőben, akkor öntötte belé a fölvert tojást. Alig ült asztal mellé, máris jött a tűzoltóság. Hogy tűz van a lakásban. Mondta a feleségem, persze, hogy tűz van a lakásban, anélkül nem lehet jó rántottát csinálni. Aztán ki kellett fizetni a sok dollárt a tűzoltósági kiszállásra. Mert az amerikai konyhában füstöt érzékelő szerkezet van a falon. De az nem veszi tekintetbe, hogy az ember tojásrántottát süt magának, vagy pediglen ég az egész ház. Füst és kész. Jönnek a tűzoltók.
Egy jó, hazai rántottát sem lehet megsütni Amerikában. Ilyen Amerika. Énnekem kellett elmagyaráznom a mesternek. Hiába jön ő nekem azzal, hogy a nyolcas kulcsnak tízes a külvilága. Mondhatok ennek az embernek akármit. Ahogy elkezdek valami érdekes dologról beszélni, ő beleszól és azt mondja, a világ legbutább emberétől is lehet tanulni. Ő meghallgat mindenkit. Mondjam, csak mondjam...
Zápor csapkodja a meggyfákat az udvaron. Mintha seprűvel csapkodná. Elsötétül a konyha, mint a színpad a színházban, amikor cserélik a berendezést.
Fiúka azt mondja a vízszerelő mesternek:
– Ilyen hülye tavaszt ki látott? Jókor ment a te lányod kirándulni a tordai hasadékhoz...
– Mit törődsz te azzal, mikor megy az én lányom a tordai hasadékhoz? Mindegy, hogy mikor megy. Úgyis fedél alá kerülnek valahol, azért mennek kirándulni a mai fiatalok – feleli a vízszerelő mester.
– Legalább adtál néki egy kicsi pénzt, a tordai hasadékhoz?
– Semmit a leánykának. Semmit. Mindegy, hogy adok-e, vagy nem, úgyis erkölcstelen lesz minden leányka. Ha egyszer kiteszi a lábát hazulról.
– Szóval, kurva. Azt akarod mondani?
– Mondhattam volna azt is. Nem nagy a távolság a kettő között. Legalábbis légvonalban. Nem gondolod, Fiúka? De kinek beszélek én? Aki csak Amerikáról olvas és semmit nem tud a trubadúrokról? Mert ezek a trubadúrok nem pénzért költöttek fehérnépeket dicsőítő vagy kigúnyoló verseket és dalokat. Ingyen költöttek! Ki is mondtak mindent nyíltan, úgy, ahogy van. Te mikor fejezed ki magad már egyszer nyíltan, mit gondolsz a te Amerikát megjárt feleségedről? Úgy, ahogyan van? Soha, Fiúka, soha. Mert te nem vagy igazi vízszerelő. Csak azt nézed, hogy egy csavarnak mekkora a belvilága és mekkora a külvilága. Hallgass ide, te, Fiúka! Szerinted mekkora ennek az egész külvilágnak a belvilága? Mondd el, amit gondolsz, mondd el bátran. Én mindenkit meghallgatok. A világ legbutább emberétől is lehet tanulni. Hogy adtam-e pénzt a leánykának? Ezzel te ne foglalkozz, Fiúka! Ha adok, attól lesz erkölcstelen, ha nem adok attól. Semmit a leánykának! |
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Az öntelt, merő ember)) |
|
Amikor még jegyre adták a benzint és sorba kellett állani, beálltam a jegyemmel a sorba.
A sorbaállást nem szerettem, de a sorokat igen. A sorokban jóbeszédű emberek is voltak, némelyik izgalmas történeteket mesélt, ízesen, mondhatom, volt úgy, jókat mulattam.
Egy hideg, téli napon morcos, unott férfiak álltak a sorokban. Hallgatagon, magukba fordulva. Egy árva lélek nem akadt körülöttem, aki izgalmas történeteket mesélt volna. Ízesen.
Egyszer egy öntelt, merő ember jött valahonnan és autójával beállt előmbe. Anélkül, hogy szólott volna valamit. Mondjuk, annyit, hogy neki sürgős dolga van. Mert most szül éppen a felesége, vagy haldoklik az anyja. Ilyenkor az ember elkönyveli, hogy jól van, ha szül valakinek a felesége, az más. Ha az anyja haldoklik, az nincs jól, de az is más. Ilyenkor ne álljon senki sorba. De ez az öntelt, merő ember semmit nem szólt, csak egyszerűen beállott elébem, a sorba.
Megkérdeztem ettől az öntelt, merő embertől, maga miért nem áll sorba? Az öntelt, merő ember fejét elfordította, mintha kérdésemet nem is hallotta volna.
Beültem az autómba és teljes gázzal nekihajtottam az öntelt, merő ember autójának. A nagy csörömpölésre helyükről el sem mozdultak a sorbanállók. Csak nézték messziről, mekkora lehet a kár a két autóban.
Az öntelt, merő ember meglepően nyugodt hangon azt mondta nekem, maga szándékosan hajtott neki az én autómnak. Mondtam, úgy hajtottam neki az autójának, szándékosan. Mert maga nem állt sorba.
Aztán lett valahogy, amiképpen ilyenkor lenni szokott. A két összetört autót kilöktük a sorból, rendőr, jegyzőkönyv, büntetés, idegesség.
Eltelt vagy három-négy esztendő. Egy hideg téli napon álltam a havas úton. Az elromlott autóm mellett. Tudjuk, milyen, amikor az ember egy hideg téli napon áll a havas úton, az elromlott autója mellett.
Megáll egy autó, kiszáll belőle két markos férfi. Az egyik kérdi, hogy segíthetnek-é valamit. És máris hozzák szerszámaikat a csomagtartójukból. Szétszedik az autóm motorját. Könyékig olajos a két markos férfi. Amikor minden rendben van és kérdem, mivel tartozom ezért a nagy segítségért, azt mondja az egyik:
– Hát maga engem nem ismer meg? Néhány évvel ezelőtt nem maga ütötte el az én autómat a benzinkútnál? Mégpedig szándékosan?
Mondom, arra emlékszem, hogy valakit elütöttem. De magát most hirtelen nem ismerem föl. Ebben a kínos helyzetben én most mit csináljak? Kérjek bocsánatot, hogy akkor elütöttem az autóját, vagy azt köszönjem meg, hogy most segített rajtam Bocsánatot nem szeretnék kérni, mert maga egy öntelt, merő ember...
– Magának igaza van! Az vagyok, öntelt, merő ember. Remélem, az lesz a fiam is. Aki akkor született, amikor maga elütötte az autómat. Remélem, az lesz, öntelt, merő ember... |
|
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég Blősz Károly, asztalos) |
|
Az én apám, miután a szombat esti bálból hazakísérte a legszebb leányt, egy olyan brassói házba ment haza lefeküdni, amelynek homlokzatára az volt fölírva: Blősz Károly, asztalos. Vigyázva, lopva ment be abba a házba, nehogy fölébressze a szász mestert, aztán ugyanúgy feküdt le a gyaluforgácsba. Vagyis a saját ágyába, vigyázva, lopva. Az én apám lefekvés után sokszor elgondolta, jó dolog olyan házba menni haza Brassóban, amelynek falán nem csak egy szám van s a nagy fehérség, hanem egy gótbetűs fölírás is: Blősz Károly, asztalos.
Apám szerint ügyes, szorgalmas, takarékos ember volt ez a Blősz Károly.
Szerintem fukar és számító is volt Blősz Károly. Sőt, adócsaló. Mert amikor az én apám nyugdíjba akart menni, sehonnan nem tudta elővenni azt a hét esztendőt, amit ott töltött Brassóban. Abban a házban, amelynek homlokzatára az volt fölírva: Blősz Károly, asztalos.
Elmondtam apámnak, hogy én sem találtam meg azt a hét esztendőt, pedig fölkutattam a brassói tanácsház pincéjét is. Mindössze három hónapot tudtak elővenni az irattár gondozói. A hét esztendőt tekintse úgy, hogy elúszott.
Apám erre azt felelte, ha elúszott az a hét esztendő, akkor elúszott. De Blősz Károly emlékét ne bántsam. Mert Blősz Károly jóravaló, takarékos ember volt. És nem csak mesterségre tanította meg őt, hanem arra is, hogy az ember boltban soha ne vásároljon. Semmit. Mert a boltban minden drágább. Kizárólag lerakatban kell vásárolni. Ezt tanulta meg ő Blősz Károlytól, Brassóban. És jól teszem, ha ezt én is megtanulom. Vásároljak kizárólag lerakatban. Mondtam apámnak, úgy látszik, maga jó viszonyban volt ezzel a Blősz Károllyal. Annak ellenére, hogy gyaluforgácsban aludt, míg nála dolgozott. Azt válaszolta, abban volt, nagyon jó viszonyban.
Megtanultam apámtól, amit ő megtanult Blősz Károlytól, Brassóban. Kizárólag lerakatban vásárolok.
Ahol a borvizet veszem, az is egy lerakat. Ezt onnan tudom, hogy ahonnan nekem a borvizet fölhozzák, abban a pincében minden le van rakva. Likőrök, borok, pálinkák. Minden. És énnekem a borvizet nem csak fölhozzák abból a pincéből, ahová lerakták, hanem föl is rakják az autómba. Arra való tekintettel, hogy nekem nem szabad cipekednem. Az operációmból kifolyólag. Ezt a lerakat raktárosa is jól tudja.
A minap azt kérdi tőlem a lerakat raktárosa, hogy én melyik fertályban lakom. Na, ha maga ott lakik, akkor jobban tenném, ha a borvizet nem ebből a lerakatból vásárolnám, hanem abból, amelyik közelebb van a lakásomhoz. Mert ők is onnan hozzák a borvizet, abból a lerakatból. Ott olcsóbb, mint náluk. És nem csak a borvíz, hanem a likőrök, borok és pálinkák is olcsóbbak. És a minőségük is jobb. Sokkal.
Mondom a lerakat raktárosának, maga nem lehet valami jó viszonyban a tulajdonossal. Mert más lerakatba küld engem, ahelyett, hogy eladná nekem a tulajdonos portékáját. Azt mondja, ezt ne firtassuk. Mindig van valahol egy olcsóbb és tisztességesebb lerakat.
Mostanában, ha egy borvizes üveget megpillantok valahol, azonnal a lerakat raktárosa jut eszembe. Aki nem akarja firtatni, milyen viszonyban van a tulajdonossal. És Blősz Károly is azonnal eszembe jut, akivel nagyon jó viszonyban volt az én apám.
De mostanában nem csak a borvizes üvegről jutnak eszembe az emberi viszonyok. A fogpasztáról is azok jutnak eszembe. Mert megkértem a patikusnőt, segítsen nekem eligazodni a fogpaszták között. A patikusnő rámutatott egy nagy sor fogpasztás dobozra és azt mondta:
– Ezekből akar maga vásárolni? Ezek mind drágábbak, mint a szomszéd patikában. És rosszabbak. Ilyen hitvány fogpaszták sehol nincsenek ebben a városban. Csak ebben a patikában.
Mondom a patikusnőnek, úgy veszem észre, nem tetszik valami jó viszonyban lenni a patika tulajdonosával. Azt válaszolta, ne vegyek észre itt semmit. Inkább vegyek magamnak más patikában fogpasztát. Az emberi viszonyok pedig pont olyan rosszak, mint a fogpaszták ebben a patikában.
Vettem fogpasztát a szomszédos patikában. És ott eszembe jutott a borvizes lerakat raktárosa. De már nem volt egyedül. Oda képzeltem melléje a patikusnőt is. És az időben messze, valahol föltűnt előttem egy fukar szász ember háza. Az volt a falára írva: Blősz Károly, asztalos. |
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A júliusi Csézár) |
|
– Vajon jó helyen járunk-e Juliska, hogy itt olyan szorosság van? – kérdi a kicsi bolt előtt egy falusi asszony a másik falusi asszonytól. Mondom, kerüljenek beljebb, s kiderül, hogy jó helyen járnak-e, vagy nem.
Bejön a két asszony, s egy nagyobbacska leányka. A beszédesebb asszony azt mondja nekem, ők úgy hallották, hogy bennem teljességgel meg lehet bízni. Minden vonatkozásban. Mondom, bennem meg lehet bízni majdnem minden vonatkozásban. Csak éppen pénzt ne lássak. Mert én a pénzt egy szempillantásra el is költöm.
Azt mondja a beszédesebb asszony, márpedig ők nekem pénzt hoztak. Arany pénzt. Az ura találta a paniti mezőn, szántáskor. Amíg az összebogzott zsebkendőt kioldja, megkérdi Juliskától, te, Juliska, mit is mondott nekünk az a cigány ember, amikor ebbe a pénzbe beléharapott? Hogy valami júliusi Csézár pénze volt valamikor?
– Azt mondta, pont azt az a cigány, hogy a júliusi Csézár pénze. Kellett is volna neki ez a pénz, de hát itt van ez a leányka. Nem adtuk a cigány embernek, mert júliusban lesz éppen a leányom esküvője. Még a július is klappol, hátha szerencséje lesz azzal a legénnyel. Ügyes vejem lesz, ha minden úgy alakul, ahogy elkezdődött. Mert ez a legény magyarba jár dolgozni. Sokszor németbe is. Mégis jobb, ha az ember nem szorul rá a vőlegény pénzére. Azért jöttünk, hogy megtudjuk magától, mennyit ér ez a pénz. Mert mindenki mást mondott, aki ezt eddig látta.
Az asszony letette a szép arany római pénzt elém, az asztalra. Úgy tette le, a tenyerét lefordította a piros terítőre, s nem vitte tovább, hogy bármely pillanatban elérhesse. Mint a macska, amikor megfog valami kisebb állatot és hagyja, játszadozzék, de készen áll, hogy reája csaphasson, ha el akarna futni.
Jó szemüvegem van. Föltettem a jó szemüvegem, s mondom, szerencsés ember a maga ura. Szép pénzt talált a paniti határban. A nagy Római Birodalom császárának a pénze. A Julius Caesaré. Még a Krisztus előtti időkből...
– Lehetett a Krisztus urunk pénze is, ha már előtte meg volt csinálva – mondja a másik asszony és közelebb lépett az asztalhoz.
– Miket beszélsz, te, Juliska, Krisztus urunknak soha nem volt pénze. Ne szólj bele, hogy jól nézze meg az úr, mégis mennyit érne. Ugye, amikor beléharapott az a cigány ember, mi nem adtuk el neki, mert gyűrűt akarunk csináltatni belőle ennek a leánykának. Azt mondta, négy gyűrűt is ad érte. Szóval, mégis, mennyit érne?
Mondom, én pontosan megmondom, mennyit ér. Annyit, ahány gramm arany van benne. Mert a széle jó mélyen be van reszelve. Ha nem volna a széle olyan mélyen és durván bereszelve, ennek az árából vehetne huszonkét gyűrűt is. Nem csak négyet.
– Annak a szélét épp egy órával ezelőtt reszelte be egy ékszerész fiatalember.
– A főtéren! – mondta a másik asszony. – Elvittük hozzá, nézze meg, igazi aranyból van-e csakugyan, vagy csak sárga. Ő reszelte olyan mélyen be. És azt mondta, legyünk nyugodtak, igazi aranyból van, mert a sav nem fogja. De ha eladjuk neki, ő megveszi és nyolc gyűrűt is csináltathatunk az árából. Ő meg is csinálja azt a nyolc gyűrűt. Két karikagyűrűt, s a többi pecsétgyűrű lenne. Megígérte. De az ember manapság nem hisz senkinek. Se a cigány embernek nem hiszünk, s ugye, igazunk lett, sem pedig az ékszerésznek.
– És ugye, igazunk lett – mondta a Juliska nevezetű asszony. – Mert huszonkettőt is megér. Az úr szerint.
– Jaj, te, Juliska, hát nem most mondta az úr, hogy megért volna huszonkettőt is! Ha nem reszelik be. Olyan mélyen. De be van reszelve. Megért volna, azt mondta az úr. Ez biza nagy különbség. Nagyon nagy. És akkor csak annyit ér, ahány gramm arany van benne?
– Annyit – mondtam. De azért megtoldottam még egy-két gyűrűvel. – Lehet, egy-két gyűrűvel többet ér, mint ahány gramm arany van benne. Mert régi és szép ez a pénz.
– Akkor ez azt jelenti, hogy maga sem tudja hajszálra pontosan megmondani, mennyit ér. És ha nem tudja hajszálra pontosan megmondani, akkor el is visszük. Így, mélyen bereszelve. De legalább azt mondja meg, mitől lehetett ennek a júliusi Csézárnak ilyen drága pénze, amikor még Krisztus urunknak sem volt soha pénze.
– Annak attól – mondta Juliska –, amitől a hatalmas uraknak mindig is van pénzük. A hatalomból adódik a sok pénz. Most is abból adódik. Nem hallgatod a rádiót?
– Mi nem politizálni jöttünk ide, Juliska. Azért jöttünk, hogy hajszálra pontosan megtudjuk, mennyit ér ez a pénz. Hogy ne csapódjunk be. De azt az úr sem tudja megmondani. Hajszálra pontosan. Mindenki csak hajigálja a gyűrűket, ha ezt a pénzt meglátja. Egyik négyet mond, a másik nyolcat, most pedig a huszonkettes szám is felröppent, de csak egy vagy kettő esett vissza valóságosan. Mert ugye, megért volna. És köszönjük szépen az úrnak, hogy ennyire is fölvilágosított. Vegye úgy, mintha itt sem lettünk volna... |
|
