|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A jó Domokos sógor) |
|
Tudják, hogy nézett ki jó Domokos sógor a szénásszekér tetején? Valahogy úgy, mint csók a torta közepén. Mintha lenne a szénásszekér tetején valami. Vagy mintha nem is lenne semmi. Csak egy odavetett szalmakalap. A feje teljességgel bele volt veszve a szénába, de messziről látszott, hogy a kalap alatt azért ott van maga, jó Domokos sógor.
Csöndes ember volt jó Domokos sógor. Talán túlságosan is csöndes ember volt ahhoz mérten, hogy mennyi nyomorúságot mért a sors az ő vállára. Más a helyében egyfolytában panaszkodott volna a fönnvalóra, vagy a hatóságra, hogy mit vétett a sors ellen, miért kell neki annyi terhet viselnie egész földi éltében.
Jó Domokos sógor soha, semmire nem panaszkodott. Ha valamibe be kellett állni, ő szó nélkül beállt, akkor is, ha nem tetszett neki a beállás. Jó Domokos sógor mindig és mindenkivel tökéletesen egyetértett. Mindenben. Ha valaki azt mondta neki egy forró nyári délután, hogy azért az időjárás túlzásba viszi a hőséget, ő azt felelte, csakugyan igen nagy a hőség. Ha pedig azt mondta valaki ugyanarra a nyári délutánra, hogy meleg van, de a nyár arra való, legyen legalább meleg, azt felelte, a nyár arra való, legyen legalább meleg.
Ilyen ember volt jó Domokos sógor. Más véleményéhez soha nem tette oda a saját véleményét. Meghallgatta mindenki véleményét és egyszerűen egyetértett mindenki véleményével. Ezért jó Domokos sógorral senki, soha össze nem veszett. Még Berta, a felesége sem.
Az igaz, hogy Berta sokszor mondta jó Domokos sógornak, hogy azért valami meglátásod neked is lehetne, Domokos, mert meglátás nélküli embert nehezen lehet egy életen át elviselni, de ebből vita nem lett. Ilyenkor azt mondta Bertának jó Domokos sógor, hogy igazad van Berta, minden embernek kell, hogy legyen meglátása.
Már úgy nézett ki, szépen éli le földi életét jó Domokos sógor. Fölösleges veszekedés, idegesség nélkül. Már úgy nézett ki, békességes természetével az igazi boldogság útján jár ez a vézna, sápadt ember, jó Domokos sógor. Berta, a felesége is mintha beletörődött volna abba a kialakult helyzetbe, hogy férjének véznaságát és sápadtságát pótolja az ő kövérsége és orcájának örökös pirossága. Már úgy nézett ki.
Egy napon jön Berta anyámhoz, éktelenül panaszkodva. Hogy milyen tyúkesze van az urának, vagyis jó Domokos sógornak. Hogy még annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Hogy bezzeg neked Emma, a te urad önfejű, akaratos ember, időnként még veszekedtek is, de a te uradnak legalább van meglátása. Képzeld el, ennek a Domokosnak meg sem fordult a fejében, hogy ne tartsa kezében a létrát, hogy én azon a létrán másszak fel az udorba. Nem gondolt arra, hogy nincs annyi ereje, amivel megtarthatná, ha én a hatalmas súlyommal arra a létrára rálépek. Tartotta szegény egy darabig, amíg bírta, aztán összeroskadt, s én leestem a földre ezzel a hatalmas súlyommal. Még szerencse, hogy nem reá estem, még szerencse.
– Hát miért kellett neked fölmászni arra a létrára, ha tudtad, hogy az uradnak nincs ereje téged megtartani? – kérdezte anyám Bertától.
– Azért másztam föl, hogy vegye észre, neki is kell gondolkozni, nem csak másnak. Hogy legalább egyszer ebben az életben neki is legyen meglátása. Úgy éltem le az életem mellette, hogy helyette nekem kellett gondolkodni, mi, hogy legyen. És most nekem kellett leesnem a létráról, hogy fölébresszem az uramat. Mert ha ő esik le valahonnan, attól nem ébred föl. Áldozatot hoztam érette, azt hoztam, Emma! Áldozatot. A saját épségemet áldoztam föl az uram fölébresztéséért, Emma!
Berta panaszkodását apám is hallotta udvarunk sarkából. Hozzá is tett egy rövid megjegyzést, hogy Berta is hallja:
– Szegény, jó Domokos sógor! |
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (A jó Domokos sógor) |
|
Tudják, hogy nézett ki jó Domokos sógor a szénásszekér tetején? Valahogy úgy, mint csók a torta közepén. Mintha lenne a szénásszekér tetején valami. Vagy mintha nem is lenne semmi. Csak egy odavetett szalmakalap. A feje teljességgel bele volt veszve a szénába, de messziről látszott, hogy a kalap alatt azért ott van maga, jó Domokos sógor.
Csöndes ember volt jó Domokos sógor. Talán túlságosan is csöndes ember volt ahhoz mérten, hogy mennyi nyomorúságot mért a sors az ő vállára. Más a helyében egyfolytában panaszkodott volna a fönnvalóra, vagy a hatóságra, hogy mit vétett a sors ellen, miért kell neki annyi terhet viselnie egész földi éltében.
Jó Domokos sógor soha, semmire nem panaszkodott. Ha valamibe be kellett állni, ő szó nélkül beállt, akkor is, ha nem tetszett neki a beállás. Jó Domokos sógor mindig és mindenkivel tökéletesen egyetértett. Mindenben. Ha valaki azt mondta neki egy forró nyári délután, hogy azért az időjárás túlzásba viszi a hőséget, ő azt felelte, csakugyan igen nagy a hőség. Ha pedig azt mondta valaki ugyanarra a nyári délutánra, hogy meleg van, de a nyár arra való, legyen legalább meleg, azt felelte, a nyár arra való, legyen legalább meleg.
Ilyen ember volt jó Domokos sógor. Más véleményéhez soha nem tette oda a saját véleményét. Meghallgatta mindenki véleményét és egyszerűen egyetértett mindenki véleményével. Ezért jó Domokos sógorral senki, soha össze nem veszett. Még Berta, a felesége sem.
Az igaz, hogy Berta sokszor mondta jó Domokos sógornak, hogy azért valami meglátásod neked is lehetne, Domokos, mert meglátás nélküli embert nehezen lehet egy életen át elviselni, de ebből vita nem lett. Ilyenkor azt mondta Bertának jó Domokos sógor, hogy igazad van Berta, minden embernek kell, hogy legyen meglátása.
Már úgy nézett ki, szépen éli le földi életét jó Domokos sógor. Fölösleges veszekedés, idegesség nélkül. Már úgy nézett ki, békességes természetével az igazi boldogság útján jár ez a vézna, sápadt ember, jó Domokos sógor. Berta, a felesége is mintha beletörődött volna abba a kialakult helyzetbe, hogy férjének véznaságát és sápadtságát pótolja az ő kövérsége és orcájának örökös pirossága. Már úgy nézett ki.
Egy napon jön Berta anyámhoz, éktelenül panaszkodva. Hogy milyen tyúkesze van az urának, vagyis jó Domokos sógornak. Hogy még annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Hogy bezzeg neked Emma, a te urad önfejű, akaratos ember, időnként még veszekedtek is, de a te uradnak legalább van meglátása. Képzeld el, ennek a Domokosnak meg sem fordult a fejében, hogy ne tartsa kezében a létrát, hogy én azon a létrán másszak fel az udorba. Nem gondolt arra, hogy nincs annyi ereje, amivel megtarthatná, ha én a hatalmas súlyommal arra a létrára rálépek. Tartotta szegény egy darabig, amíg bírta, aztán összeroskadt, s én leestem a földre ezzel a hatalmas súlyommal. Még szerencse, hogy nem reá estem, még szerencse.
– Hát miért kellett neked fölmászni arra a létrára, ha tudtad, hogy az uradnak nincs ereje téged megtartani? – kérdezte anyám Bertától.
– Azért másztam föl, hogy vegye észre, neki is kell gondolkozni, nem csak másnak. Hogy legalább egyszer ebben az életben neki is legyen meglátása. Úgy éltem le az életem mellette, hogy helyette nekem kellett gondolkodni, mi, hogy legyen. És most nekem kellett leesnem a létráról, hogy fölébresszem az uramat. Mert ha ő esik le valahonnan, attól nem ébred föl. Áldozatot hoztam érette, azt hoztam, Emma! Áldozatot. A saját épségemet áldoztam föl az uram fölébresztéséért, Emma!
Berta panaszkodását apám is hallotta udvarunk sarkából. Hozzá is tett egy rövid megjegyzést, hogy Berta is hallja:
– Szegény, jó Domokos sógor! |
|
|
Elekes Ferenc: Leborült szivarvég (Leo) |
|
Szép ez a vasárnapi délután. Itt állunk, a város főterén, előttünk nyílnak a rózsák. A hátunk mögött fényes vendéglő. Terasszal. Az a neve, hogy Leo.
Mondom Zolinak, az én barátomnak, nem kellene nekünk is ide leülni, a teraszra? Jó ételek illata ömlik a Leo-ból...
Zoli szavakkal szokott játszadozni, azért is szeretek véle beszélgetni. Most is játszik a szavakkal. Azt mondja, nyomatékkal: Le? Ó... Ide leülni nem nekünk való. Tudod te azt, hogy mennyi itt egy szimpla ebéd?
Mondom, én azt nem tudom, mert itt soha nem ebédeltem. De azt tudom, hogy nemrég itt, szemközt velünk, a túloldalon öles betűkkel volt kiírva, hogy Miénk a tér!
– Az igaz, hogy ez volt kiírva nemrég. De már nincs kiírva. És nem is lesz kiírva immár. Soha. És ha ki is írná valaki, nem lenne abban igazság. Mert ez a tér már nem a miénk. Gyere, sétáljunk egyet a téren. Figyeld meg, alig fogsz hallani valakit a mi nyelvünkön beszélni.
Sétáltunk egyet a téren. És alig hallottam valakit a mi nyelvünkön beszélni.
Mondom a barátomnak, azért erről a Leo-ról eszembe jutott valami. Szilárd Leó jutott eszembe. És egy kedves történet. Elmondtam Zolinak a kedves történetet. Lehet, hogy nem épp ilyen részletesen, mint amiképpen most ide mellékelem :
„Francis Crick, aDNSszerkezetének és szerepénekNobel-díjasmegfejtője jegyzett fel egy történetet:Enrico Fermitsok minden érdekelte, így ez élet eredete is. Egyszer baráti társaságban ezt mondta: ATejútrendszerbenvan legalább százmilliárd csillag, többé-kevésbé olyanok, mint aNap. Sokuk körül bolygók keringenek, egyeseken folyékony víz is előfordul. A vízben a csillagfény hatására kémiai vegyületek szintézise indul meg, az óceánból langyos tápláló leves válik. Ebből az erőlevesből önreprodukáló struktúrák táplálkoznak. A természetes kiválasztódás belőlük mind fejlettebb, komplexebb lényeket hoz létre. Civilizációk kelnek életre, velük tudomány és technika. Újabb és újabb bolygókat keresnek fel ezek az értelmes lények, bejárva az egész Tejútrendszert. Ezeknek a rendkívül okos lényeknek a figyelmét aligha kerülheti el egy olyan szép bolygó, mint aFöld. De hát akkor hol vannak?” A kérdésre a jelenlévő Szilárd Leó rögtön válaszolt: „Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük. Magyaroknak mondják magukat.” (Wikipedia)
Azt mondja Zoli, szép. És ő az angol kiejtést máris be tudja helyettesíteni. A mi kiejtésünkkel. És a szép bolygót, a Földet is be tudja helyettesíteni. Ezzel a főtérrel. Ezzel a várossal. Csak az értelmes lényeket nem tudja behelyettesíteni.
– Nézz rám, én egy értelmes lény vagyok? Még annyit sem engedhetek meg magamnak, hogy leüljek oda, ahová az van kiírva, Leo. |
|
Maya Beiser(ek) és a cselló(i)ja (videó) |
|
