FECSKE
(Hirundo rustica)
Ó, ha úgy tudnék ragaszkodni hozzád,
mint ez a kimúlt fecske,
mely szállt tízezer kilométerekre,
s tavaszok visszahozták.
Istállónk, épp rozzant istállónk képét
icsiny fejébe zárva
vitte a messzi-messzi Afrikába,
s most visszahozta végképp.
Parányi ravatalán — a tenyeremben
fekszik. S újból őserdők,
óceánok habján, hánytorgó felhők
felett száll rezzenetlen.
Ezer kilométernyi kék mélységbe
tűnik legalább tízszer.
Repül, mint egy gazdátlan, titkos nyílfej...
— Mi hozta vissza végre?
Hogy a több-száz-nyelvű földrész egén át
egyetlen szót sem értve,
célba talált — itthoni sárfészkébe —
jobban mint a rakéták;
hogy e mindössze tíz centis kis törzset
távok fel nem tartották:
nála milliószor nagyobb távolság
sem feledtetett véle, Görbed.
GYÜLEKEZŐ FECSKÉK
Gyűlnek a fecskék csapatokban
mielőtt messzi útra mennek.
Kicsicsergik magukat hosszan,
s nekivágnak a végtelennek.
Ha valamelyk elmaradozva
késik a csapattól leváltan,
lehull, mint kenyérről a morzsa,
s elkallódik az őszi sárban.
Hogy érkezzem a hűlő őszig,
eszméim új nyarakba szállnak,
s ha nálam egy-egy elidőzik,
nem leli már útját a nyárnak.
Szálljatok tőlem egyre messzebb,
eszmerajok, életre szántak!
— Maradjatok ( — mást mit tehettek?)
beteg fiaim, béna szárnyak.
Fotó: Márton Ildikó / Lassú búcsú
|
CSÁP
(Antenna)
Oly módosult
végtag, amely
kis antennának
megfelel.
Ízeltlábún
fordul elő,
gyakran le-
vágva is kinő.
Hogy láthassuk
e végtagot
— mely viselőjénél
nagyobb —,
tudnunk kell, hogy
úgy tűnik el,
hogyha valaki
ráfigyel.
Híg elemekből
gyűjt szagot,
domborzat-
negatívumot.
Nem látott
dolgokat szagol.
Szagtalan szaglász
valahol.
Színe a vízzel
elvegyül.
Észrevesz
észrevétlenül.
Zavaros víz
aljára nyúl.
Tapintgat
tapintatlanul.
Maga is oly
vizet zavar,
akár a ravasz
tintahal.
S beindul,
mint futószalag:
száll felé,
amin csak matat.
Bekebelez
minden szagot;
kitapintott
domborzatot;
kihalászott
jóízeket;
mindent, mit
szimatja bevett.
Sőt azt is,
aminek szagát
sohasem
érezi a csáp:
sok érmét, mely
szagot nem ád.
De arról mit
tehet a csáp?!
1986
|
|
Tóth István és az ő Besztiáriuma |
Miután az ivisz olvasói magukénak tudhatnak egy verses-képes herbáriumot, most ugyanattól a szerzőtől származó Besztiárium (Állattani enciklopédia versekben) válogatott darabjaival ismerkedhetnek. Mielőtt belevágnánk, néhány szót a 2000-ben napvilágot látott kötetről, keletkezésének körülményeiről.
Amikor a nagyváradi Literator Könyvkiadó megjelentette a versfüzetet, a marosvásárhelyi Népújságban Szekér Endre értő méltatása is napvilágot látott, amelyet célszerű bőven idézni.
A Besztiárium – lírai állattan, melyben a költő folytatja Herbárium című kötetét, költői növénytanát. Lírai enciklopédiát ír, a Lapidáriummal, a Szoláriummal együtt: a természet élő- és élettelen világának sajátos összefoglalását, egyszerre "tudományos" és "költői" összegzését akarja megalkotni. Ezt a különös, egyéni vállalkozást "megmagyarázhatjuk" félig- meddig Tóth István alkotói egyéniségéből. Benne él mindig a klasszika- filológus, a hajdani latin költészetet magyarul megszólaltató műfordító, a régi és modern költőtársak (német, francia stb.) tolmácsolója, az irodalomtörténész (aki élőszóban tanárként és kötetekben összefoglalva, leírva, kutatóként, alkotóként). De ez a "felsorolás" nem fejezi ki igazán alkotói egyéniségét: ő a természeti-környező világot középpontba állítja; az emberi közösséget és a rettentő nagyvilágot ismerő, felmérő, abban sokszor csalódó költő, aki hajdan, Csokonaiként, a csörtető, pénzéhes, elembertelenedő világtól szívesen elfordul, a "magányosságba" menekül. Tágasabb ez a nagyvilág, emberibb ez a magányosság a természetben, fákkal, növényekkel, hozzánk csendesedő állataival, "vadjaival". Kezes ez az állat, csodás illattal köszönti a virág, átkarolja őt egy-egy faág. Tóth István költői világa, lírai "természetrajza" csak félig vezethető vissza az Aiszóposz-Phaedrus-féle görög- latin állatmesékhez. Ők és követôi (pl. La Fontaine, Krilov stb.) az állatvilágban olyan "emberi" történeteket ábrázoltak, melyek mindnyájunknak, emberi halandóknak tanulsággal, bölcsességgel, útmutatással szolgáltak. Ebből a "tanulságból", "emberi bölcsességből" megőriz valamit a költő, de lefaragja belőle a történetet, a csattanót, a jellemzést. És sokkal inkább közeledik a lírához, a maga egyéni mondanivalójához – természeti "környezetben"... Ez a lírai állattan sokféleképpen szól hozzánk. Gyakori a négysoros vers – máskor is –, követve akarva- akaratlan Áprily Lajos, Horváth Imre és mások példáját. A verseknek legtöbbször egy nagybetűs magyar címe van: a név, önmagában. Alatta olvasható a tudományos állattannak megfelelően a latin név zárójelben...Utána jellemzi, bemutatja, rövid helyzetképet ad, sorsáról ad számot, majd legtöbbször önmagával kapcsolatos a befejező pár sor...
Tóth István természetesen nem követi mindig a szeretett négysoros versformáját. Hosszabb arcképet rajzol kedvelt Dió kutyájáról, rövid verssoraival rögzíti az ébredő madarak felejthetetlen pillanatait. Szereti őket, alig tudja versét abbahagyni... De a Besztiáriumot is "pótkötettel" folytatja, angolból, franciából, görögből, latinból stb. fordított versekkel egészíti ki munkáját. Nem felejti el Odüsszeusz régi kutyáját, Argoszt, Homérosz eposzából: "Ám ahogy megszimatolta Odüsszeusz közeli létét:/ Farkát csóválgatta, fülét mind egyre konyítva;…" A költő szívesen idézi Szamosközy István, Zsámboky János sorait a régebbi időkből, de leggyakrabban francia kortársait szólaltatja meg lírai állattanában...
Tóth István természetközelsége, életszeretete, emberi bölcsessége, a kis- és nagyvilágot egyszerre látó és megörökítő szemlélete feltétlenül eredeti, értékes, figyelemre méltó fejezete napjaink magyar irodalmának. Ő mindig a változó és változatlan világ őre akar lenni, a szépre odafigyelni, megállítani mai Faustként a tovaröppenő pillanatot versben, lírai enciklopédiájában.
Szekér Endre értékelése után jöjjön hát a válogatás, amihez a lehetőségek függvényében igyekszünk képi illusztrációt is illeszteni. Kezdetben egy székelyudvarhelyi természetfotós, dr. Szabó József lesz segítségünkre, őszi tócsába fagyott madarával...
Bogár
(Insectum)
Nagy, sápadt gomba lett a Nap,
nőni kezdenek a mohák.
Penészkiverte ég alatt
egy bogár megy az úton át.
Cinke
(Parus major)
Dalolsz a kertemben, hős cinkém,
Bár kint minden csonttá fagyott.
Biztosan jobb munkás vagy, mint én,
Aki még bent is hallgatok.
Csikók
(Pullus Equinus)
A déli itatás alatt
szikrát vetett a hó.
Felettem szinte átrepült
a két szilaj csikó.
Az erdőig vadul futott,
a fák között megállt.
Csámborgott restelkedve, és
a kötőfékre várt.
|
ZAB
(Avena sativa)
A nyár színei sárgára hagyultak.
Széjjelhullnak elhamvadó egek.
Amint sápadt kalászod felzizeg,
fél jelenedben megterem a múltad:
vörösesbarnán izzó búzamag
parazsában éled csak át egészen,
a dús nyarat, mely nem a tiéd mégsem;
hozzád tévedt és kihűlt sugarak
mint hamis lótuszevőt, úgy rászedtek.
A nyár egy magvadban sem született meg
az önmaga pirosló hőfokán.
Te csak annyiban tartozol a nyárhoz,
hogy felzizegsz mint utolsó kalászos.
S mintha mégis az elsőt hallanám.
|
|