Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

"A TED a nevét a Technology (technológia), Entertainment (szórakoztatás) és Design (dizájn) szavak kezdőbetűiből kapta. Egy 1984-ben alapított non-profit szervezetet takar, amelynek kezdeti „küldetése”: gondolatok, amelyeket érdemes terjeszteni. Előadónak korunk kiemelkedő gondolkodóit, alkotóit(!) kérik fel, akik mindösszesen 18 percet kapnak, hogy bemutassák az eredményeiket és inspirálják a hallgatóikat!" ezabeszed.hu

A lejátszó ablak alatt található a View subtitles ablakocska, amelyet lenyitva 48 nyelv közül válasszuk ki a magyart. A teljes képernyős üzemmód ikonja a lejátszó ablak jobb felső sarkában található.

iviszenlightened



Csíkszentmihályi Mihály a flow-ról E-mail
2011. június 23. csütörtök, 15:44

 
Yann Arthus-Bertrand nagylátószögben filmezi a törékeny Földet (videó) E-mail
2011. június 21. kedd, 13:23

 
Julia Sweeney és "A beszélgetés" (videó) E-mail
2011. június 20. hétfő, 10:44

 
JoAnn Kuchera-Morin bemutatja az AlloSphere-t (videó) E-mail
2011. június 19. vasárnap, 14:25

 
Amit Sood: A múzeumok múzeuma az interneten (az előadás szövege) E-mail
2011. június 17. péntek, 03:52

Fordította: Patai Anna



A nevem Amit. 18 hónappal ezelőtt egy másik állásom volt a Google-nél, és előálltam ezzel az ötlettel, hogy csináljunk valamit a művészettel és múzeumokkal a főnökömnek, aki ma itt van, és megengedte, hogy megcsináljam. 18 hónapba telt. Sok vicces történetet mesélhetnék a tárgyalásokról 17 nagyon érdekes múzeummal 9 országból. De a bemutatóra fogok koncentrálni. Sok oka van, hogy miért hoztuk ezt létre.
 
Azt hiszem a személyes történetemet jól ábrázolja ez a dia, és ez a hozzáférhetőség. Indiában nőttem fel. Nagyszerű iskolákba jártam -- nem panaszkodom -- de nem volt hozzáférésem sok múzeumhoz és ezekhez a művekhez. És amikor elkezdtem utazni, és meglátogatni ezeket a múzeumokat, elkezdtem rengeteget tanulni. És miközben a Google-nél dolgozom, megpróbálom ezt a vágyat, hogy hozzáférhetőbb legyen, összekötni a technológiával. Összeállítottunk egy csapatot, egy remek csapatot, és elkezdtünk ezen dolgozni.
 
Azt hiszem elkezdem a bemutatót és közben elmondok néhány érdekes dolgot, ami az indulás óta történt. Egyszerűen: ellátogatsz a GoogleArtProject.com-ra. Körülnézel, és ott vannak ezek a múzeumok. Az Uffizi, a MoMA, a Hermitage, a Rijks, a Van Gogh. Az egyik kedvencemet fogjuk meglátogatni, a New York-i Metropolitan múzeumot. Kétféleképpen lehet bemenni -- nagyon egyszerű. Klikk és bumm, bent vagy a múzeumban. Mindegy, hol vagy -- Bombay, Mexico, igazán nem számít. Körülnézel, szórakozol. Navigálni akarsz a múzeumban? Nyisd ki a térképet, és egy klikk, ugrás! Ott vagy, el akarsz menni a folyosó végére. Menj tovább, érezd jól magad! Kalandozz!
 
(Taps)
 
Köszönöm. Ez még nem a legjobb rész.
 
(Nevetés)
 
Most az egyik kedvenc festményem előtt állunk, Az aratók Pieter Breugeltől a Metben. Itt ez a plusz jel. Ha a múzeum odaadta nekünk a képet, akkor ráklikkelsz. Ez az egyik kép. Ez az összes meta-adat információ. Azok, akiket tényleg érdekel a művészet, rá tudnak klikkelni erre -- de ezt most kikapcsolom. És ez az egyik kép, amit lefényképeztünk egy technológiával, amit mi gigapixelnek nevezünk. Ez a kép például, azt hiszem, közel 10 milliárd pixel. És sokan megkérdezik: "Mit kapunk 10 milliárd pixelért?" Szóval megpróbálom megmutatni, hogy mit is kapunk 10 milliárd pixelért? Nagyon egyszerűen lehet nagyítani. Vicces dolgok történnek itt. Imádom ezt a pasit; az arckifejezése páratlan.
 
De aztán nagyon mélyre akarsz menni. Elkezdtem játszani vele, és észrevettem, hogy valami történik itt. És azt mondtam: "Hoppá! Ez érdekesnek tűnik." Közelebb mentem, és elkezdtem kivenni, hogy ezek a gyerekek valójában vernek valamit. Kutattam egy kicsit, beszéltem néhány kapcsolatommal a Metben, és megtudtam, hogy ez egy játék, a neve pöcke, amiben egy libát vernek botokkal húshagyókedden. És állítólag ez nagyon népszerű volt. Nem tudom, miért csinálták, de megtudtam róla valamit. Ha még mélyebbre megyünk, láthatjuk a hajszálrepedéseket. Csak hogy kontextusba helyezzem, ki fogok zoomolni, hogy lássuk, mit kapunk. Itt vagyunk mi, és ez a festmény.
 
(Taps)
 
A legjobb még hátravan -- egy másodperc. Ugorjunk be gyorsan a MoMÁ-ba, szintén New Yorkban. Egy másik kedvencem, a Csillagos éj. Az előző példa a részletekről szólt. De mi van, ha látni akarjuk az ecsetvonásokat? És látni akarjuk, hogy Van Gogh hogyan alkotta ezt a remekművet? Rázoomolunk. Igazán belemegyünk. Megkeresem az egyik kedvenc részemet a képen, és igazán belemegyek a repedésekbe. Ez a Csillagos éj, ahogy azt hiszem még sohasem láttuk.
 
Megmutatom a másik kedvenc eszközömet. Rengeteg más is van, de nincs rá időm. Ez egy nagyon menő rész. Ezt "Collections"-nek hívják. Bárki közületek, bárki -- mindegy, hogy gazdag vagy szegény, hogy puccos háza van -- nem számít. Létrehozhatod a saját múzeumod online -- létrehozhatod a saját gyűjteményedet ezekből a képekből. Egyszerűen bemész -- létrehoztam ezt, amit a "Power of Zoom"-nak hívok -- röpködni tudsz mindefelé. Ez A nagykövetek, a londoni Nemzeti Galériából. Jegyzetelhetsz, elküldheted a barátaidnak, és elindíthatsz egy igazi párbeszédet arról, hogy mit érzel, amikor megnézed ezeket a mesterműveket.
 
Azt hiszem, befejezésként, számomra a legfontosabb dolog, hogy ezek az elképesztő dolgok nem a Google-től jöttek. Véleményem szerint nem is a múzeumoktól. Talán nem kéne ezt mondanom. Igazából ezektől a művészektől származnak. És ez volt a saját szerénységre intő élményem, úgy értem, remélem ebben a digitális formában méltóképpen kezeltük az alkotásaikat, és jelenítettük meg online. És a legnagyobb kérdés, amit meg szoktak kérdezni: "Azért csináltad ezt, hogy visszaadja egy múzeumi látogatás élményét?" A válasz, nem. Azért, hogy kiegészítse az élményt.
 
És ennyi. Köszönöm.
 
(Taps)
 
Köszönöm.
 
Amit Sood: A múzeumok múzeuma az interneten (videó) E-mail
2011. június 17. péntek, 03:49

 
Terry Moore: Cipőfűzőkötés helyesen (videó) E-mail
2011. június 12. vasárnap, 07:44

 
Rufus Griscom + Alisa Volkman: Beszéljünk a szülői tabukról! (az előadás szövege) E-mail
2011. június 03. péntek, 06:22

Fordította: Ruzsáné Csresnyés Mária

Alisa Volkman: Hát, ez itt a történetünk kezdete -- a születés drámai pillanatai, ez itt Declan, a fiúnk. Világos, hogy egy nagyon lényeges pillanat, és sok tekintetben megváltoztatta az életünket. Számtalan nem várt módon is megváltoztatta, és ezekre a nem várt változásokra reagáltunk később, amikor kipattant a fejünkből egy vállalkozás gondolata, és egy évvel később útjára bocsájtottuk a Babble-t, egy web-oldalt szülők számára.

 
Rufus Griscom: Most úgy gondolok a történetünkre, mint ami néhány évvel korábban kezdődött. (AV: Ez így van.)
 
RG: Talán emlékszel, hogy fülig szerelmesek voltunk.
 
AV: Valóban.
 
RG: Akkoriban egy egészen másmilyen web-oldalt üzemeltettünk. Ez volt a Nerve.com, aminek az alcíme -- "malacságokról, igényesen". Ez elvileg, és remélhetőleg a gyakorlatban is, egy ügyes on-line magazin volt szexről és kultúráról.
 
AV: Ez azután elindított egy randi-oldalt. De értik a tréfát, ami ebből kisült: A szexből gyerek lesz. Ha követik a Nerve utasításait, a végén a Babble-n kötnek ki, ahogyan az velünk is történt. Lehet, hogy harmadjára egy öregeknek szóló oldalt indítunk majd egyszer. Meglátjuk.
 
RG: De számunkra a Nerve és a Babble közti átmenet nem csupán az élethelyzetünkön múlott ami persze idevág, hanem sokkal inkább azon óhajunkon, hogy nagyon őszintén szóljunk olyan dolgokról, amelyekről az emberek nem nagyon tudnak nyíltan beszélni. Úgy tűnik nekünk, hogy amikor az emberek kezdik rejtegetni a dolgokat, elkezdenek hazudozni, akkor válnak a dolgok igazán izgalmassá, ezekbe a témákba fogunk belemenni. És fiatal szülőként meglepve tapasztaltuk, hogy szinte több a tabu a szülöi szerep, mint a szex körül.
 
AV: Így igaz. Így hát azt gondoltuk, a korai évek csodálatosak voltak, de egyszer s mind tényleg nehezek. És úgy érezzük, hogy a nehézségek közül némelyiknek a szülöi szerep körüli téves hírverés volt az oka. (Nevetés) Előfizettünk egy csomó magazinra, megtettük, amit azok előírtak számunkra, de tényleg, mindenütt, ha körülnézünk, ehhez hasonló képekkel találkoztunk. És úgy csöppentünk bele a szülőí szerepbe, hogy azt vártuk, hogy a mi életünk is ilyen lesz. Mindig süt ránk a nap és a gyerekeink sosem sírnak. Mindig jól ápolt és kipihent leszek. Valójában pedig egyáltalán nem ez történt.
 
RG: Amikor letettük azt a szülőknek szóló csillogó magazint, amit épp néztünk azokkal a bájos képekkel, és a saját nappalinkra pillantottunk, az inkább valahogy így nézett ki. Ez itt a három fiúnk. Persze nem sírnak meg visítanak állandóan. De három fiú esetében elég nagy az esélye annak, hogy legalább egyikükkel nem nem nagyon bír az ember.
 
AV: Igen, láthatják, hol következett be a szakadás nálunk. Valóban azt éreztük, hogy jelen tapasztalatainknak semmi köze ahhoz, amire számítottunk. És ezért elhatároztuk, hogy átadjuk azokat egyenest a szülőknek. Tényleg meg akartuk értetni velük őszintén, hogy valójában mit jelent szülőnek lenni.
 
RG: Tehát, ma szeretnénk megosztani önökkel négy tabut a szülői szerepről. Persze jóval több, mint négy olyan dolog van, a szülői szereppel kapcsolatban, amiről nem tudunk beszélni. De most csak négy ilyet szeretnénk megosztani önökkel, négy olyat, ami különösen érintett minket személyesen. Először, az egyes számú tabu: nem beszél senki arról, hogy nem szeretett bele rögtön az első percben a gyerekébe. Élénken emlékszem, amint ott ülök a kórházban. Az első gyerekünk szülésével voltunk éppen elfoglalva.
 
AV: Voltunk vagy voltam?
 
RG: Óh, bocsánat! Rossz személyragot használtam. Inkább Alisa volt elfoglalva az első gyerekünk szülésével -- (AV: Köszönöm.) -- és én ott voltam egy fogókesztyűben. A karjaim széttárva. A nővér jött felém ezzel a gyönyörű gyerekkel. És emlékszem, ahogyan közeledett, szinte hallottam a barátaim szavát, "Abban a pillanatban, amikor a kezedbe adják a babát, érezni fogod, hogy valami olyan óriási szeretet áraszt el, amilyet még soha nem tapasztaltál." Felkészültem hát a pillanatra. Jött a baba, és fel voltam készülve rá, hogy ez a tömérdek szeretet kishíján ledönt a lábamról. És ehelyett, amikor a babát a kezembe tették, az valami különös pillanat volt. Ez a kép szó szerint néhány pillanattal az után készült, hogy a babát a kezembe adták, és én átvettem. És láthatják, hogy csillog a szemem. Méységes mély szeretet és a gyengédséget éreztem -- a feleségem iránt -- , hogy itt ez a valami, ami egy egészséges gyereknek látszik. És persze az egész olyan álomszerű volt. Úgy értem, meg kellett, hogy nézzem a szalagocskát a csuklóján. Hitetlenkedtem: "Biztos, hogy a mi gyerekünk?" Minden nagyon emlékezetes volt. De az az érzés ott, akkor a gyerekkel kapcsolatban, az egészen más volt, mint amit most, öt évvel később érzek.
 
És itt valami eretnek dolgot tettünk. Rajzoltunk egy diagramot a gyerek felé irányuló szeretetünkről. (Nevetés) Tudják, ez eretnek cselekedet. Nem szabad a szeretetről diagramot rajzolni. Azért nem szabad, mert úgy gondolunk a szeretetre, mint ami vagy van, vagy nincs. Vagy szerelmesek vagyunk, vagy nem. Vagy szeretünk, vagy nem. Én meg úgy gondolom, hogy valójában a szeretet, az egy folyamat. Az a gond azzal, ha a szeretetre úgy gondolunk, ami vagy van, vagy nincs, hogy ettől indokolatlanul úgy tekintjük, hogy a szeretetünk hamis, vagy nem megfelelő. Természetesen én most itt az apai tapasztalatokról beszélek. De azt hiszem, sok férfi átélte ezt az érzést az első hónapokban, esetleg az első évben, hogy érzelmei valamilyen értelemben nem megfelelőek.
 
AV: Örülök, Rufus, hogy előhoztad ezt, mert észrevehetik, hogy lesüllyed az első évben érzelmileg, ott, amikor én csináltam a munka nagy részét. Azon viccelődtünk az első hónapokban, minden gyerekünknél, hogy ez itt a Rufus bácsi. (Nevetés)
 
RG: Én egy nagyon gyöngéd, szerető bácsi vagyok.
 
AV: Valóban, és gyakran ugratom Rufust, amikor jön haza, hogy nem vagyok biztos benne, hogy felismerné-e a gyerekünket más gyerekek között. Itt egy feleletválasztós kérdés Rufusnak.
 
RG: Ajajj!
 
AV: Nem akarom nagyon kínos helyzetbe hozni. Három másodpercet adok neki.
 
RG: Ez nem ér. Ez egy beugratós kérdés. Ugye nincs is köztük?
 
AV: A 8 hetes fiúnk itt van valahol, ezek között. És kíváncsi vagyok, hogy felismeri-e Rufus hirtelenjében.
 
RG: A bal szélső az. (AV: Hát nem!)
 
(Nevetés)
 
RG: Hát ez durva.
 
AV: Nincs mit mondanom.
 
(Nevetés)
 
Áttérek a kettes számú tabura. Nem beszélünk arról, hogy milyen magányossá válhat valaki attól, hogy babája van. Kifejezetten élveztem a terhességet. Nagyon jól éreztem magam a körülöttem lévő társaságban. Úgy éreztem, hogy mindannyian részesei az én terhességemnek azzal, hogy számontartják, mikorra várom a babát. Úgy éreztem, hogy én vagyok az emberiség jövőjének letéteményese. A kórházban is ugyanígy folytatódott, egész feldobva éreztem magam. El voltam árasztva ajándékokkal, virággal és látogatókkal. Csodálatos volt. De amikor hazamentem, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam, hirtelen bezártnak, elzártnak a külvilágtól. És nagyon meglepett ez az érzés. Számítottam rá, hogy nehéz lesz, lesznek álmatlan éjszakák, az állandó etetések, de nem vártam, hogy megtapasztalom az elzártságot és a magányt. És csodálkoztam, hogy erről nem beszélt nekem senki, hogy ezt fogom érezni. És felhívtam a nővérem, aki nagyon közel áll hozzám, és három gyereke van, és megkérdeztem, hogy miért nem szólt nekem erről, hogy lesz ez az iszonyú elszigeteltség-érzésem. És azt mondta -- sosem felejtem el -- "Ez nem az a dolog, amiről szívesen beszél az ember egy kismamának, aki az első gyerekét várja."
 
RG: És persze mi meg úgy gondoljuk, hogy pontosan ez az, amit el kellene mondani az első babájával várandós anyukáknak. És persze ez az egyik olyan téma, amivel kapcsolatban úgy gondoltuk, hogy a nyíltság és a nyers őszinteség valamennyiünk számára elengedhetetlen ahhoz, hogy jó szülők legyünk. És nehéz nem észrevenni, hogy ennek az elszigeteltségnek az egyik oka a modern világunk. Alisa tapasztalata egyáltalán nem egyedülálló. A megkérdezett anyák 58 százaléka számolt be a magányosság érzéséről. Közülük 67 százalék különösen magányos volt, amikor a gyerek 5 évesnél fiatalabb volt -- valószínűleg leginkább 2 év alatti. Amikor erre felkészültünk, utánanéztünk, hogy másutt a világban hogyan kezelik ezt az időszakot, mert hogy itt, nyugaton 50 százaléknál kevesebben élünk a családunk közelében, ami, szerintem, az egyik oka annak, hogy olyan nehéz ez az időszak. Nézzünk egy példát a sok közül: Dél-Indiában van ez a "jholabihari"-nak nevezett szokás, ami szerint a várandós anya a hetedik vagy nyolcadik hónapban az édesanyjához költözik és átesik egy csomó rituálén, szertartáson, megszüli a gyereket és csak jó néhány hónappal a szülés után tér vissza a saját családjához. És ez csak az egyike azon lehetőségeknek, amivel más kultúrák, úgy gondoljuk, könnyítenek ezen a magányos időszakon.
 
AV: A hármas számú tabu: Nem beszélünk a magzat elvesztéséről -- én ma mégis beszélni fogok az enyémről. Azután, hogy meglett Declan, átértékeltük várakozásainkat. Azt gondoltuk, hogy ezt újra végig tudjuk csinálni, azt hittük, tudjuk már, mire számíthatunk. És nagyon boldogok voltunk, hogy újra teherbe estem. Hamarosan kiderült, hogy fiúnk lesz. Az ötödik hónapban voltam, amikor megtudtam, hogy elvesztettük a gyereket. Ez itt épp a legutolsó felvétel róla. Ez persze nagyon nehéz időszak volt -- nagyon fájdalmas. Amíg a gyászmunkát végeztem, magam is elcsodálkoztam, hogy látni sem akarok senkit. Legszívesebben elbújtam volna egy odúban. És tényleg kigondoltam, hogy hogyan fogom előkészíteni a visszatérésem a szokásos környezetembe. Azt hiszem, ahogyan akkor éreztem, az valóban mélyen a zsigereinkben van. Szégyent éreztem -- zavart, és őszintén -- hogy valamilyen értelemben elbuktam abban, amire genetikailag teremtve vagyok. Ez persze elgondolkodtatott, hogy ha nem lehetne több gyerekem, akkor annak milyen következményei lesznek a házasságomra, és rám, mint asszonyra nézve. Ez tehát nagyon nehéz időszak volt. Ahogyan komolyabban kezdtem ezt feldolgozni, kezdtem kimászni abból az odúból és beszélgetni más emberekkel. És tényleg megleptek azok a történetek, amikkel elárasztottak. Azok az emberek, akikkel nap mint nap beszélgettem, együtt dolgoztam, barátaink voltak, családtagok, akiket régről ismertem, sosem mondták el korábban a saját történetüket. És emlékszem, hogy mit éreztem, ahogyan ezek a történetek előjöttek a homályból. És úgy éreztem, hogy véletlenül megtaláltam az asszonyoknak ezt a titkos társaságát, aminek íme már én is a tagja vagyok, és ez egyszerre volt megnyugtató és aggasztó. És úgy gondolom, a vetélés, az egy láthatatlan veszteség. Nem nagyon van közösségi támasz az ilyen helyzetben. Nincs semmi szertartás, rítuálé, szokás körülötte. Halálesetnél a temetéskor -- azt hiszem -- az élet előtt tisztelgünk, és akkor ott a közösség támogatása. És ez az, ami hiányzik akkor, amikor egy asszony elveszti a magzatát.
 
RG: És ez persze nagyon rossz, mert ez elég gyakori és megrázó tapasztalat. A terhességek 15 - 20 százaléka vetéléssel végződik. Ezt megdöbbentőnek tartom. Egy felmérés szerint a nők 74 százaléka mondta azt, hogy a vetélést részben saját kudarcként élte meg, ami elképesztő. És megdöbbentő, hogy 22 százalék válaszolta, hogy eltitkolná a vetélést a házastársa előtt.
 
Na, a négyes számú tabu: nem beszélünk róla, hogy az átlagboldogságunk csökkent, mióta gyerekünk van. Az elvárt szöveg, hogy az életem minden tekintetben lényegesen jobbá lett, mióta részese lettem a szülés és a család csodájának. Sosem fogom elfelejteni, élénken emlékszem erre a napra, első fiúnk, Declain kilenc hónapos volt, és én ültem a díványon, és Daniel Gilbert csodálatos könyvét olvastam: "Belebotlani a boldogságba". És már úgy a kétharmadánál jártam, és volt ott egy grafikon a jobb oldalon -- a jobb oldalon -- feltettük ide " Az elképzelhető legrémisztőbb diagram egy újdonsült szülő számára" Ez a diagram négy, egymástól teljesen független tanulmányból áll össze. Szembetűnő itt ez a meredek esése a házastársi elégedettségnek, ami - tudjuk jól - közel egybeesik, a tágabb értelemben vett boldogsággal, és ez nem is emelkedik újra egész addig, amíg az első gyerek egyetemre nem megy. Szóval, itt ülök, nézem az életem következő két évtizedét, itt ez a szakadék a boldogságban, és a közmondás szerint a kocsinkkal egyenest felé tartunk. El voltunk keseredve.
 
AV: Talán el tudják képzelni, hogy az első néhány hónap nagyon nehéz volt, de már túl voltunk rajta, és akkor tényleg megdöbbentett ez a tanulmány. Alaposabban utána akartunk nézni a dolognak, abban bízva, hogy csak találunk valami reménysugarat.
 
RG: És azért is remek dolog, hogy van ez a web-oldal a szülők számára, mert meg tudtuk nyerni ezt a kiváló riportert, hogy csináljon interjút azokkal a szakemberekkel, akik ezt a négy tanulmányt készítették. Azt mondtuk, hogy itt valami nem stimmel. Hogy itt valami hiányzik a tanulmányból. Képtelenség, hogy ez ilyen rossz legyen. Liz Mitchell kiváló munkát végzett ebben a témában. Meginterjúvolta a négy tudóst, és ugyancsak készített egy interjút Daniel Gilberttel. És valóban megtaláltuk a reménysugarat. Tehát a mi tippünk a következő: hihetőnek tűnik az átlagboldogság vonala. Az átlagboldogság nem a lényeget ragadja meg, mert amiről szól, az nem a pillanatról pillanatra megélt élmény. És amire mi gondoltunk, az az, amikor belemerülünk egy pillanatról pillanatra megélt élménybe. Mindannyian emlékszünk még arra, hogy gyerekként még a legapróbb dolog is -- és látjuk most is a gyerekeink arcán -- a legapróbb dolog is hihetetlen elragadtatásba repített, és a következő pillanatban egy másik semmiség a teljes kétségbeesés mélységébe taszított. Valami szenzációs ezt megfigyelni, és mi magunk is emlékszünk rá. És persze, ahogyan öregszünk, az évek csillapítólag hatnak.
 
Ahogyan öregszünk, kiegyensúlyozottabbak leszünk. És a körülményektől függően, úgy a 20-as 30-as éveinkben, megtanuljuk határok közé szorítani boldogságunkat. Kezdünk rájönni az ilyenekre: "Hát, elmehetnék arra a koncertre és ott valami egészen felkavaró élményben lehetne részem, amitől libabőrös leszek, de sokkal valószínűbb, hogy rámjön a klausztrofóbia és még csak egy sört sem fogok tudni inni. Így inkább nem megyek. Van egy jó hi-fim otthon. Így inkább nem megyek." Így az átlagos boldogság emelkedik, de elveszítjük az elragadtatásnak azokat a pillanatait.
 
AV: Ja, és akkor jön az első gyerek. És akkor alávetjük magunkat újra ezeknek a magasságoknak és mélységeknek -- a magasságok: az első lépések, az első mosoly, amikor a gyerek először olvas -- a mélységek az otthonunk minden este 6-tól 7-ig. De tudjuk, hogy valami csodálatos módon áldozunk a függetlenségünkből, úgy, hogy ez értelmet ad az életünknek, és ez így örömteli számunkra.
 
RG: És így, gyakorlatilag becseréljük az átlagos boldogságot. Lemondunk bizonyos mértékig a nyugalmunkról és biztonságunkról ezekért a felemelő pillanatokért. Szóval, szó sincs arról, hogy mi ketten, a családdal, a három kisfiúnkkal, ettől valami reménytelen helyzetben lennénk. Van itt még egy másik dolog is az esetünkben. Megsértettünk még egy tabut a saját életünkben is. Ez egy ráadás tabu.
 
AV: Gyorsan egy tabu ráadásként, csak önöknek: nem lenne szabad együtt dolgoznunk, különösen nem három gyerekkel -- és mi mégis ezt tesszük.
 
RG: És voltak is fenntartásaink eleinte. Mindenki tudja, hogy egyáltalán nem lenne szabad a házastársaknak együtt dolgozniuk. Valóban, amikor először mentünk pénzt szerezni a Babble-hoz, a befektető azt mondta, "Semmiképp nem fektetünk be olyan cégekbe, amit férj és feleség közösen alapít, mert az külön kockázatot jelent. Rossz ötlet. Ne csinálják!" És persze mi mentünk tovább. Megcsináltuk. Összegyűjtöttük a pénzt és örülünk, hogy megcsináltuk, mert az életünknek ebben a szakaszában az időnek vagyunk leginkább a szűkében. És ha tényleg szeretjük a mindennapi munkánkat -- és mi szeretjük --, valóban komolyan vesszük a kapcsolatunkat, akkor ez az egyetlen lehetőségünk, amit tehetünk. Az utolsó kérdésünk, amit felteszünk magunknak: el tudjuk vajon együtt érni, hogy a boldogság-diagramunk emelkedjék? Az jó, hogy vannak ezek az átszellemült boldogság pillanatok, de ezek néha nagyon gyorsan elszállnak. De mi van az boldogság átlagának vonalával? Feljebb tudjuk ezt egy kicsit tornázni?
 
AV: Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a "boldogságunk", amiről beszéltünk, azért alakult így, mert úgy lettünk szülők -- és ez persze igaz más hosszú távú társulásokra is -- hogy másra számítottunk. Ha megvannak a megfelelő elvárásaink, és hozzá a kezelésük módja, akkor, úgy gondoljuk, az nagyon örömteli tapasztalat lesz.
 
RG: És így ez valami -- És úgy gondoljuk, sok szülő úgy jár -- mint ahogyan mi is -- , hogy összecsomagol egy európai útra, alig várja, hogy mehessen. Kiszáll a gépből, kiderül, hogy Nepálban van, túrázni. Nepalban túrázni különleges élmény, különösen, ha megfelelőképp csomagoltunk össze, és tudjuk, miért jöttünk, és felkészültünk rá. Így a lényeg ma számunkra nem a reményt adó őszinteség, pusztán az őszinteség kedvéért, hanem az a remény, hogy azzal, hogy őszintébbek, nyíltabbak vagyunk ezekben a dolgokban, ezáltal együtt felemelhetjük ezt a boldogság-vonalat egy kicsit.
 
RG + AV: Köszönjük.
 
(Taps)
 


 
Rufus Griscom + Alisa Volkman: Beszéljünk a szülői tabukról! (videó) E-mail
2011. június 03. péntek, 06:19

 
Ron Gutman: A mosolygás titokzatos ereje (az előadás szövege) E-mail
2011. május 30. hétfő, 15:24

Fordította: Patai Anna



Gyerekkoromban mindig szuperhős akartam lenni. Meg akartam menteni a világot és aztán mindenkit boldoggá tenni. De tudtam, hogy szuperképességekre van ehhez szükségem. Tehát képzeletbeli expedíciókra indultam, hogy intergalaktikus tárgyakat találjak a Krypton bolygóról, ami nagyon szórakoztató volt, de nem sok eredménnyel járt. Amikor felnőttem, és rájöttem, hogy a sci-fi nem a szuperképességek forrása, elhatároztam, hogy igazi tudományos útra indulok, hogy hasznosabb igazságokat találjak.
 
Kaliforniában kezdtem ezt az utat a Berkeley Egyetemen egy 30 éven átívelő kutatással, ami diákok képeit vizsgálta egy régi évkönyvben, és megpróbálta felmérni a sikerüket és jólétüket az életükön keresztül. A mosolyuk megmérésével a kutatók meg tudták jósolni, hogy milyen sikeres és hosszúéletű lesz egy alany házassága, milyen pontszámot érne el egy szabványosított jóléti teszten, és hogy mennyire fog inspirálóan hatni másokra. Egy másik évkönyvben megtaláltam Barry Obama képét. Amikor először láttam a képét azt hittem, a szuperképességei a szuper gallérjából származnak. De most már tudom, hogy minden a mosolyában volt.
 
Egy másik "Ahá!" pillanat egy 2010-es Wayne állami egyetemi kutatásból származott, ami 1950 előtti Major League játékosok baseball kártyáit vizsgálta. A kutatók felfedezték, hogy egy játékos mosolyának szélessége előrevetítette az élethosszát. A játékosok, akik nem mosolyogtak a képeiken átlagosan 72,9 évet éltek, míg a vigyorgó játékosok átlagosan majdnem 80 évet éltek.
 
(Nevetés)
 
A jó hír az, hogy mosolyogva születünk. A 3D ultrahang technológia segítségével most már látjuk, hogy a fejlődő babák látszólag mosolyognak, már az anyaméhben is. Amikor megszületnek, a babák továbbra is mosolyognak -- eleinte leginkább alvás közben. Még a vak babák is mosolyognak az emberi hang hallatán. A mosolygás az egyik legalapvetőbb, biológialag egységes arckifejezés minden ember számára.
 
Pápua Új-Guineában végzett kutatások során Paul Ekman, a világ leghíresebb arckifejezés kutatója, azt találta, hogy még a Fore törzs tagjai is, akik teljesen el voltak vágva a nyugati kultúrától, és a szokatlan kannibál szertartásaikról híresek, mosolygást társítottak helyzetek leírásához, ugyanúgy, ahogy mi is tennénk. Pápua Új-Guineából Hollywoodon keresztül egészen a pekingi modern művészetig, gyakran mosolygunk, azért hogy örömöt és megelégedettséget fejezzünk ki.
 
Ebben a teremben hányan mosolyognak naponta több mint 20 alkalommal? Emelje fel a kezét, aki igen. Hűha! Ezen a termen kívül, több mint egyharmadunk mosolyog 20-nál többször egy nap, és kevesebb mint 14%-unk mosolyog kevesebb mint ötször. Sőt, a legtöbb szuperképességgel gyerekek rendelkeznek, akik akár 400-szor is mosolyognak egy nap.
 
Belegondoltak már, hogy gyerekek között lenni, akik gyakran mosolyognak, miért késztet minket is mosolygásra? Egy nem régi kutatás a svéd Uppsala Egyetemen megállapította, hogy nagyon nehéz fintorogni, miközben valaki olyanra nézünk, aki mosolyog. Azt kérdik, miért? Mert a mosolygás evolucionálisan fertőző, és elnyomja az uralmat, amivel az arcizmaink fölött rendelkezünk. Utánozni egy mosolyt, és fizikailag átélni, segít eldönteni, hogy a mosoly igazi vagy színlelt, így meg tudjuk érteni a mosolygó érzelmi állapotát.
 
Egy nem régi mimikri tanulmányban a Clermont-Ferrand Egyetemen Franciaországban arra kérték az alanyokat, hogy döntsék el egy mosoly igazi vagy színlelt, miközben egy ceruzát tartottak a szájukban, hogy elnyomják a mosolygó izmokat. A ceruza nélkül az alanyok nagyon jó bírák voltak. De a ceruzával a szájukban, amikor nem tudták utánozni a látott mosolyt, romlott az ítélőképességük.
 
(Nevetés)
 
Amellett, hogy az evolucióról értekezett "A fajok eredetében", Charles Darwin szintén írt az arc visszajelzés-válasz elméletről. Az elmélete szerint magától a mosolygás tettétől jobban érezzük magunkat -- ahelyett, hogy a mosolygás csak a jókedv tünete lenne. A tanulmányában Darwin idézett egy francia neurológust, Guillaume Duchenne-t, aki áramütésekkel stimulálta az arcizmokat, hogy mosolygást idézzen elő. Kérem, ezt senki ne próbálja ki otthon!
 
(Nevetés)
 
Egy ehhez kapcsolódó német tanulmányban a kutatók fMRI képalkotást használtak, hogy mérjék az agyi funkciókat Botox injekció előtt és után, amivel elnyomták a mosolygó izmokat. Az eredményeik Darwin elméletét támasztották alá, bemutatva, hogy az arci visszajelzés megváltoztatja az érzelmi tartalom idegi feldolgozását az agyban, úgy, hogy jobban érezzük magunkat, ha mosolygunk. A mosolygás stimulálja az agy jutalom mechanizmusát úgy, ahogy még a csokoládé -- egy elismert örömforrás -- sem képes.
 
Brit tudósok megállapították, hogy egy mosoly ugyanannyi agyi stimulációt tud generálni, mint majdnem 2.000 tábla csokoládé. (Nevetés) Várjanak! Ugyanaz a tanulmány kimutatta, hogy mosolyogni olyan stimuláló, mint 16 ezer angol fontot kapni készpénzben. Ez kb. 25 ezer dollár mosolyonként. Nem rossz. És gondoljanak rá így: 25 ezerszer 400 -- egy csomó gyerek minden nap úgy érzi magát, mint Mark Zuckerberg.
 
És a sok csokoládéval ellentétben a sok mosolygás jót tesz az egészségnek. A mosolygás csökkentheti a stressznövelő hormonokat, mint a kortizol, adrenalin és dopamin, növelheti a jó hangulatot keltő hormonokat, mint az endorfin, és csökkentheti a vérnyomást.
 
És ha ez nem elég, a mosolygás jól néz ki mások szemében. Egy nem régi tanulmány a Penn Állami Egyetemen kimutatta, hogy amikor mosolygunk, nem csak szimpatikusabbnak és udvariasabbnak tűnünk, de hozzáértőbbnek is.
 
Szóval ha vonzónak és profinak akarnak látszani, csökkenteni akarják a stresszt, javítani akarnak a házasságukon, vagy úgy érezni, mintha megettek volna egy rakás kitűnő csokoládét, -- a kalorikus büntetés nélkül -- vagy mintha találtak volna 25 ezer dollárt egy rég nem hordott kabát zsebében, vagy egy szuperképességet szeretnének, ami segít Önöknek és mindenkinek a környezetükben, hosszabb, egészségesebb, boldogabb életet akarnak, mosolyogjanak!
 
(Taps)
 
Ron Gutman: A mosolygás titokzatos ereje (videó) E-mail
2011. május 30. hétfő, 15:22

 
Louie Schwartzberg: A beporzás rejtett szépségei (videó) E-mail
2011. május 23. hétfő, 11:03

 
Suzanne Lee: Termessz magadnak ruhákat! (az előadás szövege) E-mail
2011. május 16. hétfő, 09:10

 

Fordította: Patai Anna
 
Tehát divattervezőként hajlamos voltam így gondolkozni az anyagokról, vagy így, vagy talán így. De megismertem egy biológust, és most már így gondolkozom az anyagokról: zöld tea, cukor, pár baktérium és némi idő. Valójában egy kombucha receptet használok, ami egy szimbiotikus keverék baktériumokból, gombákból és egyéb mikroorganizmusokból, amelyek cellulózt sodornak az erjedési folyamat közben. Idővel ezek a szálak rétegeket alkotnak a folyadékban és egy vastag hártyát alkotnak a felszínen.
 
Szóval elkezdünk teát főzni. Általában egyszerre 30 litert főzök le, és amíg forró, hozzáadok egy pár kiló cukrot. Addig keverem, amíg teljesen felolvad és ekkor egy tenyésztőkádba öntöm. Megvárjuk, amíg a hőmérséklete 30 fok alá hűl. Ekkor készen állunk arra, hogy hozzáadjuk az élő organizmust. És evvel egy időben, némi ecetet. És amikor elindul a folyamat, igazság szerint újrahasznosítható a használt erjedt folyadék. Meg kell tartanunk a növekedéshez szükséges hőmérsékletet. Hőmatracokat teszek a kádakra, és egy termosztáttal oldom meg a hőszabályozást. Igazából meleg időben kültéren is termeszthetek. Szóval ez az én kis anyag-tanyám.
 
Körülbelül három nap elteltével a folyadék felszínén buborékok jelennek meg. Ekkor megbizonyosodunk hogy az erjedés teljes gőzzel zajlik. És a baktériumok táplákoznak a folyadékban található cukorból és tápanyagokból. És eközben szövik ezeket a nanorostokat tiszta cellulózból. Ezek összeragadnak, rétegeket alakítanak és egy leplet képeznek a felszínen. Körülbelül két hét után, egy körülbelül három centis vastagságra számíthatunk. A bal oldali kád öt napos, a jobb oldali tíz. És ez egy statikus kultúra. Semmit nem kell vele tenni, csak egyszerűen nézni ahogy növekszik. Nincs szüksége fényre.
 
És amikor készen áll a begyűjtésre, ki kell venni a kádból és megmosni hideg, szappanos vízzel. Ebben az állapotában nagyon nehéz. 90 százalékát víz alkotja, amit hagynunk kell elpárologni. Szóval kiterítem egy falemezre. Ismételten, ezt is egyszerűen ki lehet tenni, és hagyni, hogy megszáradjon a levegőn. Miközben szárad, zsugorodik. És ami marad, a recepttől függően, hasonlítható vagy egy nagyon könnyű, átlátszó papírhoz, vagy egy rugalmas növényi bőrhöz. Ezt aztán ki lehet vágni, és tradicionális módszerekkel megvarrni, vagy használható a nedves anyag háromdimenziós alakok megformálására. És miközben a víz elpárolog, összefűződik, varratokat képez.
 
Ennek a kabátnak a színét egyedül a zöld tea adja. Azt hiszem, egy kicsit hasonlítható az emberi bőrhöz, ami kíváncsivá tesz. Mivel teljesen szerves, igyekszem minimalizálni a hozzáadott vegyszerek mennyiségét. A színét megváltoztathatom festék nélkül, a rozsdaképződés folyamatának segítségével. Gyümölcs és zöldségfestékekkel, szerves mintákat készítek. És indigó felhasználásával baktériummentessé alakítom. Egyébként az tény, hogy a pamutot 18-szor kellene indigóba mártani hogy egy ilyen sötét színt elérjünk. Ezen cellulóz szuper elnyelésének köszönhetően ezt csak egyszer kell, egy nagyon rövid időre.
 
Amit egyenlőre nem tudok elérni, az a vízhatlanság. Tehát ha most kisétálnék az utcára az esőbe, ebben a ruhában, azonnal elkezdenék felszívni óriási mennyiségű vizet. A ruha nagyon súlyossá válna, és végül a varratok nagy valószínűséggel szétesnének, aminek következtében igencsak meztelennek érezném magam. Ez lehet egy sikeres előadás, de biztosan nem tökéletes napi viseletnek. Keresek egy módot, hogy az anyagot felruházhassam bizonyos tulajdonságokkal. Tehát az a kívánságom, hogy azt mondhassam egy bacinak a jövőből: "Szőj egy szálat. Igazítsd ebbe az irányba. Legyen vízálló. És ha már ezen dolgozol, formázz belőle egy háromdimenziós alakzatot."
 
A bakteriális cellulózt már használják sebgyógyászatban, és lehetséges, hogy a jövőben biokompatibilis véredényekként, vagy akár pót-csontszövetként használják. De szintetikus biológia felhasználásával, már elképzelhető, hogy létrehozzuk ezt a baktériumot, ami képes arra, hogy megfelelő minőségben mennyiségben és formában állítsa elő a kívánt anyagot. Természetesen, tervezőként nekem ez nagyon izgalmasan hangzik. Hiszen akkor arra gondolok: wow, elképzelhető, hogy használatra kész termékeket termesszünk.
 
Ami tetszik a baktériumok használatában, az a hatékonyságuk. Csak azt termeljük meg ami szükséges. Nincs hulladék. Igazság szerint készíthető hulladékból - példaképp abból a fölösleges cukorból, ami egy élelmiszer-feldolgozó üzemben marad meg. És végül, a használat után, természetesen lebomlik, akár egy zöldség héja. Azt nem állítom, hogy a mikrobiotikus cellulóz felválthatja a pamutot, bőrt vagy egyéb anyagokat. De úgy gondolom, hogy egy igen okos és fenntartható kiegészítés az egyre drágább természetes forrásaink mellé.
 
Az is lehet, hogy nem is a divat lesz az a terület, amin ezen baktériumok meghagyják a nyomukat. Elképzelhetjük például, hogy termesztünk egy lámpát, egy széket, egy autót vagy akár egy házat. Tehát úgy gondolom, a kérdés csupán a következő: Mit szeretnének Önök termeszteni a jövőben? Köszönöm szépen.
 
(Taps) Bruno Giussani: Suzanne, gyorsan megkérdezném: ma nem véletlenül viseled ezt. (Suzanne: Nem.) Ez is egy olyan kabát, amit magadnak termesztettél?
 
SL: Igen. Hát igen, ez még egy folyamatban lévő projekt, mivel ez éppen bomlik le az önök szemei előtt. (Nevetés) Felszívja az izzadtságomat, és táplálkozik belőle.
 
BG: Rendben, akkor inkább hagyunk hogy megmentsd. Suzanne Lee. (SL: Köszönöm.)
 
(Taps)
 
Suzanne Lee: Termessz magadnak ruhákat! (videó) E-mail
2011. május 16. hétfő, 09:07

 
Laurie Santos: Egy majom gazdaság, ami pont olyan irracionális, mint a miénk (az előadás szövege) E-mail
2011. május 12. csütörtök, 05:26

 

Fordította: Patai Anna
 
Két megfigyeléssel szeretném kezdeni az előadásom az emberi fajról. Az első megfigyelésről talán azt gondolják, hogy nyilvánvaló, miszerint a fajunk, a Homo sapiens, tulajdonképpen nagyon-nagyon okos -- nevetségesen okos -- olyan dolgokat csinálunk, amit rajtunk kívül egyetlen faj sem csinál pillanatnyilag. És ez természetesen nem az első alkalom, hogy erre rádöbbentek. Természetesen, amellett, hogy nagyon okosak vagyunk, hihetetlenül hiúak is. Ezért szeretjük hangoztatni, hogy milyen okosak vagyunk. Fordulhatok akármelyik bölcshöz Shakespeare-től Stephen Colbert-ig, hogy rámutassanak a tényre, 'Mily nemes az értelmünk! Mily határtalanok tehetségeink!' és úgy általában klasszabbak vagyunk, mint bármi más ezen a bolygón, ha az észről van szó.
 
De van egy másik megfigyelés is az emberi fajról, amire koncentrálni szeretnék, és ez a tény, hogy bármilyen okosak is vagyunk, időnként egyedülállóan okosak, nagyon-nagyon buták is tudunk lenni, amikor a döntéshozás bizonyos aspektusairól van szó. Elég sok fintort látok a közönség soraiban. Ne izguljanak, nem fogok senkit néven nevezni a konkrét tévedései miatt. Persze csak az elmúlt két évben elképesztő példákat láttunk az emberi alkalmatlanságra. És láttuk, ahogy a szerszámok, amiket csak mi készítünk, hogy kinyerjük az energiát a környezetünkből, felrobbantak a szemünk előtt. Láttuk, ahogy a pénzügyi piacok, amiket csak mi készítünk -- a piacok, amiknek üzembiztosnak kellett volna lenniük -- láttuk, ahogy összeomlottak a szemünk előtt.
 
De véleményem szerint egyik kínos példa sem világít rá arra, ami a legkínosabb az emberi hibákban, az, hogy szeretnénk azt hinni, hogy a hibák, amiket elkövetünk igazából csak néhány fekete bárány hibája vagy néhány a FAIL Blogba kívánkozó döntésé. De kiderült, társadalomtudósok azt kezdik felfedezni, hogy a többségünk, bizonyos helyzetekben nagyon is jellegzetes hibákat követ el. A tévedéseink kiszámíthatóak. Újra és újra elkövetjük őket. És igazából immunisak a bizonyítékokra. Hiába kapunk negatív visszajelzést, a következő alkalommal ugyanabban a helyzetben ugyanazt a hibát követjük el. És nekem, tulajdonképpen az emberi természet tudósának ez egy igazi rejtély volt. Ami igazán érdekelt, hogy hogyan lehet képes egy olyan okos faj, mint a miénk következetesen ilyen rossz döntéseket hozni?
 
Ha mi vagyunk a létező legokosabb lények, hogy nem tudunk erre rájönni? Bizonyos értelemben, miből származnak a hibáink? Miután elgondolkodtam ezen, látok néhány lehetséges megoldást. Az egyik az, hogy igazából nem a mi hibánk. Mert egy okos faj vagyunk, olyan környezeteket tudunk alkotni, amik szuper-szuper összetettek, néha olyan összetettek, hogy nem értjük őket, még akkor is, ha mi alkottuk őket. Szuper komplex pénzügyi piacokat alkotunk. Olyan hitel feltételeket alkotunk, amikkel nem tudunk megbirkózni. És persze ha olyan környezetbe kerülünk, amivel nem tudunk megbirkózni, tulajdonképpen logikus, hogy bizonyos dolgokat el fogunk rontani. Ha ez lenne a helyzet, nagyon egyszerű lenne a megoldás az emberi hiba problémájára. Azt kéne csak mondani, hogy rendben, mik azok a technológiák, amikkel nem tudunk dűlőre jutni, mik azok a rossz környezeti feltételek -- szabaduljunk meg tőlük, tervezzünk jobban, és az a nemes faj leszünk, amit elvárunk magunktól.
 
De van egy másik lehetőség, amit aggasztóbbnak találok, hogy talán nem a környezetünk az, ami el van rontva. Talán mi magunk vagyunk rosszul tervezve. Ezt gyanítom az alapján, ahogy a társadalomtudósok tanulmányozták az emberi hibákat. És azt látjuk, hogy az emberek ugyanazokat a hibákat követik el ugyanúgy, újra és újra. Úgy tűnik, mintha arra lettünk volna tervezve, hogy bizonyos módokon hibázzunk. Ez a lehetőség jobban aggaszt, mert ha mi vagyunk elcseszve, nem teljesen tiszta, hogy hogyan tudjuk ezt kezelni. Lehet, hogy el kell fogadnunk, hogy hajlamosak vagyunk hibázni, és ezt észben tartva tervezni dolgokat.
 
Ezt a kérdést akartuk a diákjaimmal megoldani. Hogyan tudjuk megkülönböztetni az első és a második lehetőséget? Egy olyan közösségre van szükségünk, ami okos, sok döntést tud hozni, de nincs hozzáférése a mi rendszereinkhez, azokhoz a dolgokhoz, amik elrontanak minket -- semmi emberi technológia, emberi kultúra, talán még emberi nyelv sem. És ezért fordultunk ezekhez a srácokhoz itt. Ő az egyik srác, akivel együtt dolgozom. Ő egy barna kapucinus majom. Ezek újvilági főemlősök, ami azt jelenti, hogy kb. 35 millió évvel ezelőtt váltak le az emberi ágról. Ez azt jelenti, hogy az önök ük, ük, ük, ük, ük, ük -- kb. öt millió ük van benne -- nagymamája valószínűleg ugyanaz az ük, ük, ük, ük nagymama öt millió ükkel, mint Hollyé. Tehát megnyugodhatnak abban, hogy ő egy nagyon-nagyon távoli, de evolúciós rokon. Ami viszont jó Hollyban, az az, hogy nem állnak rendelkezésére a mi technológiáink. Tudják, ő egy okos, nagyon helyes teremtés, szintén főemlős, de olyan dolgok nélkül, amik talán befolyásolnak minket. Ő a tökéletes teszt alany.
 
Mi lesz, ha Hollyt emberi környezetbe helyezzük? Ugyanazokat a hibákat követi-e el, mint mi? Ugyanúgy nem tanul belőlük? Stb. Tehát elhatároztuk, hogy ezt fogjuk csinálni. A diákjaim és én nagyon izgatottak lettünk néhány éve. Azt mondtuk, rendben, állítsuk Hollyt problémák elé, és nézzük meg, hogy hibázik-e. Az első akadály, hogy hol is kezdjük. Mert, tudják, ez nekünk jó, de rossz az embereknek. Nagyon sokat hibázunk rengeteg különböző helyzetben. Tudják, hol is fogjuk ezt igazából elkezdeni? És mivel ezt a munkát a gazdasági válság idején kezdtük el, akkoriban kerültek a banki házfoglalások a hírekbe, azt mondtuk, hmmm, talán a pénzügyi világgal kéne kezdenünk. Talán a majmok gazdasági döntéseit kéne megvizsgálnunk, hogy lássuk, ugyanazokat a buta hibákat követik-e el, mint mi.
 
Természetesen ekkor ütköztünk a második problémába -- ami inkább módszertani -- ami az, hogy talán önök nem tudják, de a majmok nem használnak pénzt. Tudom, nem találkoztak velük. De ezért nem állnak önök mögött a sorban a boltban vagy a pénz automatánál -- tudják, ők nem csinálják ezeket. Tehát szembekerültünk egy problémával. Hogyan kérdezzük meg a majmokat a pénzről, ha nem használják? Azt mondtuk, hogy talán vennünk kell egy mély levegőt, és megtanítani nekik, hogyan használják a pénzt. És ezt is tettük. Amit itt látnak, az tudomásom szerint az első nem emberi fizetőeszköz. Nem voltunk túl kreatívak, amikor elkezdtük ezeket a tanulmányokat, ezért csak zsetonnak hívtuk. De ez a fizetőeszköz, amire megtanítottuk a majmokat a Yale-en, hogy az emberekkel használják különböző ételek megvásárlására. Nem látszik egy nagy valaminek -- nem is egy nagy valami.
 
Mint a legtőbb pénz, csak egy darab fém. Akik hoztak már haza idegen valutát a nyaralásból tudják, hogy amint hazaér az ember, az teljesen haszontalanná válik. Először a majmoknak is haszontalan volt, mielőtt rájöttek, hogy mit csinálhatnak vele. Amikor először odaadtuk nekik a ketrecükben, csak felvették, nézegették. Olyan furcsa dolgok voltak. De a majmok nagyon hamar rájöttek, hogy odaadhatják ezeket a zsetonokat különböző embereknek a laborban ételért cserébe. És láthatják, ahogy az egyik majmunk, Mayday, épp ezt csinálja. A és B, ez még amikor egy kicsit kíváncsi, hogy mik ezek, de nem biztos benne. Itt az egyik kísérletben résztvevő ember várakozó tenyere, és Mayday hamar rájön, hogy látszólag az ember ezt akarja. Átadja, és ennivalót kap. Mint kiderült, nem csak Mayday, mindegyik majmunk belejött a kereskedésbe az emberi eladókkal. Itt egy rövid videó arról, hogy ez hogy néz ki. Itt van Mayday. El fog cserélni egy zsetont ennivalóért, vár boldogan, és megkapja az ennivalót. Itt van Felix, azt hiszem. Ő az alfahímünk, ő tulajdonképpen a főnök. De ő is türelmesen vár, megkapja az ennivalót és elmegy.
 
Tehát a majmok nagyon belejöttek. Meglepően jól megy nekik, nagyon kevés tanítással. Hagytuk, hogy maguktól megtanulják. A kérdés az, hogy ez olyan-e, mint az emberi pénz? Ez egy piac, vagy csak egy furcsa pszichológus trükk, amivel rávettük a majmokat, hogy valami olyat csináljanak, ami okosnak tűnik, de nem az. Tehát azt mondtuk, nos, mit csinálnának a majmok spontán, ha tényleg ez lenne a fizetőeszközük, ha tényleg pénzként használnák? El lehet képzelni, ahogy mindenféle ügyes dolgot csinálnak, amit az emberek is csinálnak, amikor elkezdenek kereskedni. Lehet, hogy elkezdenek odafigyelni az árra, figyelni arra, hogy mennyit vásárolnak -- úgymond követik a majom zsetont. Csinálnak-e vajon a majmok ilyesmit?
 
Így született meg a majom piacunk. Ez úgy működik, hogy a majmaink általában egy nagy, állatkertszerű közösségi területen élnek. Amikor kedvük támadt egy kis nassoláshoz hagytunk nekik egy szabad utat egy kisebb helyiségbe, ahonnan beléphettek a piacra. A piacra való belépéskor -- valójában ez egy sokkal izgalmasabb piac a majmoknak, mint a legtöbb emberi piac, mert ahogy a majmok beléptek az ajtón egy ember adott nekik egy pénztárcát tele majom zsetonokkal, és el tudták cserélni a zsetont az itt látható két fickó egyikével -- két lehetséges emberi eladó, akiktől vehettek dolgokat. Az eladók diákok voltak a laboromból. Máshogy öltöztek, más emberek voltak. És hosszú időn keresztül ugyanazt csinálták, hogy a majmok megtanulhassák, hogy ki mit árult és mennyiért -- tudják, ki volt megbízható, ki nem, stb. És láthatják, hogy mindkét kísérletező egy kis, sárga etető tálat tart fel, és ezt veheti meg a majom egy zsetonért. Tehát minden egy zsetonba kerül, de amint látják, néha egy zseton többet ér, mint egy másik, néha több szőlőt, mint egy másik.
 
Megmutatók egy gyors videót arról, hogy hogy is néz ki a piac. Itt egy majom látószöge. A majmok alacsonyak, tehát egy kicsit alacsony. Itt van Honey. Egy kicsit türelmetlenül várja, hogy kinyisson a piac. Hirtelen megnyit a piac. Itt a választási lehetőség: egy vagy két szőlőszem. Láthatják, hogy Honey nagyon jó közgazdász, azt az eladót választja, aki többet ad. Taníthatna egy-két dolgot a pénzügyi tanácsadóinknak. De nem csak Honey, a legtöbb majom azt az eladót választotta, aki többet ajánlott. A legtöbb majom azt választotta, akinek jobb étele volt. Amikor bevezettük a leárazást, láttuk, hogy a majmok odafigyelnek rá. Igazán érdekelte őket a majom zseton dollárjuk. Az igazán meglepő az volt, amikor együttműködtünk közgazdászokkal hogy megvizsgáljuk az adatokat közgazdasági eszközökkel, nagyjából megegyeztek, nem csak jellegükben, de mértékükben is azzal, amit az emberektől láttunk az igazi piacokon. Olyannyira, hogyha látnák a majmok számait, nem tudnák megmondani, hogy majmoktól vagy emberektől származnak-e.
 
És valójában azt gondoltuk, hogy sikerült bevezetnünk valamit, ami, legalábbis nekünk és a majmoknak, igazi fizetőeszközként működik. A kérdés az: a majmok is ugyanazokat a hibákat fogják-e elkövetni, mint mi? Nos, máris láttunk anekdotálisan néhány jelét, hogy igen. Aminek semmilyen jelét nem láttuk a majom gazdaságban, az a megtakarítás -- tudják, csak úgy, mint a mi fajunk. A majmok elköltötték a teljes költségvetésüket a piacon, majd visszamentek a többiekhez. A másik dolog, amit spontán megfigyeltünk, elég kínos módon, a lopás spontán jelei. A majmok minden adandó alkalommal lenyúlták a zsetonokat -- egymástól, tőlünk -- tudják, olyan dolgok, amiket nem gondoltuk, hogy bevezetünk, de spontán megfigyeltünk.
 
Azt mondtuk, hogy ez elég rosszul fest. Megfigyelhetjük-e, hogy a majmok ugyanazokat a hülyeségeket követik el, mint az emberek? Az egyik lehetőség az volt, hogy hagyjuk a majom pénzügyi rendszert magától alakulni, hátha egy pár év múlva kisegítést kérnek. Kicsit türelmetlenek voltunk, ezért fel akartuk pörgetni a dolgokat. Azt mondtuk, állítsuk a majmokat ugyanolyan problémák elé, amiket az emberek általában elrontanak bizonyos gazdasági helyzetekben, vagy bizonyos gazdasági kísérletekben. És hogy megértsük, hogyan hibáznak az emberek, a legjobb magunknak is kipróbálnunk, végzek önökkel egy gyors kísérletet, hogy lássuk a gazdasági ösztöneiket akció közben.
 
Képzeljék el, hogy most átadok mindegyiküknek ezer amerikai dollárt -- 10 ropogós százdollárost. Fogják és tegyék a zsebükbe, és egy pillanatra képzeljék el, hogy mit fognak vele csinálni. Mert az önöké, azt vesznek rajta, amit akarnak. Eladományozhatják, eltehetik, stb. Ez nagyszerű, de kapnak még egy lehetőséget, hogy egy kicsit többet keressenek. És ez a választási lehetőség: kockáztathatnak, ebben az esetben feldobok egy majom zsetont. Ha fej, kapnak még ezer dollárt. Ha írás, nem kapnak semmit. Tehát többet kaphatnak, de kockázatos. A másik egy óvatos választás. Biztosan kapnak valamennyi pénzt. Csak oda fogok adni 500 dollárt. Zsebrevágahtják és rögtön használhatják. Látják, az ösztönük erre húz. A legtöbben az óvatos lehetőséget választják. A többség azt mondja, miért kockáztassak, amikor biztosan kaphatok 1500 dollárt? Ez jó üzletnek tűnik. Ezt fogom választani. Azt modnhatják, hogy ez nem igazán irracionális. Az emberek tartanak a kockázattól. Na és?
 
A "na és" akkor jön, amikor elkezdünk ugyanerről a problémáról egy kicsit másképp gondolkodni. Most képzeljék el, hogy mindegyiküknek adok 2000 dollárt -- 20 ropogós százdollárost. Kétszer annyi mindent vehetnek meg, mint korábban. Képzeljék el, milyen érzés zsebretenniük. És most képzeljék el, hogy megint választaniuk kell. De most ez egy kicsit rosszabb. Most azt fogják eldönteni, hogyan fognak pénzt veszíteni, de ugyanazt a választást kapják. Választhatják a kockázatos veszteséget -- feldobok egy érmét. Ha fej, sokat fognak veszteni. Ha írás, nem veszítenek semmit, minden rendben, megtarthatják az egészet -- vagy lehetnek óvatosak, ami azt jelenti, hogy a zsebükbe kell nyúlniuk és biztosan vissza kell adniuk öt százdollárost.
 
Sok összeráncolt homlokot látok a közönségben. Szóval lehet, hogy ugyanazt súgja az ösztönük, mint az alanyoké, akiket vizsgáltunk, hogy amikor ezzel a választással állnak szemben, az emberek nem a biztonságos lehetőséget választják. Általában kockáztatnak. Ez azért irracionális, mert mindkét esetben ugyanazt a választási lehetőséget adtuk az embereknek. 50%-os esély 1000 vagy 2000 dollárra, vagy egy biztonságos 1500 dollár. De az emberek ösztöne, hogy mennyi kockázatot vállaljanak függ attól, hogy honnan indultak.
 
Tehát mi történik? Nos, mint kiderült ez úgy tűnik, hogy legalább két pszichológiai előítélet eredménye. Az egyik az, hogy nagyon nehéz abszolút értékekben gondolkodnunk. Nagyon sokat kell gondolkoznunk, hogy rájöjjünk az egyik választás 1000 vagy 2000 dollár, a másik 1500. Sokkal egyszerűbb relatív fogalmakban gondolkodnunk, ahogy a lehetőségek változnak időről időre. Olyasmiket gondolunk, hogy "Ó, többet fogok kapni" vagy "Ó, kevesebbet fogok kapni." Ez mind jó és szép, kivéve, hogy a más irányokba történő változások befolyásolják, hogy a lehetőségeinket jónak vagy rossznak gondoljuk. És ez egy második előítélethez vezet, amit a közgazdászok 'veszteség kerülésnek' neveznek.
 
Lényegében nagyon utáljuk, ha veszteségeink vannak. Nagyon utáljuk, amikor le kell maradnunk pénzről. Ez azt jelenti, hogy néha megváltoztatjuk a preferenciáinkat, csak hogy ezt elkerüljük. Az utolsó példából azt látták, hogy az alanyok kockázatot vállalnak, mert akarnak egy kicsi esélyt arra, hogy nem lesz veszteségük. Ez azt jelenti, hogy amikor kockázat -- elnézést, amikor a veszteség jár a fejünkben, nagyobb kockázatot vállalunk, ami nagyon aggasztó lehet. Ezek a dolgok nagyon rossz módokon jelentkeznek embereknél. Ezért tartják meg a befektetők a rossz kötvényeket hosszabb ideig -- mert relatív fogalmakban gondolkodnak róluk. Ezért nem akarják emberek eladni a házukat -- mert nem akarják veszteségesen eladni.
 
Az a kérdés érdekelt minket, hogy vajon a majmoknak is ugyanezek-e az előítéleteik. Ha előállítjuk ugyanezt a helyzetet a majom piacon, vajon ugyanazt teszik, mint az emberek? Tehát ezt tettük, a majmok választhattak a srácok közül, akik biztonságosak voltak -- mindig ugyanazt csinálták -- és kockázatos srácok -- az idő felében máshogy viselkedtek. És választási lehetőségeket kaptak, amik bónuszok -- mint önök az első gyakorlatban -- tehát esélyük volt többet kapni, vagy bizonyos helyzetekben veszteséget szenvedni -- amikor azt hitték, hogy többet fognak kapni, mint amit kaptak.
 
És ez így néz ki. Bemutattunk a majmoknak két új eladót. Mindkét srác a jobb és baloldalon egy szőlővel kezd, ami kecsegtető. De bónuszokat fognak adni a majmoknak. A baloldali srác egy biztos bónusz. Minden alkalommal egyet ad hozzá, a majom kettőt kap. A srác a jobboldalon egy kockázatos bónusz. Néha a majmok nem kapnak bónuszt -- ami egy 0 bónusz. Néha a majmok két extrát kapnak. Ami egy nagy bónusz, most hármat kapnak. De ez ugyanaz a választás, amit önök is megtettek. A majmok vajon óvatosak lesznek, és azt a srácot választják, aki minden alkalommal ugyanazt csinálja, vagy kockáztatnak, és megpróbálják a kockázatos de nagy bónuszt, amiben meg van a 0 bónusz lehetősége. Önök óvatosak voltak. Kiderült, hogy a majmok is óvatosak. Minőségileg és mennyiségileg ugyanúgy választanak, mint az emberek, amikor ugyanúgy teszteltük őket.
 
Mondhatnánk, hogy a majmok nem szeretik a kozkázatot. Nézzük meg, hogyan bánnak a veszteséggel. Tehát kipróbáltuk ennek a második verzióját. Most a majmok két sráccal találkoznak, akik nem bónuszokat adnak, hanem kevesebbet kapnak, mint amire számítottak. Szóval úgy tűnik, hogy nagy adaggal kezdenek. Három szőlő, ettől a majmok lázba jönnek. De most megtudják, hogy ezek a srácok kevesebbet adnak, mint amit vártak. A baloldali egy biztos veszteség. Minden egyes alkalommal el fog venni egyet és csak kettőt ad a majmoknak. A jobboldali egy kockázatos veszteség. Néha nem vesz el semmit, amitől a majmok odáig vannak, de néha nagy veszteséget okoz, kettőt vesz el és csak egyet ad a majmoknak.
 
Tehát mit csinálnak a majmok? Ugyanaz a választás, lehetnek óvatosak és mindig két szőlőt kapnak, vagy kockáztathatnak és az egy és három közül választanak. Ami figyelemreméltó számunkra, amikor a majmoknak adjuk ezt az opciót, ugyanazt az irracionális döntést hozzák, mint mi. Nagyobb kockázatot vállalnak az alapján, hogy a kísérletezők honnan indultak. Ez őrület, mert eszerint a majmok is relatív fogalmak szerint értékelik a dolgokat és máshogy kezelik a veszteséget, mint a nyereséget.
 
Tehát mit jelent mindez? Először is megmutattuk, hogy adhatunk a majmoknak egy pénzügyi fizetőeszközt, és hasonló dolgokat csinálnak vele. Néhány okos dolgot, amit mi is, és néhány nem olyan kellemes dolgot, amit mi is, pl. lopnak és hasonlók. De néhány irracionális dolgot is csinálnak, amit mi is. Rendszeresen rosszul döntenek, és ugyanolyan módon, mint mi. Ez az előadás első maradandó üzenete, hogyha látták az elejét és azt gondolták, ezután majmokat fogok pénzügyi tanácsadóként alkalmazni. Sokkal édesebbek, mint...tudják -- Ne tegyék, mert valószínűleg ugyanolyan hülyék lesznek, mint az emberek, akik most önöknek dolgoznak. Szóval tudják, egy kicsit rossz --bocs, bocs, bocs. Egy kicsit rossz a majom befektetőknek.
 
De tudják az ok, amiért nevetnek, rossz az embereknek is. Mert megválaszoltuk a kérdést, amiből kiindultunk. Meg akartuk tudni, hogy honnan jönnek ezek a hibák. És azzal a reménnyel kezdtük, hogy talán javíthatunk a pénzügyi intézményeinken, javíthatunk a technológiáinkon, hogy jobbá tegyük magunkat. De azt láttuk, hogy ezek az előítéletek ennél mélyebben gyökerezhetnek bennünk. Sőt, talán egyenesen az evolúciós történelmünkből fakadnak. Tudják, talán nem csak az emberek ostobák a lánc jobb oldalán. Talán ostoba minden egészen a kezdetekig. És ez, ha hiszünk a kapucinus majmok eredményeinek, azt jelenti, hogy ezek az ostoba stratégiák akár 35 millió évesek is lehetnek. Ez hosszú idő ahhoz, hogy egy stratégia megváltozzon -- nagyon-nagyon hosszú.
 
Mit tudunk más, hasonlóan régi stratégiákról? Nos, az egyik az, hogy tudjuk, nagyon nehéz leküzdeni őket. Tudják, az evolúciós késztetésünk arra, hogy édes, zsíros dolgokat együnk, mint pl. a sajttorta. Ezt nem lehet egyszerűen kikapcsolni. Nem tudunk a desszertes kocsira nézni és azt mondani, "Nem, ez gusztustalan." Egyszerűen nem így vagyunk tervezve. Úgy fogjuk látni, hogy ez egy jó dolog, érdemes utána menni. Azt tippelem, hogy ugyanez igaz arra, ahogy az emberek a különböző pénzügyi döntéseket látják. Amikor azt látod, hogy zuhan a kötvényeid éréke, amikor látod, ahogy esik a házad értéke, nem tudod máshogy látni, mint evolúciós fogalmakban. Ez azt jelenti, hogy az előítéleteket amik a rossz befektetésekhez vezetnek, amik az ingatlanárverezésekhez vezettek, nagyon nehéz lesz legyőzni.
 
Ez a rossz hír. A kérdés az: van-e jó hír? Elvileg azért vagyok itt, hogy jó híreket mondjak. Nos, a jó hír az, szerintem, amivel az előadást kezdtem, hogy az emberek nem csak okosak, hanem tényleg, inspirálóan okosak a többi állathoz képest a biológia birodalmában. Olyan jók vagyunk abban, hogy legyőzzük a biológiai korlátainkat -- tudják, repülővel jöttem ide. Nem kellett csapkodnom a szárnyaimmal. Kontakt lencsét hordok, hogy láthassam is önöket. Nem tart vissza a saját rövidlátóságom. Ezekben az esetekben túlléptünk a biológiai korlátainkon, a technológia segítségével, látszólag nagyon könnyen. De fel kell ismernünk a saját korlátainkat.
 
És ez a bökkenő. Camus azt mondta, "Az ember az egyetlen teremtmény a világon, amely nem akar az lenni, ami." Ebben az az irónikus, hogy csak akkor tudjuk túllépni a korlátainkat, ha felismerjük őket. Azt remélem, hogy úgy gondolnak a korlátaikra, nem, mint leküzdhetetlen akadályokra, de felismerik és elfogadják azokat, és aztán a design világának segítségével megoldják azokat. Ez lehet az egyetlen módja annak, hogy elérjük a teljes emberi potenciálunkat, és tényleg a nemes faj legyünk, ami mind lenni szeretnénk.
 
Köszönöm.
 
(Taps)
 
Laurie Santos: Egy majom gazdaság, ami pont olyan irracionális, mint a miénk (videó) E-mail
2011. május 12. csütörtök, 05:23

 
Sam Richards: Egy radikális empátiakísérlet (az előadás szövege) E-mail
2011. május 08. vasárnap, 08:50

 

Fordította: Stancz Krisztián
 
A diákjaim gyakran megkérdezik "Mi a szociológia?" Azt mondom nekik: "Annak tanulmányozása, hogy az embereket hogyan alakítják azok a dolgok, amiket nem látnak." És azt kérdezik, "Hogyan lehetek szociológus? Hogyan tudom megérteni azokat a láthatatlan erőket?" És azt mondom: "Empátia. Kezdd empátiával! Az egész empátiával kezdődik. Szállj ki a kis világodból és képzeld magad a másik helyébe."
 
Mutatok egy példát. Elképzelem az életem, mintha száz évvel ezelőtt Kína lett volna a világ legerősebb országa, és az Egyesült Államokba jöttek szént keresni, és találtak rengeteget, éppen itt. És hamarosan elkezdték a szenet elszállítani tonnáról tonnára, vasúti kocsikkal, hajókkal, vissza Kínába és a világ más részeibe. És ebből mesésen meggazdagodtak. És csodás városokat építettek, mindet ezzel a szénnel fűtve. Közben mi itt az Egyesült Államokban, csak a nélkülözést láttuk. Ez az, amit láttam. Embereket láttam küzdeni a fennmaradásért, nem tudva, mi volt és mi jöhet még. És akkor azt kérdeztem magamtól: "Hogy lehet, hogy mi olyan szegények vagyunk itt az USA-ban, miközben a szén gazdagságot jelent, rengeteg pénzt?" És rájöttem, hogy a kínaiak lekötelezték maguknak az USA kicsi de uralkodó rétegét, akik aztán ellopták az összes vagyont és megtartották maguknak. És mi, a túlnyomó többség, küzdünk a megélhetésért. És a kínaiak ennek a kis vezető elitnek fegyvereket és kifinomult technológiát adtak, hogy biztosítsák, hogy az emberek, mint én, nem szólalhassanak fel ez ellen a kapcsolat ellen. Ismerősen hangzik?
 
És kiképeztek amerikaiakat, hogy megvédjék a szenet. És mindenütt ott voltak a kínaiak jelei, mindenütt, mint egy állandó emlékeztető. És Kínában, mit mondanak Kínában? Semmit. Nem beszélnek rólunk. Nem beszélnek a szénről. Ha megkérdezzük őket, azt mondják, "Ja, a szén. Hát, kell nekünk a szén. Na ne már, nem fogom lejjebb venni a fűtést! Ezt nem várhatod el. " És így begurulok, és sok átlagember is. És erőszakosak leszünk és a dolgok eldurvulnak. És a kínaiak drasztikusan reagálnak. És mielőtt észrevesszük, már jönnek is a tankok, a katonák, és sok ember meghal, és ez egy nagyon, nagyon nehéz helyzet.
 
El tudod képzelni, mit éreznél a helyemben? El tudod képzelni: kisétálsz az épületből és ott egy tank, veled szemben, vagy egy teherautó, tele katonákkal? Képzeld csak el, milyen érzés lenne! Mert tudod miért vannak itt, és mit akarnak. És teli vagy haraggal és félelemmel. Ha el tudod, akkor ez az empátia -- ez az empátia. Kiléptél magadból, és a helyembe képzelted magad. És ezt érezned kell.
 
Oké, ez volt a bemelegítés. Ez volt a bemelegítés. És most elkezdjük az igazi radikális kísérletet. És így a fennmaradó időre szeretném ha beleképzelnéd magad egy átlagos arab muszlim helyébe aki a Közel-Keleten él, egészen pontosan Irakban. És hogy segítsek, talán ebbe a középosztálybeli családba tartozol, Bagdadban, és a legjobbat akarod a gyerekeidnek. Szeretnéd, hogy a gyerekeidnek jobb életük legyen. És nézel híreket, odafigyelsz, olvasol újságot, kávézóba jársz a barátaiddal, és olvasol a világ minden tájáról származó újságokat. És néha még műholdas csatornát is nézel, a CNN-t az USA-ból. Szóval van róla fogalmad, mit gondolnak az amerikaiak. De tényleg, csak egy jobb életet akarsz magadnak. Ez az amit akarsz. Egy arab muszlim vagy, aki Irakban él. Egy jobb életet akarsz magadnak.
 
Tessék, hadd segítsek! Hadd segítsek néhány dologgal, mi mindenen gondolkodhatsz. Először: ezek a háborúk az elmúlt 20 évben, és azelőtt, az ok amiért bárkit is érdekel ez a föld, pláne az USA-t az olaj. Minden az olajról szól. Te tudod, és mindenki tudja. Az emberek itthon az USA-ban tudják, hogy az olajról szól. Ez azért van, mert valaki másnak tervei vannak az erőforrásaiddal. Ez az erőforrás a tiéd, nem másé. Ez a te földed, a te erőforrásod. Valaki másnak tervei vannak vele. És tudod miért vannak tervei vele? Tudod, hogy miért nézték ki maguknak? Mert az egész gazdasági rendszerük ettől az olajtól függ -- a külföldi olajtól, a világ többi részén lévő olajtól, ami nem az övék.
 
És mit gondolsz még ezekről az emberekről? Az amerikaiak gazdagok. Ugyan már, nagy házakban élnek, nagy autójuk van! Mindenki szőke, kék szemű, mindenki boldog. Ezt gondolod. Ez nem igaz persze, de ez jön a médiából, ez az ami eljut hozzád. És nagy városaik vannak, és ezek a városok mind az olajtól függnek. És otthon, mit látsz? Szegénység, kétségbeesés, küzdelem. Nézd, nem élsz gazdag országban. Ez itt Irak. Ez az, amit látsz. Látod az embereket küzdeni a fennmaradásért. Ez nem könnyű. Szegénység mindenütt. És ebben valami nem tetszik. Nekik terveik vannak az erőforrásaiddal, és ez az, amit látsz?
 
Még valami, amiről beszélnek -- az amerikaiak nem beszélnek erről, de te igen. Ez a dolog: a világ militarizálása, és ennek a közepe pont az USA. És az USA költi el közel a felét a világ katonai kiadásainak -- a világ népességének négy százaléka. Ebben élsz, ezt látod minden nap. Ez része az életednek. És erről beszélsz a barátaiddal. Erről olvasol. És amikor még Szaddám Huszein volt hatalmon, az amerikaiak nem foglalkoztak a bűneivel. Amikor elgázosította a kurdokat vagy Iránt, nem érdekelte őket. Amikor az olaj volt a tét, valahogy hirtelen, minden számítani kezdett. És látsz még valamit: az USA, a demokratikus világ központja, nem tűnik úgy, hogy valóban a világ demokratikus országait támogatja. Sok ország -- olajtermelő országok -- nem túl demokratikus, de az USA támogatja. Ez furcsa.
 
Ó, ez a két háború, a 10 évnyi szankciók, a nyolc év megszállás, a felkelés, amit a népedre szabadítottak, a több százezer civil áldozat, mindez az olajért. Másra nem is tudsz gondolni. Beszélsz róla. Mindig a fejedben van. Azt mondod, "Hogyan lehetséges ez?" És ez az ember, ő minden ember -- nagyapád, a nagybátyád, az apád, a fiad, a szomszédod, a tanárod, a diákjaid. Egykor öröm és boldog élet, aztán hirtelen fájdalom és szomorúság. Mindenkinek kijutott az erőszakból, a vérontásból, a fájdalomból, a horrorból. Mindenkinek. Senki sincs a hazádban, akit nem érintett.
 
De van még valami. Van valami más is ezekről az emberekről, ezekről az amerikaiakról, akik ott vannak. Mást is látsz rajtuk -- amit ők nem látnak. És mit látsz? Ők keresztények. Keresztények. A keresztény istent imádják, keresztjeik vannak és Bibliájuk. A Bibliájukon egy kis jelvény azt mondja: "U. S. Army". És a vezetőik, a vezetőik: mielőtt elküldik fiaikat és leányaikat háborúzni az országodba -- és tudod az okot -- mielőtt elküldik őket, a keresztény istenhez imádkoznak, keresztény templomban, védelemért és útmutatásért. Miért? Mert nyilván, az emberek akik meghalnak a háborúban, azok muszlimok, azok irakiak, nem az amerikaiak. Amerikaiak nem hallhatnak meg. Védjük meg katonáinkat. És ebben valami nem tetszik neked -- hát persze, hogy nem. És csodálatos dolgokat csinálnak. Olvasol róla, hallasz róla. Iskolákat építenek, és segítenek az embereknek, és ezt önként teszik. Csodálatos dolgokat csinálnak, de gonosz dolgokat is, és nem tudod megállapítani a különbséget.
 
És ez a fickó, itt van például William Boykin tábornok. Itt egy ember aki azt mondja, hogy a te istened hamis isten. A te istened egy bálvány, az ő istene az igaz Isten. Szerinte a megoldás a közel-keleti problémára az, hogy mindenkiből keresztényt kell faragni -- csak dobd el a vallásod. És te tudod ezt. Az amerikaiak nem olvasnak róla. Semmit sem tudnak róla, de te igen. Elmondod másoknak is, hogy miről beszélt. Úgy értem, ez komoly! Ő volt az egyik vezető parancsnok a második iraki invázióban. És azt gondolod: "Istenem, ha ez a fickó ezt mondja, akkor minden katona ezt mondja." És itt ez a szó, aminek George Bush hívta a háborút: keresztes hadjárat. Ember, az amerikaiakat ez nem érdekli. "Áh, keresztes hadjárat. Tök mindegy. Fogalmam sincs." Te tudod mit jelent. Ez szent háború a muszlimok ellen. Hajtsd igába őket, és vedd el ami az övék! Ha nem hagyják magukat, öld meg őket! Ez az, amiről itt szó van. És azt gondolod: "Istenem, ezek a keresztények azért jönnek, hogy megöljenek minket." Ez rémisztő. Rémült vagy. Persze, hogy rémült vagy.
 
És ez az ember, Terry Jones: aki Koránokat akar égetni. És az amerikaiak: "Ugyan már, egy fafejű. Nyugdíjas szállodaigazgató; csak három tucatnyi híve van." Kinevetik. Te nem neveted ki. Mert minden más kontextusában, minden darab illeszkedik. Persze, az amerikaiak mindig így reagálnak, ezért aztán az egész Közel-Keleten, nem csak a te hazádban, rengetegen tiltakoznak. "Koránokat akar égetni, a mi szent könyvünket. Ezek a keresztények, kik ezek a keresztények? Annyira gonoszok, annyira aljasak -- ez az amit akarnak." Ez az amit gondolsz, mint arab muszlim, mint iraki. Hát persze, hogy ezt fogod gondolni!
 
És akkor az unokatestvéred szól, "Hé kuzin, nézd meg ezt a honlapot! Ezt látnod kell! -- Bibliai Kiképző Tábor. Ezek a keresztények őrültek. Kiképzik a kisgyerekeiket, hogy Jézus katonái legyenek. Fogják a kisgyerekeket és ezt csináltatják velük míg megtanulják, hogy "Igenis uram!" meg a gránátdobálást meg a fegyvertisztítást. És menj fel a honlapra! Azt mondja: "U. S. Army", itt van rajta. Ezek a keresztények őrültek. Hogyan csinálhatnak ilyet a kisgyerekeikkel?" És te olvasod ezt a honlapot. És persze, a keresztények otthon az USÁ-ban vagy bárhol azt mondják: "Ugyan, ez egy aprócska templom, a semmi közepén." Te nem tudod ezt. Számodra minden keresztény ugyanilyen. Mindenütt ott van a weben, Bibliai Kiképző Tábor. És nézd meg ezt: ugyanúgy tanítják a gyerekeiket, ugyanúgy képzik ki őket, mint az amerikai tengerészgyalogságot. Hát nem érdekes? És félsz, és ez megrémít.
 
Mint ezek a srácok akiket látsz. Látod, én, Sam Richards, tudom, hogy kik ezek a srácok. Ők a tanítványaim, a barátaim. Én tudom, mire gondolnak. Te nem. Amikor látod őket, neked, valami mást jelentenek. Valami mást. Ez az, amit neked jelentenek. Mi nem így látjuk az USA-ban, de te így látod. Tessék. Persze tévedsz. Általánosítasz. Ez rossz. Nem érted az amerikaiakat. Ez nem egy keresztény invázió. Nem az olaj miatt vagyunk ott; sok minden miatt. Rosszul látod. Nem értetted meg. És persze, a legtöbbetek nem támogatja a lázadást; nem támogatja az amerikaiak gyilkolását; nem támogatja a terroristákat. Persze hogy nem. Nagyon kevés ember teszi. De néhányan közületek igen. És ez egy perspektíva. Oké, itt van mit fogunk most csinálni.
 
Felejtsd el egy kicsit, azt hogy te ki voltál most és térj vissza saját magadhoz. Szóval mindenki visszatért ide a terembe. Na, most jön a radikális kísérlet. Szóval mindannyian itt vagyunk, itthon. Ez a kép: ez az asszony, ember, érzem őt. Érzem őt. Ő a húgom, a feleségem, az unokatestvérem, a szomszédom. Ő valaki nekem. Ezek a srácok itt, mindenki a fotón. Érzem ezt a fotót, ember. Tehát, amit szeretnék az az, hogy
 
menjünk vissza az első, kínai példához. Szóval menj vissza. Tehát ez az egész a szénről szól, és a kínaik itt vannak az USA-ban. Képzeld el ezt a nőt, mint egy kínai nőt, aki egy kínai zászlót kap, mert a kedvese meghalt Amerikában a szénlázadásban. És a katonák kínaiak, és mindenki más is kínai. Mint amerikai, mit érzel ezt a képet látva? Mit gondolsz arról a jelenetről?
 
Oké, próbáld meg ezt. Hozd vissza. Ez a jelenet itt. Ez egy amerikai, amerikai katonák, amerikai nő, aki elvesztette a kedvesét a Közel-Keleten -- Irakban vagy Afganisztánban. Most képzeld magad, megint, egy iraki arab muszlim helyébe. Mit érzel, mit gondolsz erről ez a fotóról, erről a nőről?
 
Oké. Most próbálj követni, mert most nagyot kockáztatok. És most velem együtt kockáztathatsz. Ezek az urak itt, lázadók. Amerikai katonák fogták el őket, miközben amerikaiakat próbáltak megölni. És talán sikerült. Lehet, hogy sikerült. Képzeld magad az amerikaiak helyébe, akik elkapták őket. Érzed a dühöt? Érzed, hogy legszívesebben kitekernéd a nyakukat? Bele tudod magad élni? Nem lehet olyan nehéz. Te csak -- ó, ember. Most képzeld magad az ő helyükbe. Ezek brutális gyilkosok vagy hazafias védők? Melyik? Érzed a haragjukat, a félelmüket, a dühöt attól, ami történt az országukban? El tudod képzelni hogy talán egyikük reggel lehajolt a gyermekéhez, megölelte a gyermeket és így szólt: "Kedvesem, később visszajövök. Megyek, hogy megvédjem a szabadságodat, az életeteket. Megyek, hogy gondoskodjak magunkról, a hazánk jövőjéről." El tudod ezt képzelni? El tudod képzelni, ahogy ezt mondod? Bele tudod élni magad? Mit gondolsz, mit éreznek? Látod, ez az empátia. Ez megértés is.
 
Most persze kérdezheted: "Oké, Sam, miért csinálod ezt? Miért használod pont ezt a példát?" És én azt mondom, azért... mert... nyugodtan utálhatod ezeket az embereket. Gyűlölheted őket, minden egyes idegszáladdal. És ha rá tudlak venni hogy a helyükbe képzeld magad és lépj egyet előre egy apró centiméternyit, akkor képzeld el, hogy milyen szociológiai elemzést tudsz csinálni az életed más területein. Egy egész kilométernyit mehetsz amikor meg akarod érteni miért tötyög előtted valaki 60-nal a belső sávban, vagy a tinédzser fiadat, vagy a bosszantó szomszédodat aki, vasárnap reggel nyírja a füvet. Bármi is legyen, messzire juthatsz. És ez az, amit a diákjaimnak mondok: lépj ki az apró kis világodból. Lépj be valaki más apró, kis világába. Aztán megint és megint és megint. És hirtelen, ezek az apró, kis világok összeállnak egy komplex hálóvá. És egy nagy, komplex világot építenek. És mielőtt észrevennéd, egészen máshogy nézel a világra. Minden megváltozott. Minden más lett az életedben. És pontosan erről van itt szó.
 
Vegyél részt mások életében, mások elképzeléseiben. Hallgasd meg az embereket, világosítsuk fel magunkat. Nem azt mondom, hogy támogatom a terroristákat Irakban, de mint szociológus, azt mondom, megértem őket. És most talán -- talán -- te is.
 
Köszönöm.
 
(Taps)
 
Sam Richards: Egy radikális empátiakísérlet (videó) E-mail
2011. május 08. vasárnap, 08:47

 
Ric Elias: 3 dolog, amit megtanultam, miközben a gépem becsapódott (az előadás szövege) E-mail
2011. április 29. péntek, 09:02

 

Fordította: Patai Anna

Képzeljenek el egy nagy robbanást, ahogy ezer méter magasan repülnek. Képzeljenek el egy füsttel telt repülőgépet. Képzeljék el, ahogy a motor ezt a hangot adja ki: klakk, klakk, klakk, klakk, klakk, klakk, klakk. Félelmetes hang. Egyedülálló helyem volt aznap. Az 1D ülésen ültem. Én voltam az egyetlen, aki beszélni tudott a légiutas-kísérőkkel. Szóval rögtön rájuk néztem, és azt mondták: "Semmi probléma. Biztos beszippantottunk néhány madarat." A pilóta már visszafordította a gépet, és nem voltunk túl messze. Látszott Manhattan. Két perccel később, három dolog történt egyszerre. A pilóta egyvonalba állította a gépet a Hudson folyóval. Általában nem ez az útvonal. (Nevetés) Kikapcsolta a motorokat. Képzeljék el, hogy egy repülő nem ad ki hangot. És aztán kimond két szót -- a legszenvedélytelenebb két szót, amit valaha hallottam. Azt mondja: "Becsapódásra felkészülni." Ekkor már nem kellett az utaskísérőkkel beszélnem. (Nevetés) Láttam a szemükön a rettegést. Vége volt az életnek.
 
Most szeretnék megosztani három dolgot, amit aznap megtudtam magamról. Megtanultam, hogy minden egy pillanat alatt változik meg. Van egy bakancslistánk, hogy mit szeretnénk elérni az életünkben, és azokra az emberekre gondoltam, akiket el akartam érni, de nem tettem, a kapcsolatokra, amiket rendbe akartam hozni, az élményekre, amiket át akartam élni, de nem tettem. Ahogy ezen gondolkoztam később, kitaláltam egy mondást, miszerint "Rossz borokat gyűjtök." Mert ha a bor kész van és az a személy ott van, kinyitom. Már semmit nem akarok későbbre halasztani az életben. És ez a sürgősség, ez a céltudatosság komolyan megváltoztatta az életem.
 
A második dolog, amit megtanultam aznap -- miközben épp elhúztunk a George Washington híd fölött, nem sok helyet hagyva -- Azt gondoltam, hú, valamit tényleg nagyon bánok. Jó életet éltem. A saját emberi hibáimmal, próbáltam jobb lenni mindenben, amit kipróbáltam. De az emberi gyengeségem teret engedett az egómnak. És megbántam az időt, amit elvesztegettem olyan dolgokra, amik nem számítanak, azokkal az emberekkel, akik számítanak. És a kapcsolatomra gondoltam a feleségemmel, a barátaimmal, emberekkel. És később, ahogy erre gondoltam, elhatároztam, hogy kiiktatom a negatív energiát az életemből. Nem tökéletes, de sokkal jobb. Két éve nem veszekedtem a feleségemmel. Nagyszerű érzés. Már nem akarom, hogy igazam legyen, azt választom, hogy boldog legyek.
 
A harmadik dolog, amit megtanultam -- miközben a belső órájuk kezd visszaszámolni: "15, 14, 13". Látják, ahogy közelít a víz. Azt mondom: "Kérlek, robbanj fel." Nem akarom, hogy a gép 20 darabra szakadjon, ahogy a dokumentumfilmekben szoktuk látni. És ahogy közeledünk, az az érzésem támadt, hogy a halál nem félelmetes. Mintha egész életünkben erre készültünk volna. De nagyon szomorú volt. Nem akartam meghalni, imádom az életem. És ez a szomorúság igazából egy gondolat köré épült, hogy csak egy dolgot kívánok. Bárcsak látnám a gyerekeimet felnőni. Egy hónappal később a lányom egy előadásán voltam -- elsős, nincs sok művészi tehetsége... ...még. (Nevetés) És bőgök, sírok, mint egy kisgyerek. És ez teljesen normális volt számomra. Rájöttem akkor, összekötve ezt a két pontot, hogy az egyetlen dolog, ami számít az életemben, hogy nagyszerű apa legyek. Mindenek felett, mindenek felett, az egyetlen célom az életben, hogy nagyszerű apa legyek.
 
Egy csodát kaptam ajándékba, hogy aznap nem haltam meg. Még egy ajándékot kaptam, hogy megpillanthattam a jövőt, és visszajöhettem, hogy máshogy éljek. És arra bátorítok mindenkit, aki ma repül, képzelje el, hogy ugyanez történik a repülőjén -- de remélem nem -- de képzeljék el, hogy változnának meg? Mit végeznének el, amit eddig halogattak, mert azt hiszik, hogy örökké élnek? Hogyan változtatnák meg a kapcsolataikat és a negatív energiát a kapcsolataikban? És mindenek felett, a legjobb szülők-e, akik lenni tudnak?
 
Köszönöm.
 
(Taps)
 
Ric Elias: 3 dolog, amit megtanultam, miközben a gépem becsapódott (videó) E-mail
2011. április 29. péntek, 08:59

 
Esther Duflo: Szociológiai kísérletek a szegénység felszámolásáért (az előadás szövege) E-mail
2011. április 28. csütörtök, 07:14

Fordította: Szabó Gergely

Amint látják: alacsony vagyok, francia, erős francia akcentusom van, ez világos lesz azonnal.

 
Talán kiábrándtó gondolat, és mind tisztában vannak vele. Azt gyanítom sokuk adakozott valamennyit az embereknek Haitin idén. És van ott még valami azt hiszem, tudatalatt, amit szinten tudnak, hogy mindennap 25.000 gyermek hal meg teljesen megelőzhető megbetegedésekben. Az egy Haiti földrengés nyolcnaponta. És azt gyanítom, sokan önök közül valószínűleg adakozott ezen probléma megoldására szintúgy, de valahogy mégse történik a dolog ugyanakkora intenzitással.
 
Miért is? Rendben, itt egy képzeletbeli kísérlet önöknek. Képzeljék el, hogy adományokból összegyűjtöttek néhány millió dollárt. Lehetnek önök politikusok egy fejlődő országban, megvan a keret; önök a szegényekre akarják fordítani. Hogyan fognak hozzá? Hisznek azoknak, akik azt mondják: csak anyagi ráfordítás szükséges, tudjuk, hogyan számoljuk fel a szegénységet, csak tovább kell rajta dolgozni? Vagy azoknak hisznek, akik azt mondják: a segély nem segít, sőt, árthat is, súlyosbítja a korrupciót, függőséget, stb.? Vagy talán a múlt felé fordulnak. Végülis milliárdokat költöttünk segélyre. Talán a múltba tekintve látjuk történt-e bármi jó?
 
És ezt, sajnálatosan nem tudjuk. És az a legrosszabb, hogy soha nem is fogjuk. És ott a válasz - vegyük Afrikát például -- az afrikaiak rengeteg segélyt kaptak. Azok a kék csíkok. És a GDP Afrikában nem igazán mutat fejlődést. Ok, rendben. Honnan tudhatnánk mi történhetett volna segély nélkül? Talán sokkal rosszabb lenne. Vagy talán sokkal jobb lehetne. Fogalmunk sincs. Nincs összehasonlítási alapunk. Csak egy Afrikánk van.
 
Tehát, mit teszünk? Segélyt adnunk es reméljük, imádkozunk, hogy valami történjen? Vagy a hétköznapokba temetkeznek és hagyják, hogy a földrengés nyolcnaponta továbbra is megismétlődjön? Az a baj, ha nem tudjuk vajon teszünk-e bármi jót, egyáltalán nem vagyunk jobbak, mint a középkori orvosok a piócáikkal. Néha a páciens jobban van, néha meghal. A piócáktól? Vagy valami mástól? Nem tudjuk.
 
Tehát itt van néhány más kérdés. Kisebb kérdések, de nem jelentéktelenek. Védőoltás; a legolcsóbb, hogy megmentsük egy gyermek életét. És a világ rengeteg pénzt áldozott rá. A GAVI és a Gates Alapítvány jelentős összeget különített el a célra. És maguk a fejlődő országok is rengeteg energiát fektetnek bele. És mégis minden évben, legalább 25 millió gyermek nem kapja meg a neki járó védőoltást. Ez az, amit az utolsó mérföld problémájának neveznek. A technológia adott. Az infrastruktúra adott. De valahogy, mégse valósul meg. Tehát van a milliójuk. Hogyan használnak egymilliót, hogy megoldják az utolsó mérföld problemáját?
 
És itt van még egy kérdés: Malária. A malária megöl közel 900.000 embert minden évben, többségüket a Közép-Szaharában, Afrikában, többnyire öt éves kor alatt. Tulajdonképpen ott ez az öt éves kor alattiak halálozásának vezető oka. Mar tudjuk, hogyan győzzük le a maláriat, de vannak, akik jönnek és azt mondják, "Millióid vannak. Mi van a szúnyoghálóval?" A szúnyoghálók nagyon olcsóak. 10 dollárért le tudod gyártatni és szállítani a rovarírtóval kezelt szúnyoghálót, és meg tudod őket tanítani, hogyan használják. És, nem csak azokat védi, akik alatta alszanak, de járványügyi szempontból is előnyökkel jár a használata. Ha a közösség fele alszik a háló alatt, a másik fele is jobban jár, mert nem terjed el a járvány. Ezidáig csak a veszélyeztetett gyermekek negyede alszik háló alatt. Ki kellene menni az alapítványoknak szubvencionálni a szúnyoghálót, odaadni ingyen, vagy, mi több, fizetni nekik, hogy használják járványügyi megfontolásból. "Ne olyan gyorsan", mondják mások. "Ha ingyen adod a hálót, az emberek nem fogják értékelni. Nem fogják használni őket, vagy legalábbis nem szúnyoghálóként, talán majd halászhálóként." Tehát, mit tesznek? Odaadják a hálókat ingyen, a maximális lefedettségért? Vagy kifizettetik velük, hogy biztosan értékeljék? Honnan tudják?
 
A harmadik kérdés: Oktatás. Talán az a megoldás. Talán iskolába kellene küldenünk a gyerekeket. De hogyan teszik mindezt? Tanárokat bérelnek? Iskolákat építenek? Menzát biztosítanak? Honnan tudják?
 
Itt van bökkenő. Nem tudom megválaszolni a nagy kérdést, a segély jó-e vagy sem, de ezt a három kérdést meg tudom válaszolni. Ez nem a középkor többé. Ez a 21-ik század. És a 20-ik században, véletlenszerű, irányított próbákkal forradalmasítottuk az orvostudományt lehetővé téve, hogy megkülönböztessük a gyógyszereket, amik hatnak a gyószerektől, amik nem. Megtehetjük ugyanezt véletlenszerű, irányított próbákkal a szociálpolitikáért. Ki lehet tenni a szociális fejlesztést ugyanannak a szigorú, tudományos teszteknek, mint amiket a gyógyszereknél használtunk. Ezáltal kihagyhatják a találgatást a stratégia-tervezésből tudva mi működik, mi nem, és miért. Hozok is rá példát az előbbi három kérdésen keresztül.
 
A védőoltással kezdem. Ez itt Udaipur körzet, Rajasthan, gyönyörű. Nos, amikor elkezdtem itt dolgozni, nagyjábol egy százaléka a gyermekeknek kapott teljeskörű védőoltást. Szomorú, de ezek a helyek ilyenek. Most nem azért, mert a vakcinák nem jutnak el oda. Ott vannak és ingyenesek. És nem azért, mert a szülők nem törődnek a gyermekeikkel. Ugyanazon gyermek amelyik nincs beoltva kanyaró ellen, ha kanyarót kap, a szülei rúpiák ezreit költik majd rá, hogy megmentsék. Tehát kapják ezeket a falusi al-központokat és zsufolt kórházakat. Tehát, mi a baj? Nos, a probléma egy része minden bizonnyal az emberek tájékozatlansága. Elvégre, ebben az országban úgyszint, mindenféle mítosz és félreértés kering a védőoltások körül. Így, ha ez a helyzet, az nem egyszerű, mert a meggyőzés sem egyszerű. De talán van ott még más baj is. A szándéktól a cselekedetig terjed. Képzelje el, hogy ön egy anya Udaipur körzetben, Rajasthanban. Gyalogolnia kell pár kilométert, hogy be tudja oltatni a gyermekeit. És amikor odaér, ezt találja. Az al-központ zárva, vissza kell jönnie. Ön annyira elfoglalt, és annyi mást is el kell intéznie, ön inkább későbbre teszi, későbbre teszi, aztán egyszer csak túl késő. Nos, ha ez a baj, az az egyszerűbb mivel, A, meg tudjuk könnyíteni és B, talán tudunk okot adni rá, hogy még ma cselekedjenek, mintsem várjanak másnapig.
 
Ezek egyszerű ötletek, de nem tudhattuk előre. Próbáljuk ki őket. Tehát, csinaltunk egy véletlenszerű, irányított próbát 134 faluban Udaipur körzetben. Tehát a kék pontok véletlenszerűen lettek kiválasztva. Leegyszerűsítettük. Mindjárt elmondom hogyan. A piros pontokon, leegyszerűsítettük és okot adtunk rá, hogy az emberek azonnal cselekedjenek. A fehér pontok az összehasonlítás végett, minden maradt a régiben. Tehát leegyszerűsítettük megszervezve ezekben a a táborokban havonta, hogy az emberek be tudják oltatni a gyermekeiket. Majd leegyszerűsítik és okot adnak az azonnali cselekedetre egy kiló lencsével minden egyes védőoltásért. Napjainkban egy kiló lencse elenyésző. Sohasem fog meggyőzni senkit hogy olyat tegyen, amit amúgy nem tenne meg. Másik oldalról, ha hajlamosak lennének a halogatásra, talán ez okot ad rá, hogy cselekedjenek most, mintsem később.
 
Tehát, mit tapasztaltunk? Nos, előtte minden ugyanaz. Ez a gyönyörű a véletlenszerűségben. Azután. a tábor, csak a tábor jelenléte, megnövelte a beoltottságot hatról 17 százalékra. Teljeskörű beoltottságról beszélünk. Nem rossz. Igen szép fejlődés. Add hozza a lencsét és eléred a 38 százalékot. Na itt kapod meg a választ. Tedd egyszerűvé, és adj egy kiló lencsét, hogy a beoltottság a hatszorosára nőjön. Most talán azt mondják, "Jó, de ez nem tartható fent hosszútávon. Nem adhatunk lencsét az embereknek örökké." Nos, úgy néz ki, ez rossz gazdaságpolitika mert olcsóbb lencsét adni nekik, mint nem adni. Mivel a nővért úgyis ki kell fizetniük, a védőoltás költsége kevesebbre jön ki, ha motiválnak, mintha nem.
 
Mi a helyzet a szúnyoghálóval? Ingyen adnak, vagy kifizettetnék velük az árát? Tehát a válasz attól függ amit három egyszerű kérdésre válaszolnak. Az első: Ha az embereknek fizetniük kell a szúnyoghálóért, meg fogják-e vásárolni? A második: Ha ingyen adok szúnyoghálót, fogják-e használni? És a harmadik: Elveszi-e a vásárlókedvet a jövőben az ingyen szúnyogháló? A harmadik kérdés a lényeg, mert ha hozzászoktak hogy ingyen kapják, az talán lehetetlenné teszi a későbbi szúnyogháló kereskedelmet. Mostanra vita kerekedett, rengeteg érzelemmel és szónoki dühhel. Inkább elméléti, mintsem gyakorlati szinten, de úgy néz ki, ez egy egyszerű kérdés. Megtudhatjuk a választ. Csak egy kísérletet kell csinálnunk. És rengeteg kísérlet, mind ugyanazzal az eredménnyel zárult, csak egyet emlitenék.
 
Ez Kenyában történt, körbementek és kiosztottak az embereknek kuponokat, kedvezmény-kuponokat. Tehát az emberek a kuponjaikkal megkaphatták a szúnyoghálót a helyi gyógyszertárban. Voltak akik 100 százalék kedvezményt kaptak, voltak akik 20 százalékot, és voltak akik 50 százalékot, stb. Láthatjuk, mi történt. Szóval, mi történt a vásárlókedvvel? Nos, amit láthatnak, az az, hogy amikor fizetniük kellett a szúnyoghálóért, a lefedettség tényleg nagyot esik. Még részleges támogatással sem -- -- három dollár nem a teljes ára a szúnyoghálónak. És alig van 20 százalék aki használja a szúnyoghálót, elveszítik a védettséget, nem túl jó. A másik dolog, hogyan használják? Nos, a jó hír, ha van szúnyoghálójuk, használni fogják, akárhogyan is jutottak hozzá. Ha ingyen kapták, használják. Ha fizettek érte, használják. Mi a helyzet hosszútávon? Hosszútávon azok, akik kaptak ingyen szúnyoghálót, egy évvel később, felajánlottuk nekik, hogy vásárolhatnak szúnyoghálót két dollárért. És az emberek, akik kaptak az ingyenesből előtte, sokkal hajlamosabbak voltak fizetni a másodikért, mint akik nem kaptak az ingyenesből. Tehát nem az ingyen hálóhoz szoknak hozzá, hanem a szúnyoghálóhoz. Lehet, hogy egy kicsit több hitelt kell nekik adnunk.
 
Ennyit a hálóról. Most majd azt gondolják, "Nagyszerű. Tudja, hogyan adjon védőoltást, tudja hogyan adjon szúnyoghálót." Viszont a politikusoknak a lehetőségek skálájára van szükségük. Tudniuk kell: Mindközül amit választhatok, melyik segít majd elérni a célomat? Tegyük fel, az önök célja az iskoláztatás. Rengeteg dolgot tehetnek érte. Kifizethetik az egyenruhát, megszüntethetnek tandíjakat, latrinákat építhetnek, egészségügyi betétet adhatnak a lányoknak, stb., stb. Tehát, melyik a legjobb? Nos, valamilyen szinten, azt gondoljuk mind működőképes ötlet. Szóval hogyha ez elég, ha teszik a dolgukat ösztönösen, miért kellene beavatkoznunk? Nos, gazdaságilag, persze nem kifizetődő.
 
Gondoljanak csak például az áruszállításra. Mielőtt a csatornát feltalálták Nagy Britanniában az ipari forradalom előtt az áru lovas szekeren utazott. Majd csatornák épültek, és ugyanaz a lovas ugyanazzal a lóval, tízszer több rakományt szállíthattak. Tehát folytatniuk kellene az áruszállítást szekérrel, a szárazföldön, hogy célba érjenek? Nos, ebben az esetben, nem lett volna ipari forradalom. Akkor miért nem tesszük ugyanezt a szociálpolitikával? A technológiában rengeteget időt töltünk kísérletezéssel, finom-hangolással, hogy megtaláljuk a legolcsóbb megoldást, szóval, miért nem tesszük ugyanezt a szociál-politikával?
 
Nos, kísérletekkel, amit megtehetsz az válasz egy egyszerű kérdésre. Tételezzük fel, van 100 dollárjuk, hogy közbenjárjanak. Mennyi plusz évet kapnak az iskolában száz dollárért? Most megmutatom önöknek mire jutottunk különböző próbálkozásokkal az oktatásban. Az elsők, amik rögtön eszünkbe jutnak, tanárokat bérelni, menza, egyenruha, ösztöndíj. Nem olyan rossz. Száz dollarjukért. kapnak egy és három közötti extra évet az iskolapadban. Ami nem annyira megy, az a szülők megvesztegetése, mivel sok gyerek amúgy is jár iskolába és a végén rengeteget költenek rá. Ime a legmeglepőbb eredmények. Mondd el az embereknek az iskoláztatás előnyeit. Nagyon olcsó. Szóval száz dollárjukat erre költve, kapnak plusz 40 év iskoláztatást. Vannak helyek férgekkel, bélférgekkel, kezeltesd ki a bélférgességből őket. És kapsz minden száz dollárért közel plusz 30 év iskoláztatást. Ez nem egy megérzés. Ez nem az amit az emberek választottak volna, és mégis, ezek a működő programok. Kellenek az ilyen fajta információk. Több kell belőlük. Majd irányítanunk kell a szabályozást.
 
Tehát, kezdtem a nagy kérdéssel és nem tudtam rá választ adni. Ezért kisebb kérdésekre osztottam, és megvannak a válaszaim a kis kérdésekre. Működő, tudományos, szilárd válaszok.
 
Menjünk vissza Haitire egy pillanatra. Haitin körülbelül 200.000 ember halt meg. Igazábol egy kicsit több a legfrissebb számítások szerint. És a világ válasza óriási volt. Két milliárd dollár folyt be csak az elmúlt két hónapban. Tehát az körülbelül 10.000 dollár elhalálozásonként. Az nem túl sok, ha utánagondolnak. De, ha 10.000 dollárt költenénk minden gyermekre aki öt éves kor alatt meghal, az 90 milliárd lenne évente csak erre a célra. És ezidáig mégse történt. Szóval, miért is? Nos, szerintem egyrészt a probléma Haitivel, habár nagy a baj, valahogy megértettük, behatároltuk, Adják a pénzüket a "Doktorok Határok Nélkül"-nek, és adakoznak a "Partnerek az Egészségben"-nek, és ők beküldik az orvosokat, beküldik az épületfát, és ki- meg behelikopterezik a dolgokat. A szegénység nem ilyen. Elsőként, nagyrészt láthatatlan. Másodszor, óriási. Harmadszor, nem tudjuk, amit teszünk, jó-e. Nincs csodafegyver. Nem lehet a szegénységből kihelikopterezni az embereket. Ez nagyon frusztráló.
 
Viszont, nézzék, csak amit ma tettünk. Adtam három egyszerű választ három kérdésre. Adj lencsét, hogy beloltasd az embereket, biztosíts ingyen szúnyoghálót, féregtelenítsd a gyermekeket. Védőoltással vagy szúnyoghálóval 300 dollárért megmenthetnek egy emberéletet. Féregtelenítéssel kaphatnak plusz egy iskolában töltött évet három dollárért. Tehát nem törölhetjük el a szegénységet most, azonnal, de elkezdhetjük. És talán elkezdhetjük kisebb dolgokkal, amik tudjuk, hogy működnek.
 
Itt egy példa, hogy ez mekkora erővel bír. Féregtelenítés. Bélférgek nem kerülnek a címlapra. Nem néznek ki jól és nem ölnek meg senkit. Amikor Davos fiatal vezetői szembesültek a számokkal, amiket mutattam önöknek, elkezdték a "Féregtelenítsük a Világ"-ot programot. Hála a Féregtelenítsük a Világnak, és számos ország kormányának, alapítványainak közreműködésével, 20 millió iskoláskorú gyermek lett féregtelenítve 2009-ben. Szóval a bizonyíték meggyőző. Cselekvést válthat ki.
 
El kellene kezdenünk. Nem lesz könnyű kezdet. Ez egy lassú folyamat. Kísérletezniük kell, néha az elméletet a gyakorlatiasságnak kell felülbírálni. Néha valami működik valahol, de máshol nem. Ez egy lassú folyamat, de nincs más kiút. A közgazdaságtan, amit javasolok, olyan mint a 20-ik századi orvosság. Egy lassú, egyezkedő folyamata a felderítésnek. Nincs csodagyógyszer, viszont a modern orvostudomány milliókat ment meg minden évben, és mi is megtehetjük ugyanezt.
 
Illetve most, talán visszamehetünk a nagyobb kérdésekhez, amikkel az elején kezdtem. Nem tudom elmondani, hogy a segélyezés a múltban segített-e egyáltalán, de visszajöhetünk ide 30 év múlva, hogy elmondjuk, "Amit tettünk, az valóban pozitiv változásokat idézett elő." Hiszem, hogy képesek vagyunk rá, és remélem, meg is tesszük.
 
Köszönöm.
 
(Taps)


 
Esther Duflo: Szociológiai kísérletek a szegénység felszámolásáért (videó) E-mail
2011. április 28. csütörtök, 07:11


 
Nyomor, pénz - és szeretet - (az előadás szövege) E-mail
2011. április 24. vasárnap, 06:17

 

Fordította: Pintér Krisztián
 
Személyes történeteink nagyon fontosak. A saját életünk története, ahogy magunkat látjuk, fontos.De mindenek felett az, hogy hogyan veszünk részt mások történeteiben, az a legfontosabb. Hat évesen hallottam először a szegénységről. Nem a szegényektől maguktól, hanem a tanítótól a vasárnapi iskolában, és Jézustól, a tanítón keresztül. Emlékszem, hogy megtanultuk: a szegényeknek szükségük van valamire, ételre, ruhára, fedélre, amit nélkülöznek. Azt is megtanultam még, hogy az én dolgom -- hatévesekkel teli osztálytermet képzeljenek el -- a mi dolgunk volt segíteni rajtuk. Erre kért minket Jézus. Azt is mondta, "ha megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg." Mondhatom, ez hatott rám.Buzgón próbáltam a világ hasznára lenni. Azt hiszem, mindenkiben megvan ez az érzés. De érdekes is volt, hogy Istennek segítségre van szüksége. Ez új volt nekem, és úgy éreztem, hogy valami fontos dolognak vagyok a része.
 
De azt is megtanultam kicsit később, hogy Jézus azt is mondta, nem pontosan idézem, hogy mindig lesznek szegények. Ez frusztrált és összezavart.Mintha kaptam volna egy házi feladatot, amit meg kellett csinálni, és ami érdekelt, de akárhogy is próbálnám, nem sikerülhet. Tehát zavarodott voltam, frusztrált és mérges, hogy talán valamit nem értek egészen jól. És nyomasztott is. És először életemben elkezdtem félni ezektől az emberektől, negatív érzéseim voltak velük szemben. Elképzeltem őket egy hosszú sorban,hogy sosem hagynak békén, mindig velünk lesznek. Mindig a segítségemet fogják kérni, hogy adjak nekik ezt vagy azt, amit szívesen megtettem,de nem tudtam, hogy ér-e ez valamit. És nem tudtam, mi lesz akkor, ha nem lesz már mit adjak,főleg, hogy a probléma sosem fog megszűnni. A következő évek sem hoztak javulást, továbbra is rossz híreket kaptunk szegénységben felnövő gyerekekről. Például gyakran láttunk képeketszomorúságról, szenvedésről. Hallottam, hogy mi minden fordulhat rosszra, ha szegény vagy.Hallottam betegségekről. Hallottam háborúkról.Ezek valahogy mindig összefüggtek.Összességében az a képem alakult ki, hogy a szegények élete szenvedés, szomorúság,pusztulás és reménytelenség.
 
Egy idő múlva kialakult bennem az, és talán másokban is, kiszámítható módon, hogy elkezdtem rosszul érezni magam, amikor csak meghallottam. Elkezdtem bűntudatot érezni a relatív gazdagságom miatt, mivel láthatóan nem sokat tettem, hogy javítsam a dolgokat. És szégyelltem is magam emiatt. És aztán, perszekezdtem eltávolítani magam. Kevésbé figyeltem oda a történeteikre, mint korábban. És már nem hittem, hogy a dolgok valaha változni fognak.Adakoztam továbbra is. Kívülről úgy látszott, még mindig megmozgat. Adakoztam pénzt és időt.Adakoztam, ha adta magát a helyzet. Ha egy kávé ára megmenti egy gyermek életét, legyen. Ki szállna vitába ezzel? Ha sarokba szorítottak, adtam. Amikor nem lehetett elkerülni. És amikor a rossz érzések összegyűltek bennem, hogy enyhítsem a saját szenvedésemet, nem pedig másokét. Őszintén szólva ezért adatkoztam, nem őszinte reménnyel, vagy izgalommal, hogy nagylelkűen segíthetek. Üzleti tranzakció lett belőle, egyfajta árucsere. Pénzért vettem valamit.Megvettem a jogot, hogy a saját dolgommal foglalkozzak és ne kelljen a rossz hírekkel törődni.Az a mód, ahogy megéljük ezeket a dolgokat,először is testetlenné tesz egy egész csoportot, élő embereket. Másodszor árucikké változtatja őket,ami elég ijesztő dolog. Szóval én ezt csináltam, és szerintem sokan csinálják. Fizetünk az eltávolodásért, megvesszük a jogot, hogy élhessük a saját életünket. Ez a fajta csere megakadályozza, hogy elérjük, amit leginkább akartunk. Útjában van annak a vágynak, hogy értelmesen és hasznosan legyünk jelen a másik életében, és röviden, hogy szeressük.
 
Szerencsére pár évvel ezelőtt megváltozott a helyzet, mert hallottam ezt az urat beszélni. Dr. Muhammad Yunus. Tudom, hogy sokan itt pontosan tudják, ki ő, de elmondom röviden, azok kedvéért, akik még nem hallották őt. Dr. Yunus elnyerte a Nobel-békedíjat pár éve úttörő mikropénzügyi tevékenyégéért. Ez három évvel azelőtt volt, hogy én hallottam beszélni. A mikropénzügy, aki esetleg erről sem hallott,mondhatjuk úgy, pénzügyi szolgáltatás szegényeknek. Vegyék a szokásos banki szolgáltatásokat, csak éppen képzeljék el olyanokra szabva, akik pár dollárt keresnek egy nap. Dr. Yunus megosztotta velünk saját történetét, hogy mit tudott elérni az általa alapított Grameen Bank. Beszélt többek között a mikrohitelről, ami egy kicsi hitel, ami segíthet elindítani vagy fejleszteni egy vállalkozást. Amint hallgattam, izgalomba jöttem, számos ok miatt. Először is, megtudtam, hogy létezik ez a módja is a világ javításának, hogy végre talán találtam egy lehetőséget úgy együttműködni valakivel és adni, megosztani amim van anélkül, hogy zavarna, vagy rosszul érezném magam. Izgalomba jöttem. De ami még fontosabb, olyan történeteket mondott a szegényekről, amiket nem hallottam korábban. Igazából az, hogy ezek az emberek szegények, mellékes volt. Ő vállalkozókról beszélt, akik keményen dolgoztak, erősek és okosak voltak, és reggelente azért keltek fel, hogy javítsák saját és családjuk életét. Ahhoz, hogy ezt gyorsabban és jobban tudják csinálni,csak egy kis tőke hiányzott. Ez egy elképesztő felismerés volt számomra.
 
Annyira mélyen megérintett, nehéz elmondani, mennyire hatott rám, annyira megérintett, hogy pár hétre rá felmondtam, és Kelet-Afrikába utaztam,hogy lássam a saját szememmel. Most először, hosszú idő óta, találkozni akartam ezekkel az emberekkel, a vállalkozókkal, és megnézni, miről is szól az életük. Három hónapot töltöttem Kenyában, Ugandában, Tanzániában, vállakozókat interjúztattam, akik száz dollárt kaptak üzletük beindítására. És eközben, először életemben,elkezdtem összebarátkozni néhány emberrel ebből a nagy, alaktalan tömegből, akik azelőtt olyan távoliak voltak. Összebarátkoztunk, és megismertem a személyes történeteiket. Újra és újra, miközben beszélgettünk, együtt voltam velük,elmesélték, hogyan változott meg az életük,bámulatos részleteket meséltek.
 
Hallotam kecskepásztorokról, akik a pénzből, amit kaptak, pár új kecskét vettek. Ettől az üzletük jobban beindul. Kicsit több pénzt kereshetnek. Az életminőségük megváltozik, jobbá válik. És igazán érdekes változások történnek az életükben: a gyerekeik iskolába mehetnek, moszkitóhálót vehetnek, zárat tehetnek az ajtajukra, hogy biztonságban érezzék magukat, vagy akár csak megcukrozhatják a teájukat, és úgy kínálhatják, ha vendégül látnak, és ettől büszkék lehetnek. Folyton ilyen élmények értek, ha húsz pásztorral is beszéltem egyhuzamban, ami tényleg előfordult,ilyen csodás változások, amik jelentősek voltak számukra. Volt még valami, ami nagyon megérintett. Ez mélyen átalakította a világképemet,megértettem, hogy még ha varázspálcám lett volna, és bármit meg tudok változtatni, valószínűleg az se lett volna elég jó. Mert a legjobb módja a változásnak az, ha az emberek a maguk útját járják, és eldöntik, hogy mi a legjobb nekik. Tehát ez nagy hatással volt rám.
 
Más érdekes dolog is történt, amíg ott voltam.Soha senki nem kért tőlem adományt, ami nekem természetes lett volna. Ha egyszer szegények, adakozunk. Senki nem kért adományt. És még csak azt sem akarták, hogy sajnáljam őket. Ha valamit, azt akarták, hogy jobban tudják csinálni azt, amit csináltak, a saját képességeikkel. Tehát a helyzet az volt, hogy az emberek hitelt akartak -- és ez ésszerűnek és nagyon érdekesnek tűnt. Amúgy én filozófia- és költészet szakon végeztem, és ekkor még azt se tudtam, mi a különbség haszon és bevétel között. Csak egy benyomásom volt, hogy a pénz használni fog. Ezeken a kis 100 dolláros tőkeinjekciókon át kerültem kapcsolatba az üzlettel. A farmerektől, varrónőktől és kecskepásztoroktól tanultam meg, hogy mi a haszon, a bevétel vagy a tőkeáttét. Az jutott eszembe, hogy ezeket a reményteli sikersztorikatmegoszthatnám barátokkal, családommal, és így talán sikerülne kis pénzt szerezni nekik, hogy tovább léphessenek az üzletben, és ebből nőtt ki aztán a Kiva.
 
Pár hónappal később visszamentem Ugandábaegy fényképezőgéppel, hogy a weboldalunkhoz,amit párommal, Matthew-val raktunk össze,néhány felvételt csináljak hét új barátomról, majd kitettem a vállalkozásuk sztoriját az oldalunkra, és a barátaimat és családomat bombáztam vele: "Azt hiszem, ez legális, a SEC még nem válaszolt a megkeresésre, de mit gondoltok, akartok részt venni ebben, és előteremteni a pénzt, amit kérnek?" A pénz egy nap alatt összegyűlt. Elküldtük Ugandába. A következő hat hónapban csodálatos dolog történt, a vállalkozók megkapták a pénzt, és a vállalkozásuk tényleg nőni kezdett, fenn tudta tartani önmagát, és az életük jobbra fordult. 2005 októberében, amikorra az első hét hitelt visszafizették, Matt én én levettük a béta szót az oldalról. Azt mondtuk: "A kísérlet sikeres volt,indítsuk el élesben." Ez volt a hivatalos indulás. Az első évben, 2006 októberéig, 500 000 dollár hitel ment át a Kiván. A második évre ez 15 millóra nőtt.A harmadikban az összeg 40 milliónál volt. A negyedik év végére majdnem elértük a 100-at. És mostanáig, nem egész öt év alatt, a Kiva segítségével több, mint 150 millió dollárnyi hitel jutott el a hitelezőktől a vállalkozókhoz, többmillió darab 25 dolláros csomagocskában, kétszáz országból.
 
Itt tart ma a Kiva, csak gondoltam megmutatom, hova jutottunk el. És ezek a számok és statisztikákpersze érdekesek és jó róluk beszélni, de a Kiva nekem a történetekről szól. Arról, hogy újrafogalmazzuk a szegények történetét. Arról, hogy úgy tudunk közeledni hozzájuk, hogy közbenmegőrizhessék a méltóságukat, hogy partneri viszonyban legyünk velük, és nem a szokásosadakozó-kedvezményezett furcsa helyzetben.Hanem olyan viszonyban, ami tiszteletet vált ki,reményt és optimizmust, hogy együtt többre megyünk. Tehát azt szeretném, hogy a Kiva ne csak a pénz áramlásáról szóljon, ami persze nagyon fontos, hanem remélem, hogy kicsit el tudjuk mosni azt a határvonalat, amiről azt tanultuk,hogy szegény és gazdag között van, ezt a hamis kettősséget, mi és ők, tehetős és nincstelen. A Kiva talán elmossa ezt a határvonalat. Mert ha ez megtörténik, felszabadultabbá válhatunk, hogynyitottabban, igazságosabban és kreatívabbanközeledjünk egymáshoz, és segítsünk egymásnak.
 
Képzeljék el, milyen érzés látni valakit az utcán koldulni, odamenni hozzá. Képzeljék el, milyen az.Aztán képzeljék el, mennyire más látni valakit,akinek van egy története, amit el akar mesélni,kemény munkáról, a vállalkozásáról. Lehet, hogy mosolyog, és el akarja mondani, hogy mit vitt véghez. Képzeljék el, hogy akivel beszélnek, az termel, létrehoz, és felvirágoztat, használja a tehetségét, hogy valami újat hozzon létre, aki felépítette az üzletét a semmiből, aki körül nem hiány van, hanem bőség, aki maga hozza létre a bőséget, akinek a keze tele van, és kínál vele, nem pedig üres, amit nekünk kellene megtölteni.Képzeljék el, hogy ilyen váratlan történeteket hallanak, olyanokról, akik minden nap korán kelnek, és fáradhatatlanul dolgoznak, hogy előre léphessenek. Ezek a történetek megváltoztathatják, ahogy egymásról gondolkodunk. Ha sikerül elérni,hogy egy segítő közösség jöjjön létre, részvétel ilyen történetekben egy kicsinyke pénzösszeg kölcsönzésével, azt hiszem, el tudjuk érni, hogy higgyünk egymásban, egymás képességeiben.
 
Számomra a Kiva csak a kezdet. És ahogy a továbblépésen gondolkodom, segít, ha átgondolom, hogy mit tanultam eddig. Az első, amit már mondtam, hogy a vállalkozás nekem új gondolat volt. A Kiva kölcsönvevői, akiket meginterjúvoltam, és akikkel megismerkedtem,megtanították nekem, mi a vállalkozás. Azt hiszem, a lényeg az, hogy elhatározzuk, az életünk javulni fog. Látunk egy lehetőséget, és elhatározzuk, hogy megragadjuk. Röviden: elhatározzuk, hogy a holnap jobb lehet, mint a ma, és hogy teszünk érte.A másik, amit tanultam, hogy a hitel egy érdekes módja a kapcsolódásnak. Ez nem adomány. Talán nem hangzik nagyon különbözőnek. De igazából ha adsz valakinek, ő megköszöni, és esetleg elmondja, hogy mennek a dolgok, ez egy dolog. De ha kölcsönzöd a pénzt, és aztán részletekben kapod vissza, alkalmad van rendszeresen beszélgetni velük. Ez a visszatérő figyelem, folyamatos figyelem nagyon fontos, hogy kapcsolat alakulhasson ki közöttünk. A harmadik dolog, amit hallottam azoktól, akiket megismertem, hogy ha amúgy minden más változatlan, ha az egyik lehetőség csak a pénz, a másik lehetőség a pénz és egy támogató, bátorító globális közösség, az emberek a közösségi változatot választják. Ez egy sokkal tartalmasabb, erősebb kombináció.
 
Tehát ezzekel az élményekkel gazdagodvakezdtem hozzá ahhoz, amit most csinálok. Ma már mindenhol vállalkozókat látok, annyira ráhangolódtam. És észrevettem, hogy sok támogató csoport van szerte a világban. A közösségi hálózatok nagyszerűek, mert egyre több és több ember lehet körülöttünk, akik segítségére számíthatunk. Tehát azon gondolkodtam, arra gondoltam, hogyan tudnánk ezeket a támogató közösségeket felhasználni, hogy még több vállalkozást katalizáljanak, hogy ösztönözzenek minket, hogy egy jobb jövőt teremtsünk?Utánajártam, mi a helyzet az Egyesült Államokban,és előjött néhány érdekes dolog. Persze, ahogy sejthetik, sok kis vállalkozásnak az USA-ban és világszerte továbbra is pénzre van szüksége, hogy nőjön és terjeszkedjen, vagy hogy átvészeljen egy rossz hónapot. Mindig találni a közelben valamilyen szükségletet. Mégvalami, amire rájöttem, hogy az erőforrások nem mindig onnan jönnek, ahonnan számítanánk rá, bankoktól vagy kockázati befektetőktől, vagy más támogató szervezetektől, hanem barátoktól, családtagoktól.Egyes statisztikák szerint a kis cégek beruházásainak legalább 85%-a barátoktól, családtagoktól jön. Ez kb. 130 milliárd dollár évente. Ez rengeteg. Harmadszor, ha az ember barátoktól kér kölcsön, az nagyon kényelmetlen, az ember nem tudja, pontosan mit kérjen, hogy kérje, mit ígérjen cserébe, pedig a legjobb szándék vezérli őket, és szeretnék kifejezni a hálájukat a segítőknek.
 
Tehát, hogy ki tudjuk használni a támogató közösségeket, és lehetővé tegyük a vállalkozóknak, hogy kitalálják, pontosan milyen pénzügyi konstrukcióra volna szükség, milyen megoldás volna jó nekik és a környezetüknek, ezen a hétencsendben beindítottuk a Profoundert, ami egy közösségi beruházás-segítő platform kis cégeknek, amivel a szükséges befektetést összeszedhetik ismerőseiktől. Beruházást. Nem segítséget vagy hitelt, hanem beruházást, dinamikus részesedéssel. Tehát a részvétel egymás történetében a jóban-rosszban elv mentén alakul. Röviden, ez egy kis cégekre kialakítottcsináld-magad befektető kereső. Arra jó, hogy csinálhatsz magadnak egy profilt, megadod a befektetési feltételeket, nagyon egyszerű. Úgy csináljuk, hogy bárki megértse, még én is, és akárki, aki használni akarja az oldalt. A vállalkozók megoszthatják a bevétel százalékát. Akár egymillió dollárig kereshetnek befektetőket tetszőleges számú képzetlen, hozzá nem értő befektetőktől,uram bocsá', egyszerű emberektől, akik majd részesedést kapnak a bevételből, a beállított feltételek szerint. A befektetők pedig választhatnak, hogy beszállnak-e a feltételek mellett, és a nyereséget kérhetik készpénzben, vagy dönthetnek úgy, hogy non-profit célokra fordítják. Tehát pénzért vagy egy ügyért. Azt remélem, hogy ez az eszköz hozzásegíti az ötletgazdákat, hogy utat találjanak az ötletük megvalósítására, és közelebb hozza hozzájuk a meglévő barátaikat, akik a legjobban ismerik őket, és szeretik, és támogatni akarják,hogy együtt valósítsanak meg valamit.
 
Ezen dolgozom most. Végül, még egy dolog. Ez itt csak egy eszköz. A Profounder éppen hogy csak elindult, és érezhető, ez számomra is világos, hogy ez csak egy eszköz. Az kell, hogy az embereket érdekelje, és használják, ahogy a Kivát is használták, hogy kapcsolatokat építsenek. A jó hír, hogy nem kell meggyőznöm Önöket, hogy törődjenek ezzel. Nem is fogom megpróbálni. Mert ugyan gyakran győzködnek minket, erkölcsi és morális érvekkel, vallásos érvekkel, hogy a törődés és a jótékonykodás boldogabbá tesz. De én azt hiszem, erről nem kell győzködni. Tudjuk mindannyian. Sőt, olyan jól tudjuk, annyira mélyen érint, olyan őszintén törődünk vele, hogy éppen azért nehéz, mert félünk, hogy elrontunk valamit,mert annyira fontos nekünk, hogy egymásnak segítsünk, és hasznosak legyünk egymás számára.
 
Tehát, amiért ma itt vagyok, a legtöbb, amit tehetek,hogy elmondtam Önöknek a saját történetemet. És emlékeztetek arra, hogy igenis törődünk. Szerintem mindenki tudja ezt. Tudjuk, hogy a szeretet elég erős ahhoz, hogy kimozdítson és bárorítson.Pillanat.
 
(Taps)
 
Köszönöm.
 
(Taps)
 
Köszönöm.
 
(Taps)
 
Nekem az adja az inspirációt, ha megállok, és odafigyelek mások történeteire. Hálás vagyok, hogy ma itt lehetőségem nyílik erre. És hálás vagyok, hogy minden egyes alkalommal biztos lehetek abban, hogy inspirálni fog az, amit a másik mond. És minden egyes alkalommal jobban és jobban hiszek a másik emberben, hogy csodálatos dolgokat csinálhat, és magamban, hogy segíthetek neki. És... felejtsék el az eszközöket, az erőforrásokat, az nem probléma.Hinni egymásban, bízni abban, hogy ha eljön a napja, mindenkiben ott a lehetőség, hogy csodálatos dolgokat vigyen véghez. Ettől fog a történet a szeretetről szólni, és ettől lesz a közös törénetünk egy reményt adó történet, ami mindenkinek jót hoz. Ez a hit egymásban,kételkedés nélkül, minden nap, akármivel is foglalkozunk, megváltoztathatja a világot, és így lehet a holnap jobb, mint a ma.
 
Köszönöm.
 
(Taps)
 
Nyomor, pénz - és szeretet - Jessika Jackley, a Kiva.org egyik alapítója arról beszél, hogy változott meg a véleménye, és hogyan segíti mikrohitelekkel azokat, akik pár dollárból élnek naponta (videó) E-mail
2011. április 24. vasárnap, 06:06


 
Eric Whitacre: Egy 2.000 tagú virtuális kórus (videó) E-mail
2011. április 19. kedd, 07:08

 
Salman Khan: Forradalmasítsuk az oktatást a videó segítségével (az előadás szövege) E-mail
2011. április 07. csütörtök, 07:15

 

Fordította: Patai Tünde

A Khan Akadémiát leginkább a videó előadásokról ismerik, ezért mielőtt továbbmegyek, hadd mutassak egy kis montázst.
 
(Videó) Salman Khan: Tehát az átfogó 5 lesz. Ennek az állatnak a maradványai csak Dél-Amerika bizonyos részein találhatók -- egy jól kirajzolt terület itt -- és Afrika ezen részén. Integrálhatjuk a felület mentén, és a jele általában a nagy szigma. Nemzetgyűlés: Ők hozzák létre a Bizottságot a Közbiztonságért, ami nagyon jó bizottságnak hangzik. Vegyük észre, hogy ez egy aldehid, és egy alkohol is. Ellenanyagtermelő plazmasejtekké és memóriasejtekké differenciálódnak. Egy galaxis. Hé. még egy galaxis. Nézd, még egy galaxis. És ami a dollárt illeti, az ő 30 milliójuk, plusz a 20 millió dollár az amerikai gyártótól. Ha ettől nem dobod el az agyad, nincsenek érzéseid.
 
(Nevetés)
 
(Taps)
 
SK: Most már körülbelül 2.200 videónk van mindenről, az alapvető számtantól egészen a vektor kalkulusig, és néhány dolog, amit itt láttak. Havonta egymillió diák használja az oldalt, 100-200.000 filmet néznek meg naponta. De arról fogunk beszélni, hogy hogy tudjuk ezt továbbvinni a következő szintre. De először szeretnék egy kicsit beszélni arról, hogy ez hogy kezdődött el. Talán vannak itt akik tudják, kb. 5 évvel ezelőtt elemző voltam egy hedge fundnál. Bostonban éltem, és táv-korrepetáltam az unokaöccseimet New Orleansban. És az első Youtube videókat csak úgy töltöttem fel, mint egy jó-ha-van kiegészítőt az unokaöccseimnek -- ami talán emlékeztetőül szolgál vagy valami hasonló.
 
És ahogy feltöltöttem az első Youtube videókat, valami érdekes történt -- igazából egy csomó érdekes dolog történt. Az első a visszajelzés volt az unokaöccseimtől. Azt mondták nekem, hogy jobban tetszem nekik a Youtubon, mint személyesen. (Nevetés) És ahogy túlteszed magad ezen a kétélű bókon, volt ebben valami mély meglátás. Azt mondták, hogy jobban szeretik az unokatestvérük automata verzióját, mint az unokatestvérüket. Először nagyon természetellenesnek tűnik, de ha az ő szemszögükből gondolod át, teljesen magától értetődő. Ebben az esetben meg tudják állítani és visszatekerni az unokatestvérüket, anélkül, hogy úgy éreznék, az én időmet vesztegetik. Ha át kell ismételniük valamit, amit néhány héttel ezelőtt meg kellett volna tanulniuk, vagy néhány évvel ezelőtt, nem kell szégyellniük magukat, és megkérdezni az unokatestvérüket. Csak megnézik azokat a videókat. Ha untatja őket, előre mehetnek. A saját idejükben, a saját tempójukban tudják megnézni. És amit talán a legkevésbé szoktunk figyelembe venni, az a gondolat, hogy amikor először, legelőször próbálsz megérteni egy új dolgot, amire a legkevésbé van szükséged, az, hogy valaki megkérdezze: "Felfogtad?" És ilyen volt a kapcsolatunk az unokaöcséimmel korábban. És most már csinálhatják a saját szobájuk kényelmében.
 
A másik dolog ami történt -- Csak azért tettem őket a Youtubera -- nem láttam okát, hogy privát legyen, ezért mások is megnézhették. És az emberek kezdtek rábukkanni. Kezdtem megjegyzéseket és leveleket kapni, és mindenféle visszajelzést, emberektől a világ minden részéről. Ez csak néhány. Ez az eredeti kalkulus videóra érkezett. És valaki azt írta a Youtubon -- egy Youtube hozzászólás volt: "Először mosolyogtam deriválás közben." (Nevetés) És álljunk meg itt egy pillanatra. Ez a személy derivált, és elmosolyodott. És aztán válaszul erre a hozzászólásra -- Ezeket a hozzászólásokat meg lehet nézni a Youtubon -- valaki azt írta: "Én is. Egészen feldobott és jókedvem volt egész nap. Mert úgy emlékeztem, hogy a mátrix kódot láttam az órán, itt meg olyan, hogy "Tudok kung-fuzni!"
 
(Nevetés)
 
És sok hasonló visszajelzést kapunk. Ez egyértelműen segített az embereknek. De ahogy a nézőszám egyre nőtt, kezdtem leveleket kapni, és kezdett világossá válni, hogy ez több volt, mint egy jó-hogy-van segédeszköz. Ez csak egy részlet az egyik levélből. "A 12 éves fiam autista, és komoly problémái voltak a matekkal. Mindent megpróbáltunk, mindent megnéztünk, mindent megvettünk. Rábukkantunk a videóra a tizedesekről, és megértette. Továbbléptünk a félelmetes törtekre. Megintcsak megértette. Nem tudtuk elhinni. Olyan izgatott." El tudják képzelni, elemző voltam egy hedge fundnál. Furcsa volt számomra valami társadalmilag hasznosat csinálni.
 
(Nevetés)
 
(Taps)
 
De izgatott voltam, úgyhogy folytattam. És kezdtem rájönni néhány dologra. Hogy ez nem csak az unokaöccseimnek segít most, vagy ezeknek a levélíróknak, de hogy ez a tartalom soha nem fog elavulni, hogy segíthet a gyerekeiknek vagy az unokáiknak is. Ha Isaac Newton Youtube videókat készített volna a kalkulusról, nekem most nem kéne. (Nevetés) Feltéve, hogy jó volt benne. Nem tudhatjuk.
 
(Nevetés)
 
A másik dolog, ami történt -- és ekkor még azt mondtam: "Rendben, jó kiegészítő eszköz. Jó a lelkes diákoknak. Jó az otthon tanuló gyerekeknek." De nem gondoltam, hogy olyasmi lesz, ami behatol az osztálytermekbe. De aztán kezdtem leveleket kapni tanároktól. És a tanárok azt írták, "Arra használjuk a videóit, hogy megfordítsuk az órát. Már megtartotta az előadást, így nekünk nem kell..." és ez megtörténhet bármelyik amerikai iskolában, akár holnap, "...feladom az előadást házifeladatnak. És ami korábban házifeladat volt, azt a diákok most az órán csinálják."
 
És itt meg akarok állni -- (Nevetés) Meg akarok állni egy pillanatra, mert van itt néhány érdekes dolog. Az egyik, amikor a tanárok ezt csinálják, van egy nyilvánvaló előnye -- az előnye, hogy a diákjaik is úgy élvezhetik a videókat, mint az unokaöcséim. Leállíthatják, megismételhetik a saját tempójukban, a saját idejükben. De ami izgalmasabb -- és ellentmond a megérzéseinknek, amikor a technológiáról beszélünk az osztályteremben -- azzal, hogy eltávolítottuk az egy méretre szabott előadást az osztályteremből, és hagytuk, hogy a diákok a saját tempójukban hallgassák meg otthon, és amikor az iskolába mennek, hagyjuk őket dolgozni, a tanár körbe tud járni, az osztálytársak együtt tudnak dolgozni egymással, a tanárok arra használták a technológiát, hogy emberibbé tegyék az osztálytermet. Fogtak egy alapvetően embertelen élményt -- 30 gyerek néma csöndben, nem szabad beszélniük egymással. Akármilyen jó is egy tanár, ugyanazt az előadást kell megtartania 30 diáknak -- semmitmondó arcok, kicsit ellenségesek -- és most hirtelen egy emberi élmény. Most beszélnek egymással.
 
Amikor a Khan Akadémia -- otthagytam az állásomat és egy igazi szervezetté alakítottuk -- nem profit alapú -- a kérdés az, hogy visszük ezt tovább a következő szintre? Hogyan visszük azt, amit ezek a tanárok csinálnak a természetes végkövetkeztetésig? Amit itt bemutatok, ezek igazi feladatok, amiket az unokaöcséimnek kezdtem el írni. Amikkel kezdtem, sokkal primitívebbek voltak. Ez már egy fejletteb verzió. Az a rendszer itt, hogy annyi kérdést generálunk, amennyire szükséged van, amíg meg nem érted a témát, amíg nem oldasz meg tízet egymás után. És a Khan Akdémia videók ott vannak. Kapsz tippeket, a feladat lépéseit, ha nem tudod, hogyan csináld. De a rendszer itt, nagyon egyszerű dolognak tűnik: 10 egymás után és továbbléphetsz. De ez gyökeresen különbözik attól, ami most az iskolákban történik.
 
A hagyományos osztályteremben, van néhány házifeladat, házifeladat, előadás, házifeladat, előadás, azután egy felmérő dolgozat. És a dolgozat, attól függetlenül, hogy 70%-ot, 80%-ot, 90%-ot vagy 95%-ot értél el, az osztály továbblép a következő témára. De még a 95%-os diák is, mi volt az az 5%, amit nem tudtak? Talán nem tudták mi történik, ha valamit a nulladik hatványra emelünk. És aztán erre építjük a következő témát. Ez olyan, mintha biciklizni tanulnál, és talán tartok róla egy előadást előtte, és odaadom a biciklit két hétre. Aztán visszajövök két hét múlva és azt mondom: "Lássuk. Nem tudsz balra kanyarodni. Nem tudsz rendesen megállni. 80%-os biciklista vagy." Ütök egy nagy hármast a homlokodra, és azt mondom, "Itt van egy egykerekű bicikli." És bármilyen nevetségesen is hangzik, pontosan ez történik most az iskolákban. És ha előremegyünk az időben, a jó tanulók hirtelen kezdenek megbukni algebrából, hirtelen kezdenek megbukni kalkulusból, hiába okosak, hiába jók a tanáraik. És általában azért, mert ezek az emmentáli sajtlyukak elkezdenek felhalmozódni a tudásuk alapjaiban. A mi modellünk az, hogy tanuld a matematikát úgy, mint bármi mást, mint ahogy a biciklizést. Maradj a biciklin. Ess le a bicikliről. Ismételd addig, amíg szükséges, hogy magadévá tedd. A hagyományos modell bünteti a kísérletezést és a kudarcot, de nem kíván teljes megértést. Mi arra bíztatunk, hogy kísérletezz. Arra bíztatunk, hogy kövess el hibákat. De elvárjuk, hogy teljesen megérts valamit.
 
Ez csak az egyike a moduloknak. Trigonometria. Függvény eltolás és tükrözés. És mind illeszkednek egymásba. Most kb. 90 van. Meglátogathatják az oldalt most. Teljesen ingyen van. Nem próbálok semmit eladni. Az elképzelés az, hogy ezek mind beleilleszkednek ebbe a tudás térképbe. A legfelső csomópont, egyjegyű összeadás. Mint egy meg egy az kettő. És ha egymás után tízet jól megválaszolsz, továbbküld az egyre haladóbb modulokra. Ha továbbmegyünk lefelé a tudás térképen, a haladóbb számtanhoz érünk. Tovább lefelé, kezdünk a pre-algebrához és korai algebrához érni. Tovább lefelé, algebra egy, algebra kettő, egy kis pre-kalkulus. És az az elképzelés, hogy ebből mindent tudunk tanítani -- nos, mindent, amit ilyenfajta formában tanítani lehet. Szóval el tudják képzelni -- és ezen dolgozunk -- hogy ebből a tudás térképből kaphatunk logikát, számítógép programozást, nyelvtant, genetikát, mindegyik azon alapszik, hogyha tudod ezt és ezt, akkor kész vagy a következő lépésre. Ez jól működhet egy önálló tanulónak, és arra bíztatok mindenkit, hogy egy, csinálják a gyerekeikkel, de arra is, hogy csinálják saját maguk. Meg fogja változtatni, hogy mi történik vacsoránál.
 
De amit el akarunk érni, hogy használjuk az iskola megfordítását, amiről az első tanárok emailjei szóltak. Amit itt bemutatok, azok valódi adatok egy kísérletből egy Los Altosi iskolakörzetből ahol fogtak két ötödikes és két hetedikes osztályt, és teljesen kibelezték a régi matek tantervet. Ezek a gyerekek nem használnak tankönyveket, nem kapnak egy méretre szabott előadásokat. A Khan Akadémiát követik, azt a szoftvert, az óráik nagyjából felében. És hadd szögezzem le, nem tekintjük ezt teljes értékű matematika oktatásnak. Amit csinál -- és ez történik Los Altosban -- az az, hogy ídőt szabadít fel. Ez a vér és verejték, hogy biztosan tudj mozogni egy egyenlet rendszerben, és időt szabadít fel a szimulációkra, a játékokra, a mechanikára, a robot építésre, arra, hogy saccoljuk meg milyen magas a hegy az árnyéka alapján.
 
A rendszer az, hogy a tanár besétál minden nap, minden gyerek a saját tempójában dolgozik -- és ez egy élő táblázat a Los Altos iskolakörzetből -- és ránéznek erre a táblázatra. Minden sor egy diák. Minden oszlop egy téma. A zöld azt jelenti, hogy a diák már gyakorlott. A kék azt, hogy dolgozik rajta -- nem kell aggódni. A piros azt, hogy megakadt. És a tanár csak azt mondja: "Hadd avatkozzak közbe a piros gyerekeknél." Vagy ami még jobb: "Hadd fogjak egy zöld gyereket, aki már gyakorlott ebben a témában, hogy vezesse a támadást, és korrepetálja a társát."
 
(Taps)
 
Nos, én egy nagyon adat-centrikus háttérből jövök, szóval nem akarjuk, hogy a tanárnak kelljen beavatkoznia és kellemetlen kérdéseket kérdeznie a gyerektől: "Ó, mit nem értesz?" vagy "Mit értesz?" és a többi. Szóval a rendszerünk célja, hogy minél több adatuk legyen a tanároknak -- valójában adatok, amik bármilyen más területen elvártak, ha a pénzügyben, marketingben vagy gyártásban dolgozol. Tehát a tanárok megállapíthatják mi a baj a diákokkal, hogy olyan hatékony legyen az együttműködésük, amennyire lehet. A tanárok most pontosan tudják, hogy mit csinálnak a diákok, mennyi időt töltöttek ezzel naponta, milyen videókat néztek meg, mikor állították meg a videót, mit nem néztek végig. milyen faladatokat használnak, mire koncentráltak a leginkább? A külső kör azt mutatja, milyen feladatokra koncentráltak. A belső kör azt mutatja, milyen videókra koncentráltak. És az adatok nagyon részletesek, tehát meg lehet nézni a konkrét feladatokat, amiket a diákok elrontottak. A piros rossz, a kék jó. A bal szélén van az első kérdés, amit a diák megpróbált. Itt megnézte a videót. És látszik, hogy végül sikerült egymás után tíz jó választ adnia. Mintha látszana, ahogy tanul ezen az utolsó tíz példán keresztül. Gyorsabb is lett. A magasság azt jelenti, milyen sokáig tartott.
 
Tehát amikor saját tempójú tanulásról beszélünk, mindenkinek egyértelmű -- differenciált tanulás, oktatási nyelven -- de mégis elképesztő, amikor az osztályteremben látjuk. Mert minden egyes alkalommal, minden osztályteremben, ahol kipróbáltuk, újra és újra, öt nap elteltével egy csapat gyerek előrerohan, és egy csapat gyerek egy kicsit lemarad. És a hagyományos modell szerint, ha dolgozatot íratnánk, azt mondanánk: "Ezek a tehetséges gyerekek, ezek a lassú gyerekek. Talán máshogy kéne tanítanunk őket. Talán másik osztályba kéne tenni őket." De ha hagyjuk, hogy minden diák a saját tempójában dolgozzon -- és újra és újra ezt látjuk -- látjuk, hogy a diákok, akik egy kicsit elidőztek egyik vagy másik témán, amikor megértették azt, hirtelen belendülnek. Ugyanazok a gyerekek, akikről azt hitted, lassúak, hat héttel korábban, most azt gondolnád, hogy tehetségesek. És újra és újra és újra ezt látjuk. És elgondolkodtató, hogy azok a címkék, amikből itt sokan hasznot húztunk, talán csak a véletlen időzítésnek köszönhetőek.
 
Nos, ez bármilyen hasznos egy olyan körzetben, mint Los Altos, a célunk az, hogy arra használjuk a technológiát, hogy emberibbé tegyük ami az oktatásban történik nem csak Los Altosban, hanem globálisan. És itt egy érdekes ponthoz érkeztünk. Sok erőfeszítés arra, hogy a emberibbé tegyük az iskolát, a tanár-diák arányokra koncentrál. Számunkra a mérvadó mértékegység a diák per étékes idő a tanárral arány. A hagyományos modellben a tanárok legtöbb ideje előadásokra, osztályzásra és hasonlókra megy el. Talán az idejük 5%-ában ülnek le egy diák mellé és dolgoznak velük együtt. Most az idejük 100%-ában. A technológiát nem csak arra használjuk, hogy megfordítsuk az iskolát, hanem azt mondanám, ötször vagy tízszer emberibbé tesszük az osztálytermet.
 
És ez bármennyire is hasznos Los Altosban, képzeljük el, mit jelent ez egy felnőtt tanulónak, aki szégyelli, hogy visszamenjen megtanulni dolgokat, amit már korábban kellett volna, mielőtt visszamegy egyetemre. Képzeljük el, mit jelent egy utcagyereknek Kalkuttában, akinek segítenie kell a családját nap közben, és ezért nem jár iskolába. Most naponta két óra alatt orvosolhatják ezt, vagy felzárkózhatnak, és nem kell szégyenkeznük, hogy mit tudnak és mit nem. Most képzeljük el, mi történik ahol -- beszéltünk arról, hogy osztálytársak tanítják egymást az iskolában. De ez mind egy rendszer. Nincs oka, hogy miért ne mehetne ez a társak közötti korrepetálás túl az osztálytermen. Képzeld el, hogy ez a kalkuttai diák hirtelen korrepetálni tudja a fiad, vagy a fiad tudja korrepetálni a kalkuttai gyereket? És ebből azt hiszem látszik kirajzolódni a globális osztályterem képe. És ezt próbáljuk felépíteni.
 
Köszönöm.
 
(Taps)
 
Bill Gates: Láttam néhány dolgot a rendszerben, amik a motivációról és visszajelzésről szólnak -- energia pontok, érmek. Mi az elgondolás emögött?
 
SK: Ja igen. Egy elképesztően jó csapat dolgozik ezen. És hangsúlyoznom kell, hogy már nem egyedül csinálom. Még mindig én csinálom a videókat, de egy szuper csapat dolgozik a szoftveren. Igen, beépítettünk egy csomó játék mechanizmust, ami alapján érmeket kapsz, lesznek eredményjelző táblák területek szerint, és pontokat kapsz. Igazából nagyon érdekes. Csak a szöveg az érmen vagy hogy hány pontot kapsz egy feladatért, látjuk az egész rendszerben, hogy több tízezer ötödikes és hatodikos egy vagy másik irányba megy az alapján, hogy milyen érmet kapnak.
 
(Nevetés)
 
BG: És ez az együttműködés Los Altossal, ez hogy történt?
 
SK: Los Altos, egészen őrült történet. Nem számítottam rá, hogy iskolákban fogják használni. Valaki megkeresett a testületből és azt mondta: "Mit csinálna, ha szabad kezet kapna az osztályteremben?" Azt mondtam: "Csak hagynék minden diákot a saját tempójában dolgozni vagy valami ilyesmi, és lenne egy táblázat." És azt mondták: "Ó, ez elég radikális. Át kell gondolnunk." És én és a csapat azt mondtuk: "Soha nem fognak belemenni." De szó szerint másnap azt mondták: "Tudna kezdeni két héten belül?"
 
(Nevetés)
 
BG: Szóval ez most ötödik osztályos matek?
 
SK: Két ötödikes és két hetedikes osztály. És az egész körzetben csinálják. Azt hiszem az izgatja őket a legjobban, hogy követni tudják a gyerekeket. Nem csak az iskolában. Azt láttuk, hogy még karácsonykor is voltak gyerekek, akik ezt csinálták. És követhetünk mindent. Követni tudják őket ahogy végigmennek az egész iskolakörzeten. A nyáron keresztül, ahogy egyik tanártól a másikhoz kerülnek, folyamatos adataik vannak, amit körzeti szinten is látni tudnak.
 
BG: Szóval néhány nézet, amit láttunk, a tanároknak szólt, hogy kövessék mi történik ezekkel a gyerekekkel. Jönnek visszajelzések a tanároktól, hogy mit gondolnak, mit jelentenek?
 
SK: Igen. A legtöbb visszajelzés a tanároktól jött. Némelyiket a diákoknak csináltuk, hogy lássák az adataikat, de nagyon szoros design kapcsolatban vagyunk magukkal a tanárokkal. És ők azt mondják: "Ez jó, de..." Mint a koncentrációs grafikon, sok tanár azt mondta, "Úgy érzem, hogy sok gyerek össze-vissza ugrál, és nem egy témára koncentrál." Ezért készítettük a koncentrációs grafikont. Szóval a tanárok vezették. Őrületes.
 
BG: Készen van arra, hogy élesben menjen? Sok osztálynak kéne kipróbálnia a következő tanévben?
 
SK: Igen, készen van. Már egymillióan használják az oldalt, elbírunk még néhánnyal. (Nevetés) Nem, nincs ok arra, hogy ne történhessen meg minden amerikai osztályteremben akár holnap.
 
BG: És az elképzelés a korrepetálásról. Az elképzelés, ha nem értek egy témát, valahol a felhasználói felületen találnék embereket, akik jelentkeznek, talán látnék véleményeket róluk, és egyeztethetek és kapcsolatba léphetek velük?
 
SK: Teljesen. És ezt ajánlom mindenkinek itt a közönség soraiban. A tanárok táblázatai, be tudsz rá jelentkezni most rögtön, és a gyerekeid, unokaöcséid, unokahúgaid edzője lehetsz, vagy egy gyereké a Boys and Girls Clubból. És igen, mentor vagy tanár lehetsz, szinte azonnal. De igen, minden ott van.
 
BG: Nos, csodálatos. Azt hiszem, megpillantottuk az oktatás jövőjét. Köszönöm. SK: Köszönöm.
 
(Taps)
 
Salman Khan: Forradalmasítsuk az oktatást a videó segítségével (videó) E-mail
2011. április 07. csütörtök, 07:10






 

 
Hans Rosling és a varázslatos mosógép (az előadás szövege) E-mail
2011. április 04. hétfő, 19:08

Fordította: Patai Anna

Csak négyéves voltam, amikor láttam anyukámat életében először megtölteni egy mosógépet. Ez egy nagy nap volt anyukámnak. A szüleim évekig kuporgattak, hogy megvehessék azt a mosógépet. És az első nap, amikor használtuk, még nagymamát és meghívtuk, hogy lássa a gépet. És nagymama még izgatottab volt. Egész életében tüzelőfával melegítette a vizet, és kézzel mosott hét gyerekre. És most láthatta, ahogy az áram végzi el a munkát.
 
Hans Rosling és a varázslatos mosógép (videó) E-mail
2011. április 04. hétfő, 18:09


 
Dan Barber: Hogyan szerettem bele egy halba? (Az előadás szövege) E-mail
2011. február 08. kedd, 15:31

Az előadást fordította és feliratozta: Regina Saphier Sok halat ismertem életemben. De csak kettőt szerettem. Az első, csak amolyan szenvedélyes affér volt. Gyönyörű hal volt, ízletes, jó felépítésű, húsos, a menü legkedveltebbje. Micsoda hal. (Nevetés) Sőt, farmon nevelkedett, állítólag a legjobb, legfönntarthatóbb körülmények között. Jól érezhetted magad, amikor eladtad.

 

 
Dan Barber: Hogyan szerettem bele egy halba (videó) E-mail
2011. február 08. kedd, 15:17



Dan Barber séf, rengeteg kortárs konyhafőnök dilemmájával foglalkozik: hogyan maradhatna a hal az étlapon. Kifogástalan (műkedvelő) kutatómunka alapján és stand up komédia stílusban beszéli el keresésének történetét: egy olyan halat vágyott megtalálni, mely fönntartható nevelésben részesült és melyet szerethetne. Mesél ínyenc mézesheteiről: felfedezett egy eszméletlenül finom halat, melyet egy Spanyol farmon, forradalmi módszerekkel tenyésztenek.

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 Következő > Utolsó >>

3. oldal / 4

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 112 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs