Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

"A TED a nevét a Technology (technológia), Entertainment (szórakoztatás) és Design (dizájn) szavak kezdőbetűiből kapta. Egy 1984-ben alapított non-profit szervezetet takar, amelynek kezdeti „küldetése”: gondolatok, amelyeket érdemes terjeszteni. Előadónak korunk kiemelkedő gondolkodóit, alkotóit(!) kérik fel, akik mindösszesen 18 percet kapnak, hogy bemutassák az eredményeiket és inspirálják a hallgatóikat!" ezabeszed.hu

A lejátszó ablak alatt található a View subtitles ablakocska, amelyet lenyitva 48 nyelv közül válasszuk ki a magyart. A teljes képernyős üzemmód ikonja a lejátszó ablak jobb felső sarkában található.

iviszenlightened



Sirena Huang elkápráztató hegedű játéka E-mail
2012. február 01. szerda, 09:18

 
Susan Blackmore, mémekről és témekről (az előadás szövege) E-mail
2012. január 23. hétfő, 20:02

Fordította: Nemes Péter

A kultúrális evolúció egy veszélyes gyermek bármely fajnak, hogy rászabadítsa a bolygójára. Mire ráébredsz, hogy mi történik, a gyerek egy totyogó, elindult és rosszalkodik, rombol és már túl késő, hogy a helyére tegyük. Mi emberek a Föld pandórai faja vagyunk. Mi vagyunk azok akik kiengedték a második replikátort a dobozból, és nem tudjuk visszanyomni. Körülöttünk mindenhol látjuk a következményeit.
 
Nos, ez az a nézet, véleményem szerint ami abból következik, ha a memetikát komolyan vesszük. És egy új gondolkodásmódot kínál fel számunkra nemcsak arról, hogy mi történik a saját bolygónkon, hanem arról is, hogy mi történhet máshol a világegyetemben. Úgyhogy először mondanék valamit a memetikáról és a mémek elméletéről, és másodsorban arról, hogy miként válaszolhat ez meg kérdéseket arról, hogy ki van ott kint, ha ugyan bárki is van.
 
Szóval, memetika. A memetika alapját az egyetemes Darwinizmus elvei képezik. Darwinnak volt ez a csodálatos ötlete, valójában, egyesek szerint ez a legjobb ötlet, ami valaha bárkinek is eszébe jutott. Hát nem egy csodás gondolat, hogy lehet egy olyan dolog mint a legjobb ötlet ami bárkinek is valaha eszébejutott. Szerintetek lehet ilyen? Közönség: Nem. (Nevetés) Susan Blackmore: Onnan valaki nagyon hangosan mondja, hogy nem. Hát, szerintem igen és ha valaha is volt ilyen, akkor ezt a díjat én Darwinnak adom.
 
Miért? Mert az ötlet annyira egyszerű volt, és mégis megmagyaráz minden szerveződést a világegyetemben. Azt mondanán, hogy nemcsak a biológiai szerveződést, hanem mindazt, amit emberi szerveződésnek, tervezésnek nevezünk. Mindezen esetekben ugyanaz történik. Mit mondott Darwin? Tudom, hogy tudjátok a választ, természetes szelekció, de engedjétek meg, hogy elmondjam a "Fajok elméletét", 1859, néhány mondatban.
 
Amit Darwin mondott valahogy így hangzik -- ha vannak élőlények amelyek változatosak, és ehhez nem fér kétség -- mert voltam a Galapagoson és megmértem a csőrök méretét és a teknőc páncélok méretét és így tovább. És 100 oldal után -- (Nevetés) És ha küzdelem van az életért úgy, hogy majdnem mindegyik ezen élőlények közül kihal -- és ehhez nem fér kétség, mert olvastam Malthust és kiszámoltam, hogy mennyi időbe telne, hogy elefántok borítsák be az egész Földet ha korlátok nélkül szaporodnának, stb. stb. És újabb 100 oldal után. És ha az a kevés, ami túlél, továbbadja az utódainak azt az akármit ami segített nekik túlélni, akkor azok az utódok jobban alkalmazkodtak a körülményekhez amelyekben mindez történik, mint amennyire a szüleik.
 
Látjátok a felismerést? Ha, ha, ha, akkor. Nem ismerte az algoritmus fogalmát. De ezt írta le abban a könyvben, és ez az, amit mi ma evolúciós algoritmusként ismerünk. A lényeg az, hogy csak erre a három dologra van szükség -- változatosság, szelekció és öröklődés. És ahogy Dan Dennett mondja, ha megvannak ezek akkor muszáj, hogy legyen evolúció. Vagy tervezés a káoszból az elme segítsége nélkül.
 
Van ezen a dián egy szó amit szeretek. Mit gondoltok mi a kedvenc szavam? Közönség: Káosz. SB: Káosz? Nem. Hogyan? Elme? Nem. Közönség: Nélkül. SB: Nem, nem a nélkül. (Nevetés) Próbáljátok mindet sorrendben. Mmm... ? Közönség: Muszáj. Muszáj, a muszáj. Muszáj, muszáj. Ez az ami ennyire bámulatossá teszi. Nincs szükséged egy tervezőre, vagy egy tervre, vagy előrelátásra vagy bármi másra. Ha van valami ami lemásolódik variációval és szelektálódik, akkor muszály hogy szerveződés jelenjen meg a semmiből. Nem tudod megállítani. A muszáj a kedvenc szavam ott.
 
Nos, mi köze van ennek a mémekhez? Az, hogy ez az alapelv mindenre érvényes ami lemásolódik variációval és szelekcióval. Annyira megszoktuk a biológia kereteiben való gondolkodást, a génekről gondolkodunk így. Természetesen Darwin nem, ő nem tudott a génekről. Ő leginkább állatokról és növényekről beszélt, de nyelvekről is amint fejlődnek és kihalnak. De az egyetemes Darwinizmus alapelve az, hogy bármilyen információ ami változik és szelektálódik szerveződést eredményez.
 
És ez az amiről Richard Dawkins írt az 1976-os bestsellerében, "Az önző gén"-ben. Az információt ami másolódik, ő replikátornak nevezte. Ez önzően másolódik. Nem úgy értve, hogy csücsül a sejtben és mondogatja: "Másolódni akarok." Hanem, hogy lemásolódik ha tud, függetlenül a következményektől. Nem törődik a következményekkel, mert nem tud, mert ő csak információ ami másolódik. És ő szeretett volna eltávolodni mindenkitől, aki csak egyfolytában génekben gondolkodik és így azt mondta, "Van-e egy másik replikátor ezen a bolygón?" Oh, igen, van.
 
Nézz csak magad köré, akár itt, ebben a teremben. Mindenütt körülöttünk, ügyetlenül úszkálva a kultúra őslevesében, van egy másik replikátor. Az információ amit átmásolunk emberről emberre utánzással, a nyelv, a beszéd, a történetmondás, a ruha hordás, a tevékenységünk által. Mindez információ amit variációval és szelekcióval másolunk. Ez a folyamatban lévő szerveződés. Szeretett volna egy nevet az új replikátornak. Úgyhogy vette a görög mimeme szót, ami annyit jelent, hogy az ami imitálódik. Emlékezzetek erre, ez a valódi meghatározás. Az ami imitálódik. És lerövidítette mém-re, csak mert jól hangzott és egy jó mémet alkotott, egy hatékonyan terjedő mémet. Szóval így jött elő ez a fogalom. Fontos, hogy ezt a meghatározást tartsuk szem előtt.
 
A memetika egész tudományát erősen elferdítik, erősen félreértik, félnek tőle. De ezen problémák zöme elkerülhető ha felidézzük a meghatározást. Egy mém nem egyenértékű egy eszmével. Nem egy eszme, igazából nem egyenértékű semmi egyébbel. Maradjunk a meghatározásnál. Az ami imitálódik. Vagy információ ami másolódik emberről emberre. Nos, lássunk csak néhány mémet.
 
Ön uram, azt a szemüveget a nyaka körül tartja olyan különösen elragadó módon. Azon tűnődöm, hogy maga találta-e ki ezt a dolgot, vagy lemásolta valaki mástól? Ha lemásolta valaki mástól, akkor ez egy mém. És, ooh, nem látok semmi érdekes mémeket itt. Nos emberek, kinek vannak érdekes mémjei számomra? A fülbevalói, Nem feltételezem, hogy ön találta fel a fülbevalók fogalmát. Valószínüleg megvásárolta őket. Van még jónéhány az üzletekben. Ez egy olyan dolog amit emberről emberre továbbítunk. Az összes történet amit mesélünk, hát persze, a TED is egy óriási mém-fesztivál, mémek tömegei.
 
A mémek esetében arról is gondolkodhatunk, hogy miért is terjednek? Ők csak önző információk, lemásolódnak ha lehetőséget kapnak rá. De egyesek közülük lemásolódnak, mert jók, vagy igazak, vagy hasznosak, vagy mert szépek. Egyesek közülük ennek ellenére is lemásolódnak. Egyesek esetében igazán nehéz megmondani, hogy miért is.
 
Van egy különösen érdekes mém ami nekem igazán tetszik. És örömmel mondhatom, hogy amint már számítottam rá, meg is találtam, amikor ide értem, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian megtaláltátok. Elmentek az elegáns nemzetközi szállodátokba, és bementek és leteszitek a ruhátokat, és bementek a mosdóba és mit láttok? Hallgatóság: Szappant. SB: Tessék? Hallgatóság: Szappant. SB: Szappant, igen. Mi mást láttok még? Hallgatóság: (nem lehet hallani) SB: Mmm mmm. Hallgatóság: Mosdókagyló, WC! SB: Mosdókagyló, WC, igen, ezek mind mémek, ezek mind mémek, de ezek valamelyest hasznos mémek, és akkor itt van ez. (Nevetés) Mit akar ez itt? (Nevetés) Ez elterjedt a Földön mindenütt. Nem meglepő, hogy mindannyian megtaláltátok, amikor itt benyitottatok a mosdótokba. Viszont ezt a fotót egy sátor mögötti mellékhelyiségben készítettem egy öko-táborban az Assam-i dzsungelben. (Nevetés) Kicsoda hajtotta azt ott be és miért? (Nevetés) Egyes emberek átesnek a ló túloldalára. (Nevetés) Más emberek csak egyszerűen lusták és hibáznak. Egyes szállodák kihasználják a lehetőséget, hogy még több mémet tegyenek oda egy kis matricával. (Nevetés) Miről szól ez az egész? Gyanúm szerint azt a célt szolgálja, hogy elmondja, hogy valaki kitakarította a helyiséget és minden rendben. És tudjátok, igazából csak azt üzeni, hogy valaki valószínuleg innen - oda terjeszti a kórokozókat. (Nevetés)
 
Szóval, gondolkodjunk a következő módon. Képzeljünk el egy világot tele agyakkal és sokkal több mémmel mint amennyi otthonra tud találni. A mémek mind próbálkoznak hogy lemásolódjanak, próbálkoznak idézőjelben, pl., ez arra a rövidítés, hogy lemásolódnak ha van erre lehetoség. Titeket és engem használnak terjesztő, másoló gépezet gyanánt, mi vagyunk a mém masinák.
 
Nos, miért is fontos ez? Miért hasznos ez és mit mond ez el nekünk? Egy teljesen új rálátást ad az emberi eredetre és arra, hogy mit jelent embernek lenni. A kultúrális evolúció hagyományos elméletei, az ember eredetéről, és arról, hogy mi különböztet meg minket más fajoktól. Az összes többi elmélet amely magyarázza a nagy agy méretét és a beszéd és eszköz használat kialakulását és az összes olyan dolgot ami egyedivé tesz bennünket, a génekre alapulnak. A beszéd hasznos kellett hogy legyen a géneknek. Az eszköz használat meg kellett, hogy növelje a túlélési, szaporodási esélyeinket, stb. Ahogy Richard Dawkins panaszkodott, az eszmefuttatás mindig arra vezetődik vissza, már régen, mindig a génekre vezetődik vissza.
 
A memetika lényege az, hogy azt mondja: "Dehogyis." Most már két replikátor van ezen a bolygón. Attól a pillanattól kezdve, hogy az őseink, körülbelül két és fél millió éve elkezdtek utánozni, megjelent az új másolási folyamat. Másolás variációval és szelekcióval. Egy új replikátort szabadítottunk ki és nem lehet már soha -- egészen a kezdetektől, nem lehetett, hogy az emberek, akik kiszabadították ezt az új teremtményt, csak a hasznos, szép, igaz dolgokat másolják, és ne utánozzanak le más dolgokat. Amig az agyuk az utánozás képességébol előnyt kovácsolt -- tűzgyújtás, tűz fenntartása, új vadászati technikák, és ezekhez hasonló dolgok -- elkerülhetetlenül lemásolták a tollak hajba való tűzését, vagy a furcsa ruhák hordását, vagy az arcuk kifestését, vagy bármi mást.
 
Úgyhogy előállt egy versengés a gének amelyek azt szeretnék, hogy az emereknek kicsi és takarékos agyuk legyen és hogy ne pazarolják az idejüket mindezen dolgok másolgatására, és a mémek között, mint pl. a hangok amelyeket az emberek kiadtak és lemásoltak -- más szavakkal ami késobb beszéddé alakult -- versengtek, hogy nagyobbá és nagyobbá alakítsák az agyunkat. Szóval, ebben az elméletben, a nagy agyméret kialakulásában a mémek voltak a hajtóerő.
 
Ez az oka annak, hogy "A mémgépezet"-ben memetikus hajtóerőnek neveztem. Ahogy a mémek fejlődnek, mivel ez elkerülhetetlenül muszáj nekik, egy nagyobb agyméretet erőltetnek, amely hatékonyabb a mémek másolásában, amelyek a hajtóerőt biztosítják. Ez az oka annak, hogy ilyen egyedi aggyal rendelkezünk, hogy szeretjük a vallást, és a zenét, és a művészetet. A beszéd egy parazita, amelyhez alkalmazkodtunk, nem valami ami már eredetileg a génjeinkben kódolt, ezen megközelítés szerint. És mint minden parazita esetében, eleinte veszélyes, de később együtt fejlődik velünk és alkalmazkodik és egy szimbiotikus kapcsolatban maradunk ezzel az új parazitával.
 
Ezek szerint a mi szemszögünkből nézve, mi nem vesszük észre, hogy így kezdődött. Szóval ez egy elképzelés arról, hogy mi az ember. Az összes többi faj ezen a bolygón csupán gén gépezet, ők nem utánoznak jól, ha egyáltalán képesek erre. Mi egyedül vagyunk gén gépek és mém gépek is egyszerre. A mémek vettek egy gén gépet és átalakították egy mém géppé.
 
De ez nem minden. Mostmár vannak újfajta mémjeink is. Egy jó ideje már tűnődöm ezen, mivelhogy sokat gondolkodtam már mémekről, hogy van-e különbség a mémek, amelyeket lemásolunk, -- a szavak amelyeket beszélünk, a gesztusok amelyeket lemásolunk, az emberi dolgok -- és mindezen techikai dolog között ami körülvesz minket? Én mostanáig mindig csak mémeknek neveztem mindegyiket, de mostmár őszintén úgy gondolom, hogy szükségünk van egy új megnevezésre a technikai mémekre.
 
Nevezzük őket techno-mémeknek vagy témeknek. Mert a folyamatok kezdenek különbözni. Mi kezdtük, talán 5000 éve az írással. Egy agyagtáblára bíztuk a mémek tárolását, de ahhoz, hogy igazi témeket és igazi tém gépeket kapjunk, szükség van variációra, szelekcióra és másolásra, emberi beavatkozás nélkül. És egyre közelebb vagyunk ehhez. Ezen a különleges ponton vagyunk ahol majdem lehetséges ez, hogy vannak olyan gépek amelyek képesek ilyesmire. És tényleg, a rövid idő alatt amit a TED-en töltöttem, Úgy látom, hogy közelebb vagyunk, mint ahogy eredetileg gondoltam.
 
Úgyhogy igazából mostmár a témek kényszerítik az agyunkat, hogy tém gépekhez hasonlóbb legyen. A gyerekeink úgy nőnek fel, hogy nagyon gyorsan megtanulnak olvasni, gépeket használni. Mindenféle implantátumokat fogunk magunkban hordani, gyógyszereket, amelyekkel folyton ébren maradhatunk. És úgy fogjuk gondolni, hogy mi választjuk ezeket a dolgokat, de a témek bírnak rá erre minket. Úgyhogy most ennél a mérföldkőnél vagyunk, amikor egy újabb replikátor kerül a bolygónkra. Nos, mi van azzal, hogy ki más lehet még ott kint az Univerzumban? Van még valaki más ott messze kint? Az emberek már régóta feszegetik ezt a kérdést. Itt a TED-en is feltettük már néhány alkalommal. 1961-ben Frank Drake megfogalmazta a híres egyenletét, de szerintem nem a megfelelő dolgokra koncentrált. Nagyon produktív volt ez az egyenlet. Meg szerette volna becsülni N-et, a kommunikációra képes civilizációk számát a galaxisunkban. És ebbe az egyenletbe belefoglalta a csillagképződés valószínűségét, a bolygóképződés és elengedethetetlenül az intelligencia kialakulásának a valószínűségét.
 
Én úgy gondolom, hogy ez a helytelen gondolkodásmód. Az intelligencia megjelenik mindenütt körülöttünk, mindenféle formában. Az emberi intelligencia csak egyfajta dolog. De ami a legfontosabb az, hogy milyen replikátoraid vannak és a replikátorok szintjei, egyik táplálkozva az előbbiből. Úgyhogy én azt javasolnám, hogy ne intelligenciában gondolkodjunk, hanem replikátorokban.
 
Ennek alapján, egy másféle egyenletet javasoltam. Egy nagyon egyszerű egyenletet. N ugyanaz a dolog, a kommunikációra képes civilizációk száma, amelyekre számíthatunk a galaxisunkban. Egyszerűen induljunk ki a galaxisunkban lévő bolygók számából. Ezeknek az a hányada amelyeken megvan az első replikátor. Ezeknek az a hányada amelyeken megvan a második replikátor. Ezeknek az a hányada amelyeken megvan a harmadik replikátor. Mert csak a harmadik replikátor fog kiterjeszkedni -- információt kiküldeni, felderítő szondákat küldeni, kijutni oda ki, és kommunikálni bármi messzi hellyel.
 
OK, szóval ha ezt az egyenletet vesszük, miért nem hallottunk még bárkiről onnan messziről? Mert minden lépés veszélyes. Egy új replikátor megszerzése veszélyes. Át lehet vészelni, mi átvészeltük, de veszélyes. Vegyük csak az első lépést, amikor az élet megjelent a Földön. Vehetjük a Gaia-i nézetet. Tetszett Peter Ward előadása a tegnap -- nem mindig Gaia-i. Igazából az élőlények termelnek olyan dolgokat amellyekkel megölik magukat. Nos, hát sikerült túlélni ezen a bolygón.
 
De aztán, hosszú idő elteltével, milliárd évekkel később, megszereztük a második replikátort, a mémeket. No, ez aztán veszélyes volt. Gondoljunk csak a nagy agyra. Hány anyuka van itt köztünk? Ti mindent tudtok a nagy agyakról. Veszélyes megszülni őket. Fájdalmas megszülni őket. (Nevetés) A macskám négy kölyköt szült, végig dorombolva. Ah, mm -- egy picit más helyzet. (Nevetés)
 
De nemcsak hogy fájdalmas, sok kisbabát meg is öl, sok kismamát megöl, és nagyon költséges az előállítása. A gének arra vannak kényszerítve, hogy mindezt a sok mielint termeljék, a sok zsírszövetet, hogy mielinezze az agyat. Tudjátok, hogy itt üldögélve, az agyatok a testetek által termelt energiája 20 százalékát használja el, míg a test tömegének csak két százalékát teszi ki. Egy igazán költséges működésű szerv. Miért? Mert a mémeket termeli.
 
Nos, elpusztíthatott volna -- elpusztíthatott volna, és lehet, hogy majdnem így is volt, valójában nem tudjuk. De lehet, hogy majdnem kipusztított. Volt erre már próbálkozás? Mi van az összes többi fajjal? Louise Leakley beszélt erről a tegnap, hogy mi vagyunk az utolsók ezen az ágon akik megmaradtak. Mi történt a többiekkel? Lehetséges, hogy ez az imitációs kísérlet, ez a kísérlet a második replikátorral, eléggé veszélyes ahhoz, hogy kipusztítsa az egyedeket?
 
Nekünk sikerült mindezt átvészelni és mi alkalmazkodtunk. De most, elértük, ahogy az előbb vázoltam, elértük a harmadik replikátort. És ez méginkább veszélyes -- vagyis, ez újra veszélyes. Miért? Mert a témek önző replikátorok és nem törődnek velünk, vagy a bolygónkkal, vagy bármi mással. Ők csak információ -- miért is tennék? Minket használnak fel, hogy kiaknázzák a bolygó nyersanyagait, hogy több számítógépet gyártsanak, és még többet azokból a bámulatos dolgokból, amelyekről itt a TED-en hallunk. Ne gondoljátok, hogy "Oh, az internetet a saját javunk érdekében hoztuk létre." Ez így tűnik nekünk. Gondoljatok arra, hogy a témek terjednek mert muszáj nekik. Mi vagyunk a régi gépek.
 
Nos, mi túl fogjuk élni mindezt? Mi fog történni? Mit jelent az, hogy túlélni? Nos, úgymond két módja van a túlélésnek. Az egyik mostanában nyilvánvalóan történik körülöttünk, ez pedig az, hogy a témek minket tém gépekké alakítanak, ezekkel az implantátumokkal, a gyógyszerekkel, a technológiával való egyesülésünk által. És miért tennék mindezt? Mert mi képesek vagyunk a szaporodásra. Nekünk vannak gyerekeink. Mi készítünk új egyedeket, és így kényelmes minket használni, mert még nem vagyunk annál a fázisnál ezen a bolygón amikor a második opció is lehetséges lenne. Viszont közel van, ahogy ma reggel hallottam, ez közelebb van mint gondoltam. Amikor maguk a tém gépek önmagukat tudják legyártani. Így, nem számítana ha a bolygó klímája teljesen destabilizálódna, és nem lenne többé lehetséges itt az emberi élet. Mert ezek a tém gépek, nekik nem lenne szükségük -- ők nem érzékeny, nedves, oxigént-lélegző, meleget-ígénylő lények. Ők nélkülünk is boldogulnának.
 
Nos, ez a két lehetőség van. A második, szerintem nem vagyunk annyira közel hozzá. Úton van, de még nem értük el. Az első, az is úton van. De a kár, amit a bolygónk már most elszenved azt mutatja, hogy mennyire is veszélyes a harmadik pont, az a harmadik veszélyes pont, egy harmadik replikátor megszerzése. És sikerülni fog átvészelni ezt a harmadik veszélypontot, amint átvészeltük a másodikot és amint átvészeltük az elsőt? Lehet hogy igen, lehet hogy nem. Nem tudom. (Taps) Chris Anderson: Ez egy elképesztő előadás volt. SB: Köszönöm. Megijesztettem magamat. CA: Nevet.
 
Susan Blackmore, mémekről és témekről (TED-videó) E-mail
2012. január 23. hétfő, 19:59

 
William Kamkwamba: Hogyan fogtam munkára a szelet (TED videó) E-mail
2012. január 18. szerda, 14:56

 
LXD: A tánc evolúciója az internet korában (Ted-videó) E-mail
2012. január 15. vasárnap, 19:07

 
Charlie Todd: A közösen megtapasztalt abszurdum E-mail
2012. január 10. kedd, 10:23

 
Damon Horowitz: Filozófia a börtönben (videó) E-mail
2012. január 05. csütörtök, 09:00

 
Bunker Roy: Egy mezítlábas mozgalomban szerzett tapasztalatok (Ted-video) E-mail
2011. december 06. kedd, 22:57

 
Marco Tempest: Kibővített valóság, techno-varázslat E-mail
2011. november 18. péntek, 09:56

 
Béatrice Coron: Papírból vágott történetek E-mail
2011. november 14. hétfő, 08:49

 
Hogyan tanítják a gyerekek önmagukat? Sugata Mitra előadása. E-mail
2011. október 27. csütörtök, 08:00

 
Stephen Hawking a világegyetem alapkérdéseiről beszél E-mail
2011. október 22. szombat, 21:20

 
Graham Hill: Kevesebb holmi, több boldogság (videó) E-mail
2011. október 19. szerda, 07:50

 
Mallika Sarabhai: Változtassunk a világon tánccal - videó (zseniális!) E-mail
2011. szeptember 29. csütörtök, 12:12

 
Mark Pagel: Hogyan alakította a nyelv az emberiséget (videó) E-mail
2011. szeptember 08. csütörtök, 07:57

 
Adora Svitak: Amit a felnőttek tanulhatnak a gyerekektől (videó) E-mail
2011. szeptember 06. kedd, 07:29

 
Richard Dawkins a militáns ateizmusról (videó) E-mail
2011. szeptember 02. péntek, 07:18

 
Laura Trice azt javasolja, mindannyian mondjuk köszönetet (videó) E-mail
2011. augusztus 28. vasárnap, 07:25

 
Jonathan Drori: Fortélyos virágok (videó) E-mail
2011. augusztus 23. kedd, 07:19

 
Adam Ostrow: Az utolsó állapotüzeneted után (videó) E-mail
2011. augusztus 19. péntek, 06:02

 
Nathan Myhrvold: Ki látott már ilyen konyhaművészetet? E-mail
2011. augusztus 13. szombat, 07:11

 
Heribert Watzke: Agy a belünkben (az előadás szövege) E-mail
2011. augusztus 04. csütörtök, 07:08

 

Fordította: Szemerei Orsolya
 
Ez a technológia nagyon fontos hatást gyakorolt ránk. Megváltoztatta a történelmünk fejlődését. Ám ez egy oly szerteágazó, oly láthatatlan technológia, hogy hosszú időn át elfelejtettük számításba venni amikor az emberi evolúciót taglalgattuk. Eredményeit azonban még ma is láthatjuk. Végezzünk hát egy kis kísérletet. Akkor most mindenki forduljon a szomszédja felé, kérem. Forduljon oda és nézze meg a szomszédját. Az erkélyen is kérném. Mosoly. Mosoly. Nyissák csak ki a szájakat. Mosolyogjanak barátságosan. (Nevetés) Látnak -- Látnak akár egyetlen kiálló szemfogat is? (Nevetés) Lát Drakula fogat a szomszédja szájában? Persze, hogy nem. Mert a fogászati anatómiánk szerint valójában nem arra valók vagyunk, hogy nyers húst rágjunk le a csontokról, vagy hogy rostos leveleket rágcsáljunk órákon át. Olyan étrendhez való, ami puha, pépes állagú, csökkent rosttartalmú, nagyon könnyen rágható és emészthető. Tisztára úgy hangzik, mint a gyors kaja, nem?
 
(Nevetés)
 
Főtt ételhez való. Arcunkban hordozzuk a bizonyítékot arra, hogy a főzés, az étel átalakítása tett minket azzá, akik vagyunk. Ezért javasolnám, hogy változtassunk a besorolásunkon. Mindenevőként tartjuk számon magunkat. Én azt javaslom, hogy inkább 'mindenfőzőnek' hívjuk magunkat -- (Nevetés) a 'coquere' - főzni szóból eredően. Olyan állatok vagyunk, akik főtt ételt esznek. Nem, nem, nem. Még jobb -- akik főtt ételből élnek. Tehát a főzés egy nagyon fontos technológia. Merthogy technológia. Nem tudom, Önök hogyan éreznek, de én szeretek szórakozásképpen főzni. És ehhez némi tervezésre is szükség van, hogy sikeresek legyünk. Tehát a főzés egy nagyon fontos technológia, mert lehetővé tette számunkra, hogy kifejlesszük azt, ami mindannyiunkat idehozott: a nagyagyat, ezt a gyönyörű agykérget, amink van. Mert az agyak sokba kerülnek. Annyira, hogy ezért kell most belépti díjat fizetnünk. (Nevetés) De az anyagcsere szempontjából nézve is drágák. Tudják, az agyunk testünk tömegének 2-3 %-át teszi ki, ám a felhasznált energiánk 25 %-át ő használja fel! Igen drága. Honnan származik ez az energia? Természetesen az ételből. Ha nyers ételt eszünk, akkor nem tudjuk teljesen felszabadítani az energiát. Tehát az őseink ezen zsenialitása, hogy feltalálták ezt a legcsodálatraméltóbb technológiát, láthatatlanul -- hisz mindannyian csináljuk minden nap, a főzés az, ami lehetővé tette, hogy a mutációk, a természetes kiválasztódások, a környezetünk, mind fejleszteni tudott bennünket.
 
Tehát ha erre a kibontakozó emberi potenciálra gondolunk, ami a főzésen és az ételen keresztül vált lehetővé, akkor miért is mondunk olyan rosszakat az ételekről? Miért tartozik hozzá mindig 'ezt tedd', 'ezt ne tedd', vagy 'ez jó neked', 'ez nem jó neked'? Azt hiszem, számomra a jó hír ebben az volna, ha visszafordulhatnánk és kicsit erről a kibontakozásról beszélhetnénk, az emberi potenciál kibontakozásának fenntartásáról. Namost, a főzésnek köszönhetjük azt is, hogy vándorló fajjá lehettünk. Kétszer kisétáltunk Afrikából. A teljes környezetet belaktuk. Ha főzni tudsz, semmi baj nem történhet veled, mert bármit is találsz, megpróbálod átalakítani általa. Ez az agyunkat is megdolgoztatja. Namost az igen könnyű és egyszerű technológia amit kifejlesztettek, eszerint a formula szerint működik. Végy valamit, ami ételnek tűnik, alakítsd át, és az jó, könnyű és elérhető energiával lát el téged.
 
Ez a technológia két szervre volt hatással, az agyra és a belekre, erre a kettőre ténylegesen. Az agy képes nőni, de a belek összementek. Oké, őszintén szólva nem teljesen nyilvánvaló. (Nevetés) De a testtömegem 60 %-ára ment össze a főemlősök belezetéhez képest. Tehát a főtt étel fogyasztása könnyebb emésztést eredményez. Namost, nagy aggyal rendelkezni, mint tudják, nagy előny, mivel ezáltal ténylegesen hatással tudunk lenni a környezetünkre. Befolyásolni tudjuk a saját magunk által kifejlesztett technológiákat is. Továbbra is fejleszthetünk és feltalálhatunk dolgokat. Namost a nagyagy is ezt tette a főzéssel. De hogyan is irányított? Milyen szerepe is volt valójában? Miféle kritériumot használt? Valójában ezek az íz, a jutalom és az energia. Tudjuk, hogy összesen 5 íz van. melyek közül három a fenntartáshoz szükséges. Édes -- energia. umami -- (fanyar) ez a hús íze. Szükségünk van fehérjékre az izmok és a regenerálódás miatt. Sós, mivel szükségünk van rá, nélküle a test elektromossága nem működne. És van két íz, amelyek megóvnak -- a keserű és a savanyú, amelyek a mérgező és a rothadó anyagok kivédésére fejlődtek ki. De természetesen, ezek nagyon érzékenyek, és mi is kifinomult módon használjuk őket. Gondoljunk csak a keserű-édes csokira. Vagy gondoljunk a joghurt savasságára -- csodálatos -- ami eperízzel keveredik.
 
Így keverhetünk össze mindenféle dolgot, mert tudjuk, hogy főzés által átalakíthatjuk a kívánt formára. A jutalom: egy még sokkal komplexebb és különlegesen integratív megnyilvánulása az agyunknak, különféle elemekkel -- a külső állapotok, belső állapotaink, hogyan érezzük magunkat, és így tovább, ezek mind összekerülnek. És valami, amit lehet, hogy nem is szeretünk, de olyan éhesek vagyunk, hogy tényleg kielégít, ha megehetjük. Az elégedettség egy nagyon fontos elem. És ahogy mondtam, az energia is szükséges.
 
Namost, hogyan is vett részt a belünk ebben a fejlődésben? És a bél nem szól semmit. Inkább az érzéseket adja. Az 'emésztési elégedettség' eufemizmust használom itt. Valójában inkább az emésztési elégedetlenséggel vannak a belek elfoglalva. Amint megfájdul a hasunk, amint felfúvódunk kicsit, biztos nem a jó ételt választottuk, vagy nem jól lett elkészítve, vagy valami más lett elrontva. Az én sztorim tehát két agyról szól, bár lehet, hogy megdöbbenti Önöket, belünk egy teljes jogú agynak felel meg. A teremben lévő összes menedzser most azt mondja, "Ezzel nem mond semmi újat, mert tudjuk mi az, hogy a gyomromban érzem. Ebből élünk!" (Nevetés) És tényleg ezt használjuk, mivel tényleg hasznunkra van! Mivel beleink kapcsolatban vannak az érzelmi limbikus rendszerünkkel. Beszélnek egymással, és döntéseket hoznak. De ami abból következik, hogy ott agyunk van, az az, hogy nemcsak a nagyagynak kell az étellel társalognia, hanem az étel is kell, hogy az aggyal társalogjon, mert azt igazából meg kell tanulni, hogyan is beszéljünk az agyunkkal.
 
Namost, ha létezik bélagy, akkor ezzel az aggyal is meg kell tanulnunk beszélni! 150 évvel ezelőtt az anatómusok ezt nagyon nagyon pontosan felvázolták -- itt a bélfal modellje. Vettem a 3 fő alkatrészt -- gyomrot, vékonybelet, és vastag belet. És ebben a felépítésben, látjuk ezt a két rózsaszínes réteget, amik valójában izmok. És ezek közt az izmok közt idegszöveteket találtak, méghozzá sokat, amik át-, meg áthatolják az izmokat, a bélnyálkahártya alatti rétegeket, ahol az immunrendszer összes elemét fellelhetjük. Belünk valójában a legnagyobb immunrendszer, ami a tesünket védelmezi. Áthatol a nyálkahártyán. Ez az a réteg, amely ténylegesen érintkezik az étellel, amit lenyelünk, amit emésztünk, ami a bél belseje. Namost, ha vesszük a belet, ha kinyújthatnánk, 40 méter hosszú lenne, egy teniszpálya hosszúságú. Ha kitekerhetnénk, kiegyenlítenénk minden egyenetlenségét, 400 m2 felszínű lenne!
 
És ez az agy óvja, azzal, ahogy az izmokat mozgatja, és ahogy megvédi a felületét, és természetesen megemészti azt az ételt, amit főztünk. Tehát, ha pontos leírást adunk erről az agyról, ami önrendelkező, van 500 millió idegsejtje, 100 millió neuronja -- kb. akkora, mint egy macska agya, itt egy alvó macska -- gondoskodik önmagáról, optimalizálja, akármit emészt is. 20 különböző fajta neuronja van. Ugyanolyan sokszínű, mint egy malac agya, ahol 100 milliárd neuron van. Önállóan szervezett mikroáramkörei vannak, és ilyen programjai, amik működtetik. Érzékeli az ételt, pontosan tudja, mi a teendője. Vegyi szempontból érzékeli, és nagyon lényeges, hogy mechanikai szemszögből is, mivel mozgatnia is kell az ételt, kevernie kell az összes különféle alkotóelemet, amire az emésztéshez szükségünk van. Ez az izomvezérlés nagyon nagyon lényeges, mivel előfordulhatnak reflexek. Ha nem kedvelünk valamilyen ételt, főleg gyerekként, öklendezünk. Ez az agy az, ami ezt a reflexet létrehozza. És aztán végül még a molekuláris gépezet kiválasztását is felügyeli, ami végülis megemészti az ételt, amit főztünk.
 
Namost, hogyan működik együtt ez a két agy? Hoztam egy modellt a robotikából. Alárendelő architektúrának nevezik ezt. Ez azt jelenti, hogy van egy többszintű ellenőrző rendszerünk. Az alsó rétegnek, a bélagynak, megvannak a maga céljai --emésztési védelem -- és akkor van a magasabb agyunk is, aminek a célja a koordinálás, és viselkedések létrehozása. Mindkettő szemügyreveszi ugyanazt az ételt -- ez itt a kék nyíl -- ami a bél belsejében és a belek területén van. A nagyagy figyelembe vesz olyan jeleket is, amelyek az alsóbb agyban futó programokból erednek. Ám az alárendelés azt jelenti, hogy a felsőbb agy képes beavatkozni az alsó agy működésébe. Helyettesíthet, ill. ténylegesen meggátolhat jeleket. Tehét ha veszünk kétféle jelet -- az éhségjelzést például. Ha üres a hasunk, a gyomrunk termel egy ghrelin nevű hormont. Ez egy nagyon erős jel. Küldi az agynak: "Menj enni!" Vannak megállást sürgető jelek. Van 8 féle stop jelünk. De legalábbis az én esetemben, ezek nincsenek figyelembe véve. (Nevetés)
 
Mi történik hát ha a nagy agy az integráció során felülírja a jelet? Ha felülírod az éhség jelet, létrejöhet nálad egy anorexia nevű rendellenesség. Az egészséges éhség jelzés létrejötte ellenére is továbblép a nagy agy és másfajta programokat aktivizál a bélben. A legáltalánosabb eset a túlevés. Ekkor a jelet fogadja, de megváltoztatja, és folytatjuk tovább, még akkor is, ha 8 féle jel mondja, "Állj, elég! Már átalakítottunk elég energiát!" Ebben az az érdekes, hogy ezzel az alsóbb réteggel, a belekkel, a jelzés egyre erősebb lesz, ha megemésztetlen, bár emészthető anyag haladna át. Ez a súlycsökkentő műtéteknél derült ki. Mert ilyenkor a jel hihetetlenül erős lett.
 
Most térjünk vissza a főzés kérdéséhez és a tervezéshez. Megtanultunk a nagy aggyal beszélni -- íz és jutalom, amint tudjuk. Mi lehetne akkor az a nyelv, amivel a bélagyhoz tudnánk beszélni hogy a jelei olyan erősek legyenek, hogy a nagy agy ne tudja mellőzni? Mert akkor létre tudnánk hozni valami olyat, amire mind vágyunk -- az egyensúlyt az éhség és a jóllakottság közt. Mutatok most egy igen rövid példát a kutatásunkból. Ez a zsíremésztés. A baloldalunkon van egy olívaolaj csepp, és ezt az olívaolaj cseppet megtámadják az enzimek. Ez egy in vitro kísérlet. Nagyon nehéz a belekben bemutatni. Mindenki azt várná, hogy amikor megtörténik az olaj szétbontása, amikor az alkotóelemek kiszabadulnak, akkor majd eltűnnek, elmennek, merthogy felszívódtak. Valójában azonban az történik, hogy egy nagyon bonyolult szerkezet jelenik meg. És remélem látják, hogy van valamilyen gyűrű alakú szerkezet a középső képen, ami pedig víz. Az egész rendszer létrehoz egy óriási felületet, hogy több enzim támadhassa meg a fennmaradó olajat. És végül a jobboldalon láthatnak egy buborékos, sejtszerű szerkezetet megjelenni, amiből a test felszívja a zsírt. Ha most megértjük ezt a nyelvezetet -- ami a struktúrák nyelvezete -- és tartóssá tesszük, hogy keresztülmehessen a bélrendszeren, akkor erősebb jeleket generálna!
 
A kutatásunk tehát -- és azt hiszem az egyetemi kutatások is -- ezeken a pontokon spekulálnak, hogy úgy mondjam: hogyan tudnánk ténylegesen -- és ez igen triviálisnak hangozhat -- megváltoztatni a főzést? Hogyan tudnánk úgy főzni, hogy ezt a nyelvezetet beleszőjük? Tehát amink most van, az nem a mindenevő dilemmája, hanem a 'mindenfőző' lehetősége, mert az elmúlt 2 millió év során megtanultuk, hogy mely ízzel és jutalommal -- ez ám az igazi kifinomult főzés! -- szerezzünk örömet magunknak, hogyan lakassuk jól magunkat. Ha lenne egy mátrixunk, ha hozzáadjuk a megtanulandó struktúra nyelvezetet, amikor megtanuljuk, akkor visszarendezhetjük, és végre egyensúlyt hozhatunk létre az energia tekintetében, ami az igazán ősi tevékenységünkből, a főzésből származik. Tehát annak érdekében, hogy a főzést tényleg nagyon fontos tényezővé tehessük, azt mondom, még a filozófusoknak is meg kell változniuk, és végül felismerniük, hogy a főzés miatt vagyunk, akik vagyunk.
 
Tehát én azt mondanám, coquo ergo sum: Főzök, tehát vagyok. Köszönöm szépen.
 
Heribert Watzke: Agy a belünkben (videó) E-mail
2011. augusztus 04. csütörtök, 06:59

 
Richard Dawkins előadása "különös" világegyetemünkről (az előadás szövege) E-mail
2011. július 27. szerda, 06:58

Fordította: Zselyi Zsófia



Előadásom címe: "Különösebb, mint feltételezhetnénk: a tudomány furcsasága" "Különösebb, mint feltételezhetnénk" mondta J. B. S. Haldane, a híres biológus, aki így nyilatkozott: "Az a gyanúm, hogy az Univerzum nemcsak különösebb, mint feltételezzük, hanem különösebb, mint feltételezhetnénk. Azt hiszem, több dolog van Égen és Földön, mintsem képzelnénk, vagy bármely bölcselem elképzelni képes." Richard Feynman ahhoz hasonlította a kvantumelmélet - azaz a kísérleti előrejelzések - pontosságát, mintha Észak-Amerika kiterjedését az emberi hajszál vastagságával határoznánk meg. Eszerint a kvantumelméletnek valamiféleképpen igaznak kell lennie. Ahhoz azonban, hogy a kvantumelmélet előrejelzései működjenek, olyan misztikus feltevésekre van szükség, hogy maga Feynman is kénytelen volt megjegyezni: "Aki azt hiszi, hogy érti a kvantumelméletet, az nem érti a kvantumelméletet."
 
Az egész olyannyira különös, hogy a fizikusok is csak paradox értelmezésekhez folyamodhatnak. David Deutsch, aki szintén előad itt, A valóság szövevénye c. művében a kvantumelmélet "sok-világ" értelmezését veszi pártfogásba, mert a legrosszabb, amit el lehet mondani róla, hogy elképesztően pazarló. Óriási és gyorsan növekvő számú világegyetemeket feltételez, melyek párhuzamosan léteznek, egymás számára észrevétlenül, és kifürkészésük csak a kvantummechanikai kísérletek "lőrésén" keresztül lehetséges. Ennyit tehát Richard Feynmanról.
 
A biológus Lewis Wolpert úgy véli, hogy a modern fizika különös jelenségei csak extrém példák. A tudomány, a technológiával ellentétben, a józan ész határait feszegeti. Gondoljunk csak bele, - mondja Wolpert - valahányszor vizet iszunk, esélyünk van , hogy legalább egy olyan molekulát is lenyelünk, amely megjárta Oliver Cromwell húgyhólyagját. (Nevetés) Egyszerű valószínűségszámítás az egész. Egy pohár vízben sokkal de sokkal több molekula van, mint ahány pohárnyi - vagy hólyagnyi - víz található a Földön. És ebben nincs különösebb szerepe sem Cromwellnek, sem a húgyhólyagnak. Hiszen épp most lélegeztünk be egy nitrogénatomot, amely keresztülhaladt az óriás cikászpálma mellett álló, harmadik ősgyík jobb tüdején.
 
"Különösebb, mint feltételezhetnénk". Mi az, ami képessé tesz minket arra, hogy feltételezzünk bármit és elárul-e ez valamit arról, hogy mi az, amit fel TUDUNK tételezni? Vajon vannak-e a világegyetemmel kapcsolatban olyan dolgok, amelyek számunkra örökre megmagyarázhatatlanok maradnak, de nem így egy felsőbbrendű intelligencia számára? Vagy léteznek-e olyan dolgok, amelyek alapvetően felfoghatatlanok bármilyen, mégoly felsőbbrendű intelligencia számára is? A tudomány története nem más, mint forradalmi felismerések sorozata, melyek során az egymást követő generációk magyarázatot találtak a világegyetem egyre magasabb szintű furcsaságaira. Mára már annyira magunkévá tettük azt a tudást, hogy a Föld forog -- és nem pedig a Nap vándorol az égbolton -- hogy nehezen tudjuk elképzelni, milyen elsöprően forradalmi gondolat lehetett ez annak idején. Mert hiszen olyan nyilvánvalónak tűnik, hogy a Föld nagy és egy helyben áll, a Nap pedig kicsi és mozog. De érdemes felidézni Wittgenstein szavait ebben a témában. "Mondd csak, - kérdezte egy barátjától - miért tartják mindig természetesnek, hogy az emberek régen azt hitték, a Nap kering a Föld körül, és nem pedig, hogy a Föld forog?" Mire a barátja: "Hát nyilván mert úgy látszik, mintha a Nap keringene a Föld körül." "Miért, az milyennek látszott volna, ha úgy nézett volna ki, hogy a Föld forog?" kérdezte Wittgenstein. (Nevetés)
 
A tudomány megtanított minket arra, szemben minden intuíciónkkal, hogy az olyan látszólag szilárd dolgok, mint a kristályok vagy a kőzetek, valójában szinte semmi másból nem állnak, mint üres térből. A közismert példa szerint az atommag olyan, mint egy légy egy stadion közepén, ahol a következő atom a következő stadionban van. Ígyhát a legkeményebbnek, legszilárdabbnak, legsűrűbbnek látszó kő szinte teljes egészében üres tér, megszakítva egy-egy parányi részecskével, melyek azonban olyan ritkák, hogy nem is kellene, hogy számítsanak. Akkor miért látjuk és érezzük a követ olyan szilárdnak és áthatolhatatlannak? Evolúcióbiológusként így válaszolnék: agyunk úgy fejlődött, hogy segítsen bennünket boldogulni abban a méret- és sebességtartományban, amelyben testünk működik. Nem abból a célból fejlődtünk ilyenné, hogy az atomok világában tájékozódjunk. Ha így lett volna, akkor agyunk a követ valószínűleg úgy érzékelné, hogy az nagyrészt üres tér. A követ azonban éppen azért érezzük a kezünkkel keménynek és áthatolhatatlannak, mert az olyan dolgok, mint a kéz vagy a kő, áthatolhatatlanok egymás számára. Ezért tehát hasznos volt agyunknak kialakítani olyan képzeteket, mint "szilárdság" vagy "áthatolhatatlanság", hiszen ezek a képzetek segítenek abban, hogy testünk tájékozódni tudjon abban a közepes méretű világban, amelyben boldogulnunk kell.
 
Ha a mérettartomány másik végét nézzük, őseinknek sosem kellett a fénysebességet megközelítve száguldaniuk az űrben. Ha erre lett volna szükség, agyunk sokkal inkább képes lenne megérteni Einsteint. A "Közepes Világ" nevet adnám ennek a közepes mérettartományú környezetnek, amelyben kifejlődött cselekvési képességünk. Ennek semmi köze Középföldéhez, ez a Közepes Világ. (Nevetés) E Közepes Világ lakóivá fejlődtünk tehát, és ez korlátot szab képzelőerőnknek is. Ösztönösen, minden nehézség nélkül el tudjuk képzelni, hogy mondjuk ha egy nyúl - a nyulakra és más Közepes Világ-beli dolgokra jellemző - közepes sebességgel fut, és nekiütközik egy másik Közepes Világ-beli tárgynak, például egy kőnek, kiüti magát.
 
Hadd mutassam be Önöknek Albert Stubblebine vezérőrnagyot, aki 1983-ban a katonai hírszerzés parancsnoka volt. A Virginia állambeli Arlingtonban szobájának falát bámulva végre elszánta magát. Legyenek bármilyen ijesztőek is a kilátások, át fog sétálni a szomszédos irodába. Felállt, és kilépett íróasztala mögül. "Hiszen mi is teszi ki az atom legnagyobb részét?" - gondolta. "Üres tér." Elindult. "És én miből épülök föl? - Atomokból." Felgyorsította lépteit, hogy már szinte kocogott. "És miből épül föl a fal? - Atomokból. Nincs más dolgom tehát, mint egyesíteni az üres tereket." És ekkor Stubblebine vezérőrnagy jól beverte az orrát a falba. Stubblebine, aki tizenhatezer katonának parancsolt, nem tudta felfogni, miért nem sikerül egyszer sem átmennie a falon. Nem volt kétsége afelől, hogy ez a képesség egyszer majd a hadsereg arzenáljának mindennapos része lesz. És vajon ki merne ujjat húzni egy ilyen hadsereggel. Ezt a sztorit egyébként a Playboy-ban olvastam a minap. (Nevetés)
 
És minden bizonnyal igaz a történet. Persze csak azért olvastam a Playboy-t, mert tőlem is megjelent benne valami... (Nevetés) A Közepes Világban pallérozódott emberi intuíció egymagában kevés ahhoz, hogy higgyen Galileónak, amikor azt mondja, hogy ha kiiktatnánk a légellenállást, akkor egy nehéz és egy könnyű tárgy ugyanabban a pillanatban érne földet. Hiszen a Középső Világban a légellenállás mindenhol jelen van. Ha vákuumban fejlődtünk volna ki, természetes lenne, hogy egyszerre érnek földet. Ha baktériumok lennénk, állandó hányattatásban a molekulák hőmozgása révén, megint más lenne a helyzet, de mi, Közepes Világ lakói, túl nagyok vagyunk ahhoz, hogy észleljük a Brown-mozgást. És ugyanígy elmondható, hogy amíg életünkben a gravitáció meghatározó fontosságú, addig a felületi feszültség szerepe szinte elhanyagolható. Egy parányi rovar számára viszont fordított lenne a fontossági sorrend.
 
Steve Grand - ő az aki balra látható a képen, jobbra pedig Douglas Adams - Steve Grand a Creation: Life and How to Make it (Teremtés: Az élet és hogyan kell létrehozni) c. könyvében nem hiába szapulja az anyag iránti megszállottságunkat. Hajlamosak vagyunk , hogy csak a szilárd, anyagi dolgokat tekintsük valóságosnak. A légüres térben terjedő elektromágneses ingadozás hullámai pedig valószínűtlennek tűnnek. A viktoriánus tudósok úgy vélték, hogy a hullámok valamilyen anyagi közegben - az éterben - terjednek. De a valóságos anyag csak azért olyan megnyugtató a számunkra, mert evolúciónk során a Közepes Világban kellett fennmaradnunk, ahol az anyag fogalma hasznosnak bizonyul. Steve Grand szerint azonban az örvény éppen olyan valóságos dolog, mint a kő.
 
Tanzánia sivatagi síkságán, az Ol Donyo Lengai vulkán árnyékában, van egy vulkáni hamuból álló dűne. Az benne a szép, hogy az egész mozog. Egy úgynevezett barkánról van szó, és az egész dűne nyugat felé vándorol a sivatagban évente nagyjából 17 métert téve meg. Félhold alakját megtartva, a csúcsok irányába halad. Az történik ugyanis, hogy a szél a homokot a lankás oldal tetejére hordja, és ott, amint a homokszemek elérik a nyereg szélét, lehullanak a karéj belsejébe, és így az egész félhold alakú dűne vándorol. Steve Grand rávilágít arra, hogy önök és jómagam, azaz mindannyian inkább hullám-természetűek vagyunk, semmint állandó dolgok. Arra kéri olvasóit, hogy "gondoljanak egy gyermekkori élményükre - valamire, amire tisztán emlékeznek, és fel tudják idézni a látottakat, az érzéseiket, talán még az illatokat is, mintha valóban ott lennének. Hiszen akkor tényleg ott voltak, nem igaz? Különben hogyan emlékeznének ? De van egy bombasztikus hírem: Nem, nem voltak ott. A testüket jelenleg felépítő atomokból egyetlen darab sem volt ott, amikor az az esemény történt. Az anyag egyik helyről a másikra áramlik, és csak egy-egy pillanatra áll össze bennünk. Bármik is lennénk tehát, nem vagyunk egyenlőek azzal az anyaggal, amelyből felépülünk. Ha ettől a gondolattól nem lúdbőrzik a hátuk, akkor olvassák újra addig, amíg ezt érzik, mert fontos dologról van szó."
 
A "valóban" szót tehát nem használhatjuk olyan egyszerű magabiztossággal. Ha a neutrínónak agya lenne, amely neutrínó méretű ősökben fejlődött ki, azt mondaná, hogy a kövek valóban üres térből állnak. A mi agyunk közepes méretű ősökben fejlődött ilyenné, akik nem tudtak átmenni a kősziklán. A "valóban" fogalma egy állat számára az, amire agyának szüksége van ahhoz, hogy segítse az állat túlélését, és mivel a különböző fajok más-más világokban élnek, a "valóban"-nak zavarba ejtően sok változata létezik. Amit mi a valódi világból látunk, az nem a puszta világ, a maga kendőzetlenségében, hanem a világnak egy modellje, amelyet érzéki adatok szabályoznak, viszont felépítettsége révén a valódi világ megismerésénél is jól használható.
 
A modell jellege attól függ, milyen állatról van szó. Egy repülő állatnak másmilyen modellre van szüksége, mint egy földön járó, fára mászó vagy vízben úszó állatnak. A majom agya olyan "szoftverrel" működik, amely képes szimulálni az ágak és fatörzsek három dimenziós világát. A vakondé viszont olyan világ-modellt épít fel, amely a földalatti élet körülményeihez alkalmazkodik. A vizimolnárka agyának pedig egyáltalán nincs szüksége 3D-s szoftverre, hiszen a vízfelszínen él, egy Edwin Abott-féle "Síkországban".
 
Lehetségesnek tartom, hogy a denevérek színeket látnak a fülükkel. Az a világ-modell, amelynek segítségével a denevér a háromdimenziós térben tájékozódik és rovarokat fog, valószínűleg nagyon hasonlít a repülő madarak világ-modelljére, hiszen egy nappal aktív madárnak, például egy fecskének ugyanazokat a tevékenységeket kell végrehajtania. Az a tény, hogy koromsötétben a denevér a visszhang segítségével adja meg a pillanatnyi változókat a modell számára, míg a fecske a fényt használja erre a célra, mellékes. Valószínűnek tartom, hogy a denevérek az érzékelt színárnyalatokat, mint a vöröset vagy kéket egyfajta belső címkeként használják, a visszhangok valamilyen hasznos aspektusához társítva, talán a felületek akusztikus szerkezetének megállapítására, hogy valami szőrös vagy sima-e, ugyanúgy ahogy a fecskék, vagy akár mi is használjuk ezeket az érzékelt színárnyalatokat - a vöröset, kéket, stb. - a hosszú és a rövid hullámhosszú fény elnevezésére. A pirosat semmi sem teszi önmagában hosszú hullámhosszúvá.
 
És ami a lényeg, hogy a modell jellegét az határozza meg, hogy hogyan használják, nem pedig hogy az érzékelésnek milyen módját választják. Maga J. B. S. Haldene is megfogalmazta észrevételeit azokról az állatokról, amelyek világát a szagok dominálják. A kutyák képesek megkülönböztetni két nagyon hasonló zsírsavat, a kaprilsavat és a kapronsavat, még igen nagy hígításban is. A két zsírsav között csak az a különbség, hogy az egyik molekulaláncán egyel több szénatom-pár található. Haldane azt feltételezi, hogy a kutyák a szaglásuk segítségével ugyanúgy képesek a zsírsavak sorrendjét a molekuláris súlyuk szerint megállapítani, mint ahogyan mi emberek is képesek vagyunk a zongora húrjait hosszuk szerint sorba rendezni hangmagasságuk alapján. És van itt még egy másik zsírsav, a kaprinsav, amelyik szintén olyan, mint az előző kettő, csak még két extra szénatommal rendelkezik. Egy kutyának, amelyik előtte még sosem találkozott kaprinsavval, valószínűleg nem lenne nehezebb elképzelnie annak szagát, mint ahogy nekünk sem okoz gondot elképzelni, ahogy mondjuk egy trombita egyel magasabb hangon szólal meg, mint ahogyan eddig hallottuk. Lehetséges, hogy a kutyák, orrszarvúk, és más, szagok alapján tájékozódó állatok "színekben" szagolnak. A magyarázat pedig ugyanaz, mint a denevéreknél.
 
A Közepes Világ - az a méret- és sebességtartomány, amelyben az evolúciós fejlődésünk eredményeképpen otthon érezzük magunkat, némiképp hasonló az elektromágneses spektrumnak arra a szűk tartományára, amelyet különböző színekből álló fényként látunk. Az összes többi frekvencia láthatatlan számunkra, hacsak valamilyen eszköz segítségével láthatóvá nem tesszük azokat. A Közepes Világ pedig a valóságnak egy szűk tartománya, amelyet természetesnek tartunk, minden olyan furcsasággal szemben, amely nagyon kicsi, nagyon nagy vagy nagyon gyors. Felállíthatnánk egy hasonló valószínűtlenségi skálát is, hiszen semmi sem teljesen lehetetlen. A csodák csak olyan események, amelyek bekövetkezésének nagyon kicsi a valószínűsége. A márványszobor is integethetne felénk, hiszen a kristályos szerkezetet felépítő atomok amúgy is ide-oda rezegnek. De mivel olyan sok van belőlük, és nincs meg köztük az összhang, hogy melyik irányba kellene mozogniuk, a márvány, ahogy mi, Közepes Világ lakói látjuk, mozdulatlan marad. De előfordulhat, hogy a kéz atomjai véletlenül egy időben ugyanabban az irányban kezdenek mozogni, újból és újból. Ebben az esetben a kéz is mozogna, és a Közepes Világban azt látnánk, hogy a szobor integet felénk. Persze ennek a valószínűsége olyannyira kicsi, hogy ha a világegyetem kezdetekor valaki elkezdte volna írni a nullákat, máig nem írt volna eleget a tizedesvessző után.
 
Közepes Világ-béli evolúciónk nem készített fel minket arra, hogy az ennyire valószínűtlen eseményeket kezelni tudjuk. Ahhoz túl rövid ideig élünk. De a világűr és a földtörténeti idő hatalmas viszonylatai közt a Közepes Világban lehetetlennek tűnő dolgok akár elkerülhetetlenek is bizonyulhatnak. Elég ha csak a bolygók számára gondolunk. Nem tudjuk, hány bolygó van a világegyetemben, de becslések szerint nagyjából 10 a 20. hatványon, azaz 100 trillió. Ez pedig lehetővé teszi számunkra, hogy megbecsülhessük az élet kialakulásának valószínűtlenségét is. Kijelölhetünk bizonyos jellegzetes pontokat egy ún. valószínűtlenségi spektrumon, amely hasonlíthat az előbbiekben vizsgált elektromágneses spektrumra.
 
Ha az élet csírái egyszer jelennének meg, azaz ha az élet minden bolygón egyszer jelenne meg, rendkívül általános lehetne, vagy naprendszerenként, galaxisonként, esetleg az egész világegyetemben csak egyszer fordulna elő, és akkor csak itt lehetne szó róla. És valahol a spektrum túlvégén találnánk a valószínűségét annak, hogy a béka királyfivá válik, és hasonló varázslatos dolgok történnek. Ha az élet az egész világegyetemben csak egyetlen bolygón jelent meg, ez nem lehet más, mint a mi bolygónk, hiszen itt vagyunk mi, akik erről beszélgetünk. Ez pedig azt jelenti, hogy ha megelégszünk ezzel a lehetőséggel, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az élet bizonyos kémiai folyamatok eredménye, amelynek valószínűsége egy a 100 trillióhoz. Nem hiszem, hogy be kellene érnünk ezzel a lehetőséggel, annál is inkább, mert gyanítom, hogy az élet elég gyakori a világegyetemben. És amikor azt mondom, elég gyakori, még mindig lehet, hogy ahhoz túl ritka, hogy az életnek akárcsak két szigete valaha is találkozzon egymással, ami eléggé szomorú.
 
Hogyan értelmezzük tehát azt, hogy "különösebb, mint feltételezhetnénk"? Különösebb, mint ami elviekben feltételezhető vagy csak különösebb, mint amit mi feltételezni tudunk, figyelembe véve, hogy agyunk evolúciós fejlődése a Közepes Világ korlátai között ment végbe? Képesek lehetünk-e, tanulás és gyakorlás által felszabadítani magunkat a Közepes Világ béklyóiból, és elérni valamiféle intuitív, mindamellett matematikai tudást, amellyel megérthetjük a nagyon kicsi és a nagyon nagy világát? Őszintén szólva, nem tudom a választ. Azon tűnődöm, hogy vajon könnyebbé tehetnénk-e például a kvantumelmélet megértését, ha a gyerekek már egészen kis koruktól olyan számítógépes játékokkal játszhatnának, ahol egy kitalált világban golyók haladnak át egy képernyőn látható két nyíláson, egy olyan világban, ahol a kvantummechanika furcsa történéseit számítógépes szimulációval nagyítanák fel, így azok már a Közepes Világból nézve is ismerősnek tűnnének. Vagy például egy, a relativitás-elméletet szemléltető játékban a képernyőn mozgó tárgyakon megfigyelhető lenne többek között a Lorentz-kontrakció, és ily módon rávezethetnénk magunkat - és gyermekeinket - arra a gondolkodásmódra, amely a relativitás-elmélet megértéséhez szükséges.
 
Előadásom végén szeretném bemutatni, hogy Közepes Világ-elméletem miként működik akkor, amikor egy másik emberről alkotunk képet. Ma már a legtöbb tudós az aggyal kapcsolatban egyfajta mechanisztikus szemléletet képvisel, vagyis azért vagyunk olyanok amilyenek, mert agyunk így van beprogramozva, hormonjaink eképpen működnek. Másmilyenek lennénk, egész személyiségünk más lenne, ha idegrendszerünk felépítése és pszichokémiai folyamataink nem ilyenek lennének. De mi tudósok sem vagyunk következetesek. Ha azok lennénk, akkor egy renitens személy, például egy gyermekgyilkos esetében az lenne a reakciónk, hogy valamilyen "alkatrésze" meghibásodott, meg kellene javítani. De nem ezt mondjuk. Ehelyett - még a legmechanisztikusabb szemléletű tudósok is, mint amilyen minden bizonnyal én is vagyok - ezt mondjuk: "Ez egy szörny, még a börtönt sem érdemli meg!" Vagy ami még ennél is rosszabb, bosszút állunk, amely minden valószínűséggel újabb bosszút szül, melyet egyre kegyetlenebb megtorlások követnek. Erre sajnos számtalan példát láthatunk a mai világban. Röviden tehát, amikor tudósként gondolkodunk, úgy tekintünk az emberekre, mint jól felépített, bonyolult gépezetekre, akár a számítógépek vagy az autók, de amikor kibújik belőlünk emberi mivoltunk, inkább úgy viselkedünk, mint Basil Fawlty a Waczak Szállóból, aki ripityára törte az autóját, csak hogy móresre tanítsa, amikor az nem indult be az ínyencek éjszakáján. (Nevetés)
 
A tárgyakat, mint az autókat és számítógépeket azért személyesítjük meg, mert míg a majmok a fák világában, a vakondok egy földalatti világban, a vízi molnárkák pedig a felületi feszültség által dominált síkországban élnek, a mi világunk egy társas világ. Az emberek tengerében lavírozunk, amely nem más, mint a Közepes Világ társas leképezése. Evolúciónk során képessé váltunk arra, hogy megjósoljuk mások viselkedését, azaz nagyszerű, intuitív pszichológusokká váltunk. Ha az embereket gépekként kezeljük, az lehet, hogy tudományosan és filozófiailag helyes, de felesleges időpocsékolás, ha ki szeretnénk kitalálni, hogy mit fog valaki a következő pillanatban csinálni. A legkifizetődőbb módszer egy ember modellezésére az, ha úgy tekintünk , mint egy céltudatos, ambiciózus egyénre, a maga örömeivel és fájdalmaival, vágyaival és szándékaival, bűneivel és hibáztathatóságával. A megszemélyesítéssel és a szándékosság feltételezésével olyan sikeresen lehet az embereket modellezni, hogy nem csoda, ha ugyanez a modellező szoftver gyakran átveszi az irányítást akkor is, amikor olyan dolgokról alkotunk véleményt, amelyekre ez a modell nem érvényes, mint ahogyan Basil Fawlty tette az autójával, vagy ahogyan megtévesztett emberek milliói teszik ezt az univerzummal. (Nevetés)
 
Ha a világegyetem különösebb, mint feltételezhetnénk, az vajon csak azért van így, mert a természetes szelekció során elég volt, ha azt feltételezni tudtuk, amire a pleisztocén-kori Afrikában szükségünk volt a túléléshez? Vagy pedig agyunk van annyira sokoldalú és rugalmas, hogy megtaníthatjuk arra, hogyan kell az evolúció korlátait ledönteni? És végül, léteznek-e olyannyira különös dolgok a világegyetemben, amelyeket semmilyen bölcselem, ha mégoly isteni is, nem képes elképzelni? Köszönöm a figyelmet!
 
Richard Dawkins előadása "különös" világegyetemünkről (videó) E-mail
2011. július 27. szerda, 06:55

 
Marisa Fick-Jordan megosztja velünk a Zulu kosárfonás csodáit E-mail
2011. július 24. vasárnap, 19:03

 
Elizabeth Lesser: Hívd meg "a Másikat" ebédre (az előadás szövege) E-mail
2011. július 05. kedd, 17:13

Fordította: Mai Ha Vu



 
Ez a terem talán úgy néz ki, hogy 600 ember ül benne, de igazából sokkal többen vagyunk, mert mindannyiunkban személyiségek sokasága rejtőzik. Két fő személyiségem van, ami konfliktusban és társalgásban van egymással mióta kislány voltam. Úgy nevezem őket, hogy "a misztikus" és "a harcos". Egy olyan családba születtem, ami politikailag aktív, intellektuális ateistákból áll. Egyfajta egyenlet volt a családomban, ami valahogy így nézett ki: Ha intelligens vagy, akkor nem vagy spirituális. A család csodabogara voltam. Én voltam ez a fura kisgyerek, aki mélyenszántó beszélgetéseket akart a világokról, amik talán léteznek azokon kívül, amiket tapasztalunk az érzékeinkkel. Tudni akartam, hogy a dolgok, amiket mi, emberek látunk és hallunk és gondolunk a teljes és pontos képe-e a valóságnak. Tehát válaszok után kutatva katolikus misére mentem; a szomszédokhoz csatlakoztam. Sartre-t és Szókratészt olvastam. És aztán egy csodálatos dolog történt, amikor középiskolás voltam: Keleti guruk kezdtek feltünedezni Amerika partjain. És mondtam magamnak, "Akarok egyet magamnak"
 
És azóta a misztikus ösvényen vagyok, és megpróbálok túllátni azon, amit Albert Einstein úgy hívott, "az optikai csalódása a mindennapi öntudatnak." Szóval mit értett ezalatt? Megmutatom Önöknek. Szívjanak egyet most rögtön ebből a tiszta levegőből a teremben. Nos, látják ezt a fura, vízalatti korallzátony kinézetű dolgot? Valójában emberi légcső. És azok a színes gömbök mikróbák, amik ebben a teremben szálingóznak pontosan most, körülöttünk. Ha nem látjuk ezt az egyszerű biológiai tényezőt, képzeljük el, mi mindenből maradunk ki a legapróbb, szubatomi szinten most és a leghatalmasabb kozmikus szinteken. Éveim misztikusként megtanítottak megkérdőjelezni majdnem minden feltételezésemet. Megtanítottak büszke "kis-nem-mindentudónak" lenni.
 
Most, mikor a misztikus felem így fecseg és egyre fecseg, a harcos a szemeit forgatja. Őt az érdekli, mi történik ebben a világban pontosan most. Aggódik. Azt mondja, "Elnézést, de ki vagyok akadva, és tudok egypár dolgot, és jobban teszük, ha most rögtön elkezdünk tenni valamit értük." Harcosként éltem az életemet, női ügyekért tevékenykedve, politikai kampányokon dolgozva, környezetvédelmi aktivistaként. Kissé őrületbe-kergető tud lenni, egy testbe a misztikust és a harcost ölteni. Mindig is vonzottak azok a ritka emberek, akik meg tudták ezt csinálni, akik az emberiségnek szentelik az életüket a harcos határozottságával és a misztikus kegyességével -- emberek, mint Martin Luther King Jr., aki azt írta, hogy "Nem lehetek az, akinek lennem kéne, amíg te nem vagy az, akinek lenned kéne." Ez" írta, "a valóság összefügő struktúrája." Aztán Teréz anya, egy másik misztikus harcos, azt mondta: "A baj a világgal az, hogy túl szűkre szabjuk a családi kört." És Nelson Mandela, aki az úgynevezett ubuntu afrikai elv szerint él, ami azt jelenti, hogy szükségem van rád, hogy magam lehessek, és szükséged van rám, hogy magad lehessél. Nos mindannyian szeretjük kivételnek tekinteni ezt a három misztikus harcost, mintha a szentség génjével születtek volna. Pedig igazából mi mind képesek vagyunk arra, amire ők, és nekünk kell folytatni az ő munkájukat most.
 
Mélyen nyugtalanít engem az a mód, ahogyan az összes csoportunk démonizálja a Másikat azzal, hogy hangot adunk azoknak, akik leginkább megosztanak minket. Hallgassanak erre a pár bestseller kötet címére, a politikai megoszlottság mindkét oldaláról itt, az USÁ-ban. "A liberalizmus egy Elmebetegség," "Rush Limbaugh egy Nagy Kövér Idióta" "Tökfejek és Patrióták," "Iditótákkal Vitatkozni." Humorosnak szánták ezeket, de igazándiból veszélyesek. Nos itt egy cím, ami talán ismerősnek hangzik, de aminek a szerzője talán meglepi Önöket: "Négy és Fél Év Küzdelem Hazugságok, Ostobaság, és Gyávaság Ellen." Ki írta ezt? Ez volt Adol Hitler első címváltozata a "Mein Kampf" -- "Harcom" számára -- a könyv, ami elindította a náci pártot. Az emberi történelem legrosszabb korszakai, akár Kambodzsában, vagy Németországban vagy Ruandában történnek, így kezdődnek, kirekesztéssel. És aztán erőszakos szélsőségességgé fajulnak.
 
Ez az, amiért egy új kezdeményezést indítok. És ez segíteni hivatott mindannyiunkat, magamat beleértve, hogy elejét vegyük a kirekesztési hajlamunknak. És tudomásul veszem, hogy mint elfoglalt emberek vagyunk, úgyhogy ne aggódjanak, ezt meg tudják csinálni egy ebédszünet alatt. A kezdeményezésem neve "Hívd meg a Másikat ebédre." Ha Önök republikánusok, meghívhatnak egy demokratát ebédre, vagy ha Önök demokraták, gondolják úgy, hogy egy republikánust hívnak meg. Nos, ha az ötlet, hogy meghívjanak akárkit ezek közül az emberek közül ebédre, elveszi az étvágyukat, azt javaslom, kezdjenek közelebbről, mert nincsen hiány a Másikból rögtön az Önök szomszédságában. Talán ez az ember, aki a mecsetbe jár, vagy a templomba vagy a zsinagógába, az utca végén; vagy valaki az abortusz-vita másik oldalán, vagy talán a saját sógoruk az, aki nem hisz a globális felmelegedésben -- bárki, akinek az életstílusa talán megrémíti Önöket, vagy akinek a szemléletmódja füstölgésre készteti Önöket.
 
Pár héttel ezelőtt elvittem egy konzervatív Tea pártbeli nőt ebédre. Nos, papíron átment a füstölgési vizsgámon. Ő egy jobboldali aktivista, én pedig egy baloldali aktivista vagyok. Használtunk pár előírást, hogy fenntartsuk a beszélgetésünk szintjét, és Önök is használhatják ezeket az előírásokat, mert tudom, hogy Önök mind meg fogják hívni a Másikat ebédre. Tehát először is, határozzák meg a célt: megismerni egy embert egy olyan csoportból, amit Önök negatív sztereotípiába soroltak ezelőtt. És aztán, mielőtt leülnének, egyezzenek meg néhány alapszabályban. A Tea Párti ebédtársammal ezeket határoztuk meg: Nincs győzködés, védekezés, vagy félbeszakítás. Legyenek érdeklődőek, társalgóak, igaziak. És hallgassanak.
 
Innen kezdve, beleeveztünk. És ezeket a kérdéseket használtuk: Ossz meg velem néhány élettapasztalatot. Mely ügyek érintenek téged mélyen? És mi az, amit mindig is meg akartál kérdezni valakitől a másik oldalon? Az ebédtársam és én néhány igazán fontos dologra jöttük rá, és én csupán egyet fogok ezek közül Önökkel megosztani. Úgy gondolom, köze van bármely problémához, ami emberek között merül fel, bárhol. Azt kérdeztem tőle, miért van az, hogy az ő oldala annyi gyalázatos állítást és hazugságot hord össze az én oldalamról. "Miféléket?" akarta tudni. "Mint például, hogy mi egy horda elitista, erkölcsileg romlott, terrorista-imádók vagyunk." Nos, meg volt döbbenve. Azt gondolta, az én oldalam sokkal többször teszi ezt az ő oldalával, hogy mi agyatlan, pisztoly-hordó rasszistáknak hívjuk őket. És együtt hitetlenkedtünk a megjelöléseken, amik nem illettek senkire az emberek közül, akiket valójában ismertünk. És mivel megalapoztunk egy kis bizalmat, hittünk a másik őszinteségében.
 
Megegyeztünk, hogy felszólalunk a saját közösségeinkben, amikor láttuk azt a fajta kirekesztő beszédet, ami sérthet és paranoiává gerjedhet, és a végleteken levő emberek használják, hogy bujtogassanak. Ebédünk befejeztével elismertük egymás nyíltságát. Semelyikünk se próbálta megváltoztatni a másikat. De nem is csináltunk úgy, mintha a különbségeink csakúgy eltűnnének ebéd után. Ehelyett megtettük az első lépéseinket együtt, túllépve a reflexszerű reakcióinkat, az ubuntu hely felé, ami az egyetlen hely, ahol a megoldások a legkonokabbnak látszó problémáinkra megtalálhatóak.
 
Kit kellene Önöknek meghívniuk ebédre? Legközelebb, ha azon kapják magukat, hogy kirekesztően gondolkodnak, az lesz a válaszuk. És mi történhet az ebédjük közben? Meg fognak nyílni a mennyek és a "We Are the World' for játszani az étterem hangszóróiból? Valószínűleg nem. Mert az ubuntu munkája lassú és nehéz. Két emberről szól, akik lehullatják a látszatát annak, hogy mindent tudnak. Két emberről szól, két harcosról, akik leteszik a fegyvereiket, és egymás felé nyújtják karjaikat. Ahogy a nagyszerű perzsa költő, Rumi foglamazta: "Túl a jótett és rossztett fogalmán van egy tér. Ott találkozom veled."
 
Elizabeth Lesser: Hívd meg "a Másikat" ebédre (videó) E-mail
2011. július 05. kedd, 17:10


 
Camille Seaman: Kísértő képek a sarki jégről (videó) E-mail
2011. június 30. csütörtök, 07:19

 
Ursus Wehrli rendet rak a művészetben (egy zseniális művészettörténeti abszurd - videó) E-mail
2011. június 24. péntek, 05:49

 
Csíkszentmihályi Mihály a flow-ról (az előadás szövege) E-mail
2011. június 23. csütörtök, 15:47

Fordította: Tánczos Éva

 
Európában nőttem fel, és a II. világháború héttől tíz éves koromig tartott. Megfigyeltem, hogy a néhány meglévő felnőtt ismerőseim közül milyen kevesen vészelték át a háború viszontagságait, és milyen kevesen voltak képesek közülük normális, elégedett, és boldog életet élni, a munkájuk, az otthonuk, a biztonságuk elvesztése után, melyet megsemmisített a háború. Így elkezdtem az iránt érdeklődni, meg szerettem volna érteni, hogy mitől válik egy élet érdemessé arra, hogy megéljük? Megpróbáltam. Gyerekként, tinédzserként filozófiát olvastam, és művészettel, vallással foglalkoztam, és más utakat is megjártam, csak hogy választ találjak erre a kérdésre. Végül véletlenül belebotlottam a pszichológiába.
 
Egy svájci síközpontban voltam, egy garas nélkül de szórakozni akartam, mert a hó elolvadt. Nem volt pénzem mozira, de találtam egy, olvastam az újságban, hogy lesz egy előadás Zurich központjában, és az előadó repülő csészealjakról fog beszélni. Én meg arra gondoltam, hogy ha már nem tudok moziba menni, legalább ingyen meghallgatom a csészealjakat. A férfi, aki azon az estén az előadást tartotta, nagyon érdekes volt. Ahelyett, hogy kis zöld emberekről beszélt volna, az európai emberek lelkéről beszélt, hogy mennyire traumatizálta őket a háború és ennek hatására repülő csészealjakat vetítettek ki az égre, mint ahogyan az ősi Hindu vallásban is mandalákat vetítettek ki az égre, hogy így próbálják visszanyerni a rend valamilyen fajta formáját a háború miatt kialakult káosz után. Ezt nagyon érdekesnek találtam. El is kezdtem olvasni az előadó könyveit ez után az előadás után. Az előadó pedig Carl Jung volt, akinek a munkásságáról akkor mit sem tudtam.
 
Aztán eljöttem ebbe az országba pszichológiát tanulni és próbáltam megérteni a boldogság effajta gyökereit. Sok ember állt elő ezzel a tipikus eredménnyel és ezek variációjával. És ez például azt mutatja, hogy az 1956 óta az Egyesült Államokbak készült felmérések szerint az emberek 30%-a vallja, hogy nagyon boldogan él. És ez semmit nem változott. Míg a jövedelem - azt a skálát tekintve, mely konstans maradt az inflációt kiegyensúlyozandó - ezalatt több mint a duplájára, majdnem a triplájára nőtt. De alapvetően ugyanerre az eredményre jut mindenki, nevezetesen, hogy egy bizonyos alapszint fölött, mely többé-kevésbé csupán egy pár ezer dollárral van a szegénységi küszöb fölött, az anyagi javak növekedése nem befolyásolja az emberek boldogságának fokát. Valójában az alap erőforrások és anyagi javak hiánya hozzájárul a boldogtalanság érzetéhez, ám az anyagi javak növekedésével nem növekszik a boldogság érzete.
 
Így tehát, miután rátaláltam ezekre a dolgokra, melyek valójában a saját tapasztalataimmal is egybevágnak, azt próbáltam megérteni, arra összpontosítottam a kutatásaimban, hogy kiderítsem, hogy hol van az a pont, vagy állapot, mikor a mindennapokban, a hétköznapi életünkban boldognak érezzük magunkat. Mindez úgy indult, hogy úgy 40 évvel ezelőtt elkezdtem kreatív embereket figyelni. Kezdetben művészeket, tudósokat, hasonló kvalitású embereket, és próbáltam megérteni, hogy mi miatt érzik hogy érdemes feltenni az életüket olyan elfoglaltságokra, melyek nem hoznak nekik sem hírnevet sem vagyont, ellenben megéri a fáradtságot, mert értelmet ad az életüknek.
 
Ő itt az amerikai zenei élet egyik vezető zeneszerzője volt a ’70-es években. A vele készült interjú 40 oldalas lett, de ez a rövid kivonat nagyon jól összefoglalja mindazt, ami az interjú alatt elhangzott. Azt írja le, hogy milyen érzés az mikor a zeneszerzés jól megy. Az extázis állapotát idézi meg a leírásában.
 
A görög eredetű 'extázis' kifejezés korábban szimplán 'kívül levés'-t jelentett, azaz olyan állapotot, amelyben magunkon kívül kerülünk. Később alapvetően egy mentális állapot megfelelőjévé vált, amikor azt érzi az ember, hogy nem a mindennapi rutinját csinálja. Tehát az extázis alapvetően azt jelenti, hogy az ember egy alternatív valóságot él meg. Ez érdekes, ha belegondolunk. Mikor arra gondolunk, hogy a civilizációk, melyeket az emberi teljesítőképesség csúcspontjának tekintünk, legyen az Kína, Görögország, a Hindu civilizáció, vagy a Mayák, vagy Egyiptom – valójában amit tudunk róluk, az az ő extázisuk, nem pedig a hétköznapjaik. Ismerjük a templomokat, melyeket építettek, hogy az emberek megtapasztalhassák ezt az alternatív valóságot. Ismerjük a cirkuszokat, az arénákat és a színházakat, ezek a civilizáció olyan maradványai, ahol az emberek az életet egy koncentráltabb, rendezettebb formában tapasztalhatták meg.
 
Ennek az embernek nem kell ilyen helyekre mennie ez itt, ez az aréna is, melyet a görög amfiteátrum mintájára építettek, az extázis egyik otthona. Mi mindannyian egy olyan valóság részesei vagyunk, mely különbözik a hétköznapok megszokottságától. Ennek az embernek azonban nincs szüksége ilyen helyekre. Neki egyszerűen egy darab papírra van szüksége, melyre rárajzolhatja a kis jeleit, és ahogy ezt teszi, el tud képzelni olyan hangokat, melyek azelőtt nem léteztek abban a bizonyos kombinációban. Tehát mikor arra a pontra jut, hogy elkezdjen megteremteni egy alternatív valóságot, ahogy Jennifer tette az improvizációjában, az a pillanat maga az extázis. Belép ebbe az alternatív valóságba. Azt is elmondta, hogy ez az élmény annyira intenzív, hogy olyan mintha ő maga megszűnne létezni. Ez egy eléggé romantikus túlzásnak hangzik. De valójában az idegrendszerünk képtelen másodpercenként 110 bitnyi információnál többet feldolgozni. Hogy engem halljanak és megértsenek, úgy 60 bitet kell feldolgozniuk másodpercenként. Ezért van az, hogy nem tudunk egyszerre két embernél többre figyelni. Ha két embernél több beszél egyszerre, nem értjük mit mondanak.
 
Nos, amikor valakit ennyire lefoglal valami újnak a megalkotása, mint ahogy ezt az embert teszi, akkor nincs kapacitása hogy azzal foglalkozzon, hogy figyelje a teste működését vagy az otthoni problémáin rágódjon. Még azt sem érzi, hogy éhes vagy fáradt. A teste megszűnik létezni, mint ahogy az identitása is törlődik a tudatából, mert nincs kapacitása arra, ahogy egyikőnknek sincs, hogy rendkívül jól csináljon meg valamit, ami rengeteg koncentrációt és figyelmet követel és közben azt is érezze, hogy ő maga létezik. Tehát ilyenkor a létezés átmenetileg szünetel. Azt is mondja, hogy ilyenkor a keze mintha magától mozogna. Hát én magam két hétig nézhetném a kezem egyfolytában és nem éreznék semmiféle ámulatot vagy csodálatot, mert nem tudok komponálni.
 
Amit ebben a részben nem látunk, de az interjú egy másik részéből kiderül, hogy nyilvánvalóan ez a fajta automatikus és spontán folyamat, melyet körülírt ez az ember, csak olyasvalakivel történhet meg, aki nagyon jól képzett és kialakult technikája van. Egyfajta közhellyé vált a kreativitás tanulmányozásában, hogy legalább 10 év intenzív gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki megalkosson valami újat a saját területén. Legyen az matematika, vagy zene, ennyi időre van szükség ahhoz, hogy valami fejlődjön, jó irányban változzon, hogy jobb legyen mint korábban volt. Mikor ez megtörténik, azt mondja a muzsika áramlatként szinte kifolyik belőle. És mivel nagyon sokan azok közül, akiket meginterjúvoltam és ez 30 évvel ezelőtt történt, úgy írták le ezt az állapotot mint egy spontán áramlatot, elneveztem ezt az élményt ‘flow élménynek’, ‘áramlat élménynek’, mely különféle helyzetekben történik.
 
Egy költő például így írja le ezt az állapotot. Ez az egyik tanítványomtól származik, aki vezető írókat és költőket interjúvolt meg az Egyesült Államokban. Ez is ugyanazt a könnyed, spontán érzést írja le, melyet akkor érzünk, mikor az extázis állapotába kerülünk. Ez a költő úgy írja le azt az állapotot, mint egy égen lebegő ajtó megnyitását, mely nagyon hasonlit Albert Einstein megfogalmazásához, melyben azt taglalja hogy is képzelte el a relativitás erőit, mikor azzal kűzdött hogy megpróbálta értelmezni azokat. De ugyanez történik más tevékenységek során is. Ez például egy másik tanítványom, Susan Jackson Ausztráliából, aki a világ néhány legkiemelkedőbb sportolójával dolgozott. Ahogy látják, egy olimpiai korcsolyázó is lényegében ugyanazt fogalmazza meg mikor az ember belső állapotának jelenségéről beszél. Nem gondolnánk hogy ez automatikusan bekövetkezik, mikor eggyé válunk a zenével, vagy bármi mással.
 
Ez a legújabb “Jó Üzlet” című könyvemben is megjelenik tulajdonképpen, melyben néhány ügyvezető igazgatót interjúvoltam meg, akiket a kollégáik jelöltek mint sikeres, etikus, és társadalmilag felelős embert. Ezek az emberek olyasvalamiként definiálják a sikert, amely arról szól hogy segítünk másokon miközben magunk is élvezzük amit csinálunk. És ahogy ezek a sikeres és felelős vezetők mondják, nem elég csupán egy összetevő ezek közül ahhoz, hogy sikeresek legyünk, ha jelentőségteljes és sikeres munkát akarunk. Anita Roddick, egy másik meginterjúvolt vezető. Ő a Body Shop megalkotója, a kozmetika, a természetes kozmetikumok királynője. Ez egyfajta szenvedély, mely abból épül, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból és átéljük a flow érzését miközben dolgozunk.
 
Ez egy érdekes idézet Masaru Ibukától, aki abban az időben kezdte megalapítani a Sony-t, pénz és termék nélkül. Kezdetben nem volt semmilyen termékük, semmi egyebük, csak egy ötletük. Az ötlet pedig az volt, hogy kialakítanak egy helyet, ahol a mérnökök képesek megélni a technológiai innováció örömét, miközben tudatában vannak a társadalmi küldetésüknek és szívvel-lélekkel dolgoznak. Nem tudok jobb példát arra, hogy hogyan működik a flow a munkahelyen.
 
Mikor tanulmányokat készítünk, kollégáimmal a világ minden tájáról, több mint 8000 interjút készítettünk olyan emberekkel – a dominikai papoktól elkezdve, vak apácákon és himalájai hegymászókon keresztül a navajo pásztorokig – akik élvezik a munkájukat. Úgy tűnik, hogy a kultúrától, oktatástól vagy bármi mástól függetlenül hét olyan feltétel van, mely megjelenik a flow állapotában. Ott van a koncentráció, mely miután intenzívvé vált extázishoz vezet és egy olyan fajta határozottsághoz, mikor világossá válik, és pontosan tudja az ember, hogy mit akar tenni egyik pillanatról a másikra és azonnali visszajelzést is kap. Tudja, hogy az amit tennie kell lehetséges, mégha nehéz is. Az idő megszűnik létezni, saját magáról is megfeledkezik az ember, és úgy érzi, hogy valami hatalmasabbnak a része. Mikor ezek a feltételek jelen vannak, azt amit az ember tesz megéri csupán a cselekvés öröméért tenni.
 
A tanulmányainkban az emberek hétköznapi életét ezzel az egyszerű sémával reprezentáljuk. Ez valójában nagyon pontosan mérhető, mert a vizsgált alanyokat egy elektronikus csipogóval látjuk el, amely naponta tízszer szólal meg, és mikor jelez, az alanyok feljegyzik hogy éppen mit is csinálnak abban a pillanatban, hogy érzik magukat, hol vannak és mire gondolnak. A két ismérv amit vizsgálunk: a kihívás mértéke, melyet az alany az adott pillanatban megél, és a készségek mértéke, melyet adott pillanatban az alany magáénak érez. Így minden alanynak fel tudunk állítani egy átlagot, amely a diagram közepe. Ez az alany képességeinek és az őt érintő kihívások erősségének átlagos szintje, mely mindenkinél különbözik. De mindenkinél van egy alap pont, amelyet középre helyezünk.
 
Ha tudjuk mi az alap pont, elég pontosan meg tudjuk állapítani hogy mikor kerül a flow állapotába egy ember, mégpedig akkor, ha a mind a kihívások szintje, mind a készségek szintje az átlagosnál magasabb. Előfordulhat, hogy valaki valamit egészen másképp csinál mint a többiek, de a flow csatornába akkor vannak, abban a részben ott, amikor azt csinálják, amit igazán szeretnek csinálni, zongorázni, a legjobb baráttal lenni, vagy talán dolgozni, ha a munka flow élményt okoz. Ekkor a többi rész kevésbé lesz pozitív.
 
Az Izgalom még jó, mert ilyenkor túlzottan nagy a kihívás. A készségek szintje még nem kellően magas, de könnyen flow állapotba kerülhet az ember ha kicsit fejleszti az adott készséget. Az izgalom tehát az az állapot, melyből a legtöbb ember tanul, hiszen itt feszíti magát a komfort zónán kívülre, és éri el a flow állapotát, készségeinek fejlesztésével. A Kontroll is egy jó hely, mert itt az ember kényelmesen érzi magát ám kevésbé izgatott. Nincs meg a kellő kihívás. Ahhoz, hogy a kontroll érzetből a flow állapotába kerüljön az ember, növelnie kell a kihívás mértékét. Tehát ez a két állapot ideális, alternatív mezők, melyekből a flow könnyen elérhető.
 
A kihívás és készségek mértékének további kombinációi egyre kevésbé optimálisak. Az Ellazultság rendben van, még jól érzi magát az ember. Az Unalom mezejében kedvetlenné válik az ember, a Fásultság pedig már nagyon negatív az ember úgy érzi semmit nem csinál, nem használja a készségeit, nincs semmiféle kihívás. Sajnos számos ember tapasztalatai a Fásultság mezejében találhatóak. E tapasztalásokhoz leginkább a televíziózás járul hozzá, ezt követi a sorban a fürdőben – a nagydolog végzésével – töltött idő. Ennek ellenére a televízió nézés 7-8%-a flow állapotban történik, ilyenkor azonban olyan műsort nézünk, amit igazán nézni akarunk és melyből visszajelzést kapunk.
 
A kérdés tehát, melyet meg szeretnénk válaszolni – és már régen kifutottam az időből – az, hogy hogyan helyezzünk minél több hétköznapi élményt ebbe a flow mezőbe. Ez az a kihívás, melyet meg szeretnénk érteni. És nyilván néhányan Önök közül maguktól is nagyon jól tudják erre a választ mindenféle tanács nélkül, de sajnos sokan nem így vannak ezzel. Mi ezt tekintjük a küldetésünknek.
 
Köszönöm.
 
<< Első < Előző 1 2 3 4 Következő > Utolsó >>

2. oldal / 4

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 33 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs