Két falu között egy pakulár nekitámaszkodott egy kilométerkőnek, s nézte a tájat.

Volt mit néznie.

Egy lecsapolt tó iszapos fenekén sütkéreztek a békák, borzas madarak csirikoltak a sürgöny­drótokon, az árok martján nedves orrú, törékeny báránykák próbálgatták erejüket s a meg­élhetést ebben a tavaszi világban.

Tulajdonképpen a pakulár miatt álltam meg, szeretem ezeket a tavaszi, fehér csodákat, s nem is tartom tisztességes dolognak csak úgy elmenni mellettük, rájuk se hederíteni, nem venni észre őket a nagy határban, nem gyönyörködni bennük.

A pakulárnak valami mondanivalója támadt, mert tüzet kért. Onnan tudtam, hogy volt valami mondanivalója, mert egy szivaros pakulár nem indul el hazulról gyufa nélkül, só nélkül, bicska nélkül.

Nem csalódtam.

Azt mondja nekem a pakulár, miután jót szippantott szivarából, hogy nézzem meg a tüzeket abban az oldalban.

Nézem a tüzeket, szép tüzek, égig ér a füst, gondolom magamban, micsoda költői lélek lakozik ebben a pakulárban, megcsodálja a tavaszi tüzeket, a határ tisztító tüzeit, ezt a nagy és szertartásos, örök és szent hadüzenetet a haszontalanság, tövis és bogáncs ellen, hogy szaba­don nőhessen a fű, a búza.

Szép tüzek, mondom a pakulárnak, ha nem szól észre sem veszem őket a csudálatos bárányai miatt...

- Szép tüzek - mondja a pakulár -, csakhogy maga nem tudja, mi ég... Tegnap arra jártam, láttam, mit égetnek. Kukoricakórót. Mert unják hazavinni, vagy más a dolguk. Vagy mert igen meredek az oldal.

Így morfondírozott a pakulár, míg körülötte bégettek a szép, fehér bárányok, s a tó fenekén sütkéreztek a békák.

Csak annyit tudtam hozzászólni az egészhez, hogy csakugyan kár elégetni azt a kórót. Nem akartam szidni senkit a pakulár előtt, hiszen ez a pakulár nem illetékes. Ez a pakulár csak abban illetékes, hogy ezek a szép, tavaszi bárányok ne vesszenek el. S csak később gondoltam rá, hogy nagyot tévedtem. Mert tulajdonképpen a kóróügyben éppen ez a pakulár a legilleté­kesebb. Ő vette észre,kár van ezekben a tavaszi tüzekben.

Mert aki észrevesz egy dolgot, abban ő a legilletékesebb.

Dancs levele

„Eszembe jutottál. Mert a héten, ha úgy alakul, elugrom Friscoba. San Franciscoba. Csak úgy. Emlékszem, mesélted, milyen kalandjaid voltak ott is.”

Ezeket a sorokat kaptam ma hajnalban Nevijorkból, az én barátomtól, Dancs Arturtól. Hogy eszébe jutottam. Mert ha úgy alakul, elugrik Friscoba. Csak úgy.

Hát hallgass ide, Artur! Ha te Nevijorkból csak úgy elugrasz Friscoba, akkor a kedvemért egy percre állj meg a Market-street végében. Ott, ahol a villamos megfordul. Adj egy centet annak az embernek, aki ott áll és körül van véve turistákkal. Ezek a jövő-menő népek egy centet szorongatnak a kezükben és sorba állanak, hogy az az ember egy kis gépezettel nyomjon belőle emléket nekik erről a városról. Hogy ott jártak. Én is adtam. Meg is köszönte azt a centet. És én boldog voltam azzal a nyomtatott emlékkel. Abban a városban ugyanis egy centbe kerül a boldogság. Annyiba, Artur! Minden más táján ennek a világnak meg kell szenvedni egy kis boldogságért. Van, ahol lökdösődnek érte, egymás cipőjére hágnak, könyökölnek, rohangálnak, a tüdejüket köpik ki. Itt nem. Itt zsebrevágod azt a kinyomott centet, s elundulsz valamerre. Persze, boldogan. Mindegy, merre indulsz, teljesen mindegy. Azért mindegy, mert itt is csak házak vannak, egyik magasabb, mint a másik, csak utak vannak, egyik hosszabb, mint a másik, mit lehet csodálni a házakon, s az utakon? Na, azért van egy rövidecske utca, ezen végig kell menni. Mert ez a világ legkanyargósabb utcája. (Crokedest street) Jó meredek ez az utca, de megéri végigmenni rajta, mert itt jön rá az ember, milyen kanyargós a sorsa, akárhol is legyen.

Azt mondtam, elindulsz valamerre, boldogan...Csakugyan, nem túlzok, ha azt mondom, annyi boldog emberrel sehol nem találkoztam, mint ebben a városban. Itt nem járkálnak lehajtott fejűek, én legalábbis csak eggyel ismerkedtem meg, kérdezte, merre menjen, hogy elérjen valahová. Mit gondolsz, ki volt ez az ember? Egy szökött magyar volt, az én városomból, munkát keresett éppen.

Ilyenek a véletlen dolgok. Na, igen, a véletlen dolgok! Ha véletlenül a Bush streetre vetődnél, csöngess be nyugodtan a 825-ös ház ajtaján. A házmester kinyitja neked az ajtót, te pedig kérdezd meg tőle, uram, véletlenül nem tetszik tudni, milyen betegségben halt meg hét évvel ezelőtt a régi házmester? Májk, uram, Májk, Elekes Miklós. Az én nagybátyám. Biztosan tudni fogja, ki volt ez a derék Miklós. Mert őt még a Hawaii szigeteken is jól ismerték. Ő volt az az ember, aki soha nem járt lehajtott fővel, csak fölemelt fővel és amerre járt dudorászva járt és fütyörészve. Amikor nem volt munkája, beállított valahová, s azt mondta, az ő neve Elekes Miklós. És dolgozni szeretne. Amikor megkérdezték, mihez ért, büszkén válaszolta, semmihez nem értek uram, semmihez az égvilágon. És azonnal munkát adtak neki, mondván, pont ilyen emberekre van szükségünk uram, akik semmihez nem értenek. Akik azt állítják, értenek valamihez, nehéz emberek, magasan hordják orrukat, bölcsek és beképzeltek. Ezekkel semmire sem lehet menni. Májk, maga máris föl van véve!

Csöngess be bátran. A kilincset ne tapogasd, naponta szidolozzák, olyan fényes, mintha aranyból lenne.

És kérnélek még valamire. Arra, hogy menj végig a Golden Gaten. Nem azért, hogy elmondhasd, végigmentem a Golden Gaten. Azért menj végig, mert a híd tólsó felénél leülhetsz a Csendes- óceán partjára. A megszáradt, szomorú, hűvös katángok közé. Itt örökké fúj a szél, tűrd fel kabátod gallérját és nézz el messzire. A közelben fodrozó vízre ne nézz. Mocskos a tenger, eltévedt dugók ringanak rajta, eldobott üvegek, reves kórók, a föld minden szennye. Nézz messzire. Csak itt jön reá az ember, hogy ami szép ezen a világon, tőlünk mind messze van. Bárhol is legyünk.