|
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Rex) |
|
Szép szombat este volt, eső utáni, az utcai lámpafények fürödtek még a fényes járdán, s a színházból kiözönlő nép megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy azért az élet mégis más; nincs úgy teletűzdelve véletlenekkel, mint a színdarabok.
Például ma már nem valószínű, hogy történik valami különös, az ember nyugodtan hazasétál, fordul a kulcs a zárban, és holnapig semmi.
Ebben az eső utáni, csöndes hangulatban történt mégis ez a véletlen, különös kutyadolog.
Egy autófék nagyot sikoltott, s a földön elterült a gyönyörű farkaskutya.
A tömeg köréje gyűlt, valaki megfogta a nyakán lógó szíjat, és félrehúzta a járdaszélre.
- De hiszen él még! - mondta egy férfi, és tenyerébe vette a kutya fejét. A másik a lábát mozgatta, simogatta, és kutyaneveket mondott néki sorba, ami eszébe jutott, hátha magához tér.
A közeli ház ablakai sorra kinyíltak, az emberek kikönyökölve figyelték az eseményt, volt, aki a harmadik emeletről is tanácsokat adott.
Egyszer csak megrázta fejét a kutya, fölállt, és inogva elindult az úton.
A hirtelen támadt csöndben hallani lehetett, amint a túlsó oldalon, egy telefonpózna mögül valaki szólítja a kutyát:
- Rex! Hozzám! Rex! |
|
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Papsajt) |
|
Elmegy ez a nyár is, a Hargita felől már üzent az esti szél, hogy valahol köszörülik a jégcsapokat.
De amiképpen a ruhát illik beszegni egy varrással, a friss szántást egy ekenyommal, a járdát egy sor kockakővel, szeretném még egyszer beszegni, körbejárni egy gondolattal ezt az elmenő nyarat, el ne felejtse a mi udvarunkat.
A szakképzett turista csak röhögne rajtam, hogy egy szürke, kis udvarról fecsegek az elmenő nyárnak, mikor ő mindent megjárt immár ezen a széles világon. Röhögne rajtam, és azt mondaná, mit akarok, hiszen nem tudnék néki felmutatni semmit, se egy jókora gombát, se egy fagyöngyöt, se egy merész fölvételt a sziklák csúcsairól, még egy utolsó szál árvalányhajat sem tudnék néki adni.
Igaz, csakhogy a mi udvarunk a legszebb hangulatú táj: papsajt nő rajta, s a bugyuta kicsi récék sietésükben orra esnek. Virágot, szőlőt nevel, eljönnek ide a méhek, a darazsak is, akár a pletykás vénasszonyok vagy a szomszéd gyerekei. Az alma is úgy hull le a fűbe komótosan, nem gurul tovább. Itt szereti. Tavasszal fecskék köröznek fölötte, ősszel csillog az ökörnyál, mint a harmat. Vagy mint a gyémánt. Nekem mindegy a kettő. Van, akinek nem mindegy, de az se baj. Még az ég is jobban látszik innen. S a Hold is.
A nyár ismeri ezt az udvart, nem kell néki különösebben lefesteni. Csak fölemlítem a hangulatát, el ne felejtse.
A szakképzett turistán csak mosolygok ilyenkor, mert csakugyan mit is fényképezne a mi udvarunkon, ha egyszer ide tévedne.
A bugyuta kicsi récéket, amint sietésükben orra esnek, vagy a méheket, vagy azt, hogy nő a papsajt? |
|
|
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Tövis) |
|
A buszban süldő leányka dicsekszi, hogy ő biza meg nem tudná különböztetni a búzát a rozstól.
Mondom, dicsekszi, nem panaszolja, míg nagy port kavarva döcögünk kicsiny faluk között.
Pedig az ő szülei ott élnek valahol, ezekben akicsiny falvakban, s tán éppen aratnak, hajladozva a fülledt, nagy melegben.
Emlékszem, mikor gyermek voltam, kévéket kötöztem a fülledt, nagy melegben, s hogy a tenyerem megtelt tövissel, megkérdeztem az aratóktól, van-e valakinek gombostűje.
Azt felelték, aratni nem kell gombostű, a vasárnapok arra valók, hogy az ember a töviseket kiszedje a tenyeréből.
Kicsit rosszul esett nekem akkor a mostoha beszéd, de bizony még rosszabbul esett most ennek az érettségizett-forma, süldő leánykának a dicsekvése.
Mert a töviseket vasárnap csakugyan nyugodtan kiszedheti tenyeréből az ember, de nincs az az ünnep, amelyen meg lehetne bocsátani valakinek, hogy nem ismeri a búzát. |
|
Elekes Ferenc: Amikor bekapcsolom a madarakat (Bűn) |
|
Farkasok, saskeselyűk között, vadonban, egyedül, gumókkal, gyökerekkel élni nem volna semmi kedvem.
Miután szelídnek születtem.
Azt hiszem, ez nem emberi kényeskedés, így van vele a legtöbb háziállat, miután megszelídítették.
Szívesen eszik cukrot markunkból a csikó, a malacok visítanak örömükben, ha zörren a moslékos vödör, lábunkhoz heveredik szundítani a macska, a ludak nem tudják, hogy fussanak az asszony után, ha nyílik a kapu, a bárány mezőre kíséri az embert, s nem csatangol messze, kikergethetjük a kutyát, ha megszokott, úgyis visszatér, s a jó tehén odatartja a nyakát, hogy megtapogassuk.
A jó tehén...
Álljunk meg itt egy pillanatra. Mert történt, hogy a jó tehén mindennap kiment a legelőre a csordával, mert hajtották. Nem tudott szólni, hogy nem megy szívesen, nehéz neki az út.
Egy idő után a jó tehén lehajtott fővel ballagott haza, mert hajtották. Nem tudott szólni, hogy nem megy szívesen, fáj néki valami. Aztán egy napon észrevették, hogy privát ügyei vannak a jó tehénnek, otthagyja a csordát, s rohan a bokrok felé. Nem is sejtették, hogy szoptatni megy a jó tehén, ott a borja. Ott szülte meg egyedül, észrevétlen a bokrok között, hol éjjelente farkasok, saskeselyűk járnak.
Én a szelídítést nem szeretem, sem a szelídítőket. Szelídítő őseim bűnét szerettem volna leróni mindég marék zabbal, sörény-simogatással. Hanem ez a mostani vétek azt hiszem, leróhatatlan.
A kezünkhöz szokott jó tehén vajúdását nem látni meg, nem venni észre a szelídítők minden bűnénél ezerszer ostobább. |
|
