Már csak neked írok, Zoltán!
Kizárólag. Ha jól megnézed a naptárt, még szombat van. Egész nap arra
gondoltam, írjak néked valami friss dolgot, ne avittat, röhögőset,
vagy szomorúságost, mindegy, csak jó legyen maga a fogalmazás.

Tegnap egy boldog emberről írtam, ma pedig egy világjelenségről, hátha örömet
lelsz bennük valamiért...

Fáznak a macskáim odakint, fáznak. Nem az én macskáim, de akkor is
fáznak, Zoltán. Én pediglen itt ülök a majdnem-melegben, pötyögtetek,
semmi értelme az egésznek.

Elhervadt bennem a lelkesedés lombja, lehullottak a levelek, hó hull, fáznak a madarak is.
Mind enyémek a madarak, Zoltán, mind az enyémek az ég madarai.

Olykor leszállanak a vállamra, fejem kopogtatják, mi van veled, öreg?
Elhessintem magamtól az ég madarait, fújom a füstöt, nézek utánuk, Zoltán!
Mennék velük én is. Valahová. Amerre ők szállanak, Zoltán!
Meg ne vénülj soha, Zoltán!