Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Nyári mesék

Imreh Albert fotói alá

A Nyári mesék cím alatt Imreh Albert néhai papolci fotóművész néhány képének margójára született egy maroknyi történet. A művész bemutatását a Fotóművészet-ben megtalálhatják,



Nyári mesék / A Sors Embere

 

altValahányszor Berci bátyó beszabadul a közeli városba - értsd: a járgányával eljutott a központi parkolóig -, ott rendszerint János fogadta, a parkolóőr, aki mindig vastag jegytömböt szorongat a balkezében. Biztonság végett. Hogy mindig legyen. Kéznél. Ha kell...
 
Rendszerint kell is. A városban nagy a forgalom. De Berci bátyótól nem fogad el parkolási díjat. Azt mondja: "Magának behunyom a szemem!" Bátyó hiába méltatlankodik, hogy a fogyatékosok így, a bénák meg úgy, és hogy törvények is vannak a világon, ez a János őr a kedvezményeket egyszerűen úgy akarja feltüntetni, hogy minden az ő jóindulatától függ, az is, hogy az olyan ember, mint Berci bátyó, ingyen parkolhat a város szívében.
 
Nagy szó!
 
Bátyó pedig, hogy a parkőr mégse érezze magát olyan magas lovon, minden alkalommal a zsebébe nyúl, s azzal a pénzzel, amit megspórol neki a hivatal, csakazért is sorsjegyet vásárol a parkőrtől. Mert hogy szavamat ne felejtsem, János egyik kezében a parkolójegytömböt szorongat, a másikkal meg drótra fűzött, borítékolt sorsjegy-koszorút kínálgat fűnek-fának. Így aztán nem is panaszkodhat, hogy nincsen elég forgalma. Egyik kezével elvesz az emberektől, a másik kezével nemkülönben, viszont nyitva hagyja a remény kiskapuját azzal, hogy esetleg - most fogózzunk meg! - ránk mosolyog a szerencse.
 
Berci bátyó el is nevezte a Sors Emberének, mondván, hogy éppen úgy működik, akár az élet: nagyobb részt előszeretettel sújtja a földi halandót, s csak nagyritkán, elvétve emeli föl. 
 
Nyári mesék / Jégvirágok

 

altGréte elszunnyadt az ablak előtt. 
 
Nemrég ebédeltek, Berci bátyó ilyenkor beleájul egy jó, zuhanós, mindent elfelejtető délutáni álomba, amelyben visszatér korábbi énje, amely még fürgén járt-kelt a világban, mint minden épkézláb ember. És szalad, és labdát kerget, hegyet mászik, országúton gyalogol...
 
Szerencsére, mindez visszatérő álom. Jól el lehet benne bújni.
 
Gréte viszont ilyenkor, embere alvása idején az ablak elé ül, hogy olvasgasson. Ez az egy-másfél órácska az ő ideje. Olykor levelet ír, máskor recepteket másol, belenéz a Berci bátyó által már kiolvasott újságokba vagy kézimunkázik. A fontos: ne azt csinálja, amit a nap többi részében.
 
De ezen a délutánon valahogy ő is elszunnyadt. Az ablakot vastagon belepte a jégvirág, csak a szűrt, tejszerű fény tört magának utat, minden ami cselekvés és látvány, az teljességgel odakint maradt. Grétének csak egy lehetősége maradt: önmagába nézni. Ehhez viszont el kellett jutnia a révület állapotába, amely az egész nyomorúságos házat bevonja a jégvirágos szürkület áthatolhatatlan redőnyével. A hangok eltávolodnak, a külső ingerek elülnek, a gondolatok mintha vattával bélelt fészekben ringatóznának, ahogy a köd ül meg az erdők-mezők fölött: ki is csapódik, marad is belőle a levegőben, egyszóval a köd is szundít, meg a jégvirág, és lekókadt feje mélyén szunnyad Gréte is.
 
Olyan buzgón szunnyad, hogy megnyíló szájából a nyála is megcseppen a terítőre...
 
És közben fiatal leánykorában jár, egy szál nyári ruhában, amelyet jobbra-balra kapdos a szél, amely nem túl heves, de nem is kíméletes, mert olykor nyakába fújja a lenge vásznat, s ő mindegyre visszagyűri kivillanó, libabőrös combjára, mely olyan feszes, mintha szobrász faragta volna. Szerencsére, senki sem jön vele szembe, csak egyedül van a széllel, ketten birkóznak szeliden, kitartóan, de mintha nem is birkózás lenne ez az egymásnak feszülés, hanem egyenesen ölelkezés... 
 
De hogy lehet a széllel ölelkezni? Ezt már nem tudja meg soha Gréte, mert hiába remélte, hiába próbálkozott, ez a szunnyadásos álma később sose tért vissza. Akár csak annyi szép, titokzatos pillanat elmúlt életéből...
 
Nyári mesék / Hajvásár küszöbén

 

altA falu kerítéseit megtöltötték A4-es, számítógéppel sokszorosított plakátokkal. Rőtpiros színű betűkkel ez állt raktuk:
 
"Hamarosan előnyös hajvásárlás! Az érdeklődők ekkor és ekkor jelenjenek meg a művelődési otthonban. Egészséges, tömött női hajat vásárolunk. Minimális hosszúság: 50 cm. Kilójáért 1300 lejt fizetünk! Komoly ajánlat!"
 
A faluban még jócskán tartotta magát a hosszú haj divatja. Különösen a kamaszlányok őrizgették-dédelgették válluk mellett leomló hajzuhatagjukat, amelyeket vagy szorosan befontak egy vagy két copfos elrendezésben, vagy szoros lófarokba kötöttek, esetleg szabadon, lebegően hagytak érvényesülni.
 
A plakátokat sokan elolvasták. És sűrűn ismételgették magukban a dátumot, ameddig volt még ugyan jó bő két hét, de azért nem árt megjegyezni, netán hasznát veszi az ember...
 
Stefinek minden vágya az volt, hogy a haja a derekát verdesse. Ha megkérdezik tőle, mi hasznát veszi, adós maradt volna a válasszal. Egy biztos: kirí a közönségességből, az átlagból. A vágya teljesült... Most meg azt számolgatja, milyen súlyosak lehetnek a hajfonatai. Ha mérlegre tehetné őket, azt is kiszámíthatná, mennyi ütné a markát, ha...
 
Még rágondolni is rossz!
 
De azért lássuk csak... A fején levő hajtömeg lehet olyan félkilónyi. Ha nem több. De legyen csak fél kiló, kerekítsünk lefele... (Uramisten, mire vetemedtem!)... Szóval, a fél kiló az 650 lej. Forintban  cirka 100 ezer, euróban 154, dollárban 220. Még soha nem volt ennyi pénze... De ekkora haja sem lesz többé!
 
Vajon? Hátha megnő még egyszer? Ahogy mostanig sikerült, úgy talán...
 
Eljött a nagy nap. Mielőtt a kultúrotthonba ment volna, Stefi felkereste legjobb barátnéját, Dórát, aki valamikor szintén szeretett volna hosszú hajat magának, de sehogy sem akart megnőni 10 centinél hosszabbra. Amivel túlhaladta a tíz centit, az megrepedezett, eltörött. Stefi megkérdezte Dórát: mit szól a tervéhez? Tegye pénzzé a haját vagy sem?
 
Igazság szerint sose volt még ennyi pénze. Mi mindent vásárolhatna rajta! Előbb is egy szép kendőt, hogy eltakarja a rövid haját. Meg egy gyönyörű nyári holmit. Meg cipőt. Menő cuccokat! Dórával beülhetnének a városi cukiba is...
 
Dóra titokban örvendezett, hogy barátnéja ilyen elhatározásra jutott. Mindig is irigyelte Stefit a szép haja miatt. Tessék, most akkor egyformák lesznek. Ha nekem nincs, neked se legyen. Szomorú, de így igazságos. De nem tudta, hogy adja tudtára, nehogy kilógjon a lóláb... Ezért aztán kitalálta, hogy a hajvágás előtt menjenek el Berci bátyóhoz, örökítse meg a pompás trófeát, azt Stefi elteheti idős napjaira, így majd mindenki láthatja, hogy a szép hosszú leányhaj valóság volt, nem mese.
 
...Mikor a faluban jártam, azt mondták, Stefi elment "magyarba". Dóra kereste elő ezt a két képet, amit boldogan szokott mutogatni ismerősöknek és idegeneknek: lám-lám, milyen csodás hajú barátnéja volt neki! Arról viszont hallgatott, mi lett odaát a Stefi sorsa. Talán jobb is így...
 
Nyári mesék / Robogó úthenger

 

alt
 
 
- Tud-e egy úthenger robogni? Ez itt a kérdés! - vitatkoztak Berci bátyó ablaka alatt holmi legények. Június elején járt, az ablak nyitva állt, a bátyó minden szavukat hallotta. Felkacagott az ágyban, csak úgy nyikorogtak belé a matrac alatti, megereszkedett rézrugók.
 
"Méghogy robogni!" - ismételgette magában, s elképzelte, amint a pár napja a főutcán tanyát vert behemót masina egyszer csak elszabadul s versenyautóként nekiiramodik a nagyvilágnak... Még a traktor se tudja megtenni - hűtötte le a saját, nekilódult fantáziáját, megfeledkezve arról, hogy az ötlet nem is az ő fejéből pattant ki. 
 
De miért is nem robognak ezek a jószágok? - tette fel a következő, logikus kérdést, s miután gondolatban felgyorsította előbb a traktor, majd az úthenger rohanását, elképzelve azokat a hepehupás talajon, amely kicsiny falujukat minden oldalról körbevette, már látta is lelki szemei előtt, hogy a nagy sietségben az első komolyabb halmocska vagy árok végzetesen kibillenti a gépeket egyensúlyi helyzetéből és kampec!
 
Micsoda karambol lenne!
 
Bátyó ezzel a maga részéről el is döntötte a vitát, de a fiúk még mindig csak a semmit osztották, miközben az útra szórt kavicsot döngölő, mirgő-morgó, élesen csikorgó úthenger le-fel masírozott az ablaka alatt, nyergében a két városi csibésszel, akik úgy néztek el a tanakodó legények feje fölött, mintha ott se lettek volna.
 
Berci bátyó kiszólt az útra:
 
- Akarjátok-e látni, milyen egy robogó úthenger, és hogy közben föl se forduljon?
 
Persze, hogy akarták a legények Csakhogy bátyóból a tudálékos ember készült kiszólni, az ezermester fotográfus, akinek nincs filmezőgépe, de  nem ismer lehetetlent és mindennek megtalálja a lehető legegyszerűbb megoldását; már-már azt kezdte magyarázni, hogy ha filmre veszik bárminek a mozgását, így az úthengerét is, ha a mozgást kevés számú filmkockára bontják - mondjuk csak 12-re vagy akár csak 10-re, akkor a sebesség gyors lett, de a mozgás szaggatott. A lehetőségek tárháza szinte végtelen, csak kellő számú képre, mozgásvariánsra van szükség...
 
Aztán mégse kezdett neki a mondókának, inkább fotózta az úthengert, az ide-oda töfögését, végül a legények megkérdezték, mikor jöjjenek el megnézni a robogó úthengert? Berci bátyó úgy számolta, egy hét alatt előhivatja a filmet, összeállítja a képsort s akár meg is tarthatják a házi vetítést...
 
...De a filmet már nem ő hívta elő, hanem a kíváncsi utókor. Mert az úthenger két nap múlva úgy elrobogott a bátyóval, többé vissza se nézett...
 
Nyári mesék / Megjött az újság!

 

altBerci bátyó két dolgot várt minden egyes naptól, de azt nagyon: 1. hogy derűs napsütés köszöntsön a világra (a vérbeli fotósok tudják, miért!), 2. hogy megjőjön az újság - a mindennapi. Ami az ő életében az Előre című bukaresti magyar lapot jelentette. Rendszerint nem talált sok olvasnivalót benne, de hát ez volt az az újság, ahová a fényképeit közlés reményében beküldte.
 
Várakozásai számtalan meglepetéssel jártak, mert a napsütéses reggeleket nem mindig garantálta az anyatermészet, és az újság se érkezett meg minden nap ugyanabban az időben. Olykor előfordult, hogy egyik nap kimaradt, másnap viszont kettő is érkezett. Volt, igaz, ritkábban, olyan eset is, hogy egy-egy lapszám egyáltalán nem érkezett meg, a postán pedig azt mondták Grétikének, hogy menet közben számolási hiba történt, s a kisebb falvakba már nem jutott belőle...
 
Ilyenkor Berci bátyó nem csak hogy dühös volt, hanem végtelen keserűséget is érzett. Úgy érezte magát, mint a szegény ember, akinek szinte semmije nincs, s azt a keveset is, amije van, mások durva kézzel elhappolják. Valahányszor nem jött meg az Előre, Berci bátyó szomorú lett és haragudott az egész világra. (Aminek, persze, Gréte itta meg a levét...)
 
Egy ideje Gréte, aki reggel tíz után (ilyenkor szokott befutni a postai terepjáró a postai küldeményekkel a közeli városból) rendszerint átszalad a bátyóékkal szemközti postahivatalba - igen, szalad bizony, mert a bátyó az ablakból árgus szemmel követi minden mozdulatát! -, s ha megjött az újság, még a kerítés mellett a magasba tartja, hogy minél hamarabb elmúljon Berci bátyó idegessége s átforduljon izgatott várakozássá, ami csak akkor csillapul, amikor kezébe veszi a négyrét hajtott újságot.
 
Ma különösen izgatott: a levelezők rovata rendszerint csütörtökön szokott megjelenni, s ő hétről hétre várja, hogy a szerkesztőségbe beküldött fényképeiből egyszer csak leközlik valamelyiket. Hiszen megígérték. Azt nem mondták, hogy mikor. Ő viszont reméli, hogy minél hamarabb.
 
Grétének külön jelbeszédet kellett megtanulnia ahhoz, hogy a bátyó minden esetben tisztában legyen a helyzettel. Még a postahivatalban át kellett néznie az újságot, s ha nem talált benne a bátyótól származó fényképet, akkor úgy hajtogatta össze, hogy a fejléc ne legyen látható. Ellenkező esetben a magasba tartott újság fejléces részét mutatta föl.
 
És láss csudát! Gréte ma úgy tartja a lapot, hogy messzire virít róla az Előre szó. Megdobban ettől a bátyó szíve, sürgősen orrára teszi a szemüvegét s várja, ó, hogy várja, nyílna meg már az az ajtó...
 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 Következő > Utolsó >>

2. oldal / 8

Chanson d'automne

új-iVisz

 

Ki van itt?

Oldalainkat 427 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs