Hogy miért írok így, szinte gusztustalanul szépeket Bélától egészen Kosztolányiig, meg akik az ábécében hátrébb vannak, mint például Zsuzsa, aki egy pincérlány (ugye nem haragudik meg, hogy a végére tettem? Az abc tehet róla!)?  Azt hiszem, tudom a választ, helyesebben tudok egy választ, a sajátomét! Eleget kínlódnak ők attól, hogy élnek, hogy gondolkoznak, szóval szenvednek. (És nem csak ők, ebbe nyugodjanak bele!) Minden kocsmalakónak ki van, meg van az előre kijelölt helye. Az én helyem lassan elviharzott (mekkora hülyeség ez a két szó itt, egymásba fűzve!). De nem sírok, mert… De ha nem lenne ez a mert, mit csinálnék? Vajon mit?

Egyszínű sakktábla.
A hóhér lép.
Még nem tudjuk, hova.

Kiégett vörös folt már a nap,
s a halál mintha közeledne.

Fel- felriad a nyúl.
A télre gondol.
A vadászra.

Leölt disznók gőzös vére ömlik a hóra.
A tavasz enyészete legendává maszatolja majd.
Egyszer volt hóvá,
egyszer volt vérré,
egyszer volt disznóvá.
Aztán mi is elindulunk.
                             
Kemény a föld.
Mint a hóhér tekintete.
Mint a bűnös tekintete.

Lejtőhöz érsz.
- ónos dér zizeg -
Meg- s halálba csúszol.

Ónszürke égre mered meztelen teste a fáknak. A szél indulat nélkül ront rájuk, és a fák suhogása enyelgő szerelmesek suttogása, a fák recsegése enyelgő szerelmesek nyögdécselése, és a fák suhogása tüdőbeteg zihálás, recsegésük kehes köhögés.

Így suhog, recseg minden emberpár, ki új életet alkotni készül. Így köhögött anyai nagynéném férje, aki világháborús repeszszilánkot cipelt tüdejében és erős cigarettákat szítt haláláig.Recsegés. Suhogás. Fák. Szél. Élet. Halál. Közhelyek. Apai nagyanyám mondogatta: „Haj, kisunokám, ha én megérem, hogy meghalok…” Megérte.

Kell-e, lehet-e mondani többet?

Egykoron, amikor időben is, lélekben is jóval távolabb voltam a halálhoz, a tél valóban télként viselkedett. Örültünk a hónak. Hógolyóztunk az utcákon, tereken, a porták szalmakazlai, kukoricaszár-kötegei között. Szánkáztunk házak melletti lejtőkön, gátoldalakon, s ha ott nem, csináltunk magunknak hóból dombot. Örültünk. Örültünk, mert a gyerek mindig a jót, a szépet veszi észre.

Anyáink másképp élték meg a telet ott, a templom előtt dideregve, toporogva, „Istenem, istenem, miért adtál ilyen időt?” sóhajtásokat hallatva. Mert a tél hótorlaszokat emelt, a szél süvítve havat hordott. Nekünk akkor is jó volt anyáink hátán, anyáink ölében.

Apáink nem sóhajtoztak. Káromolták istent, amiért a szél embermagasságúra fújta a havat, és a házból csak úgy lehetett kimenni, ha ők ásóval, lapáttal ösvényt vágtak a hóba.

Korcsolyázhattunk, iringálhattunk, bakancsunk sarokvasával csikarhattuk a szűz jeget a befagyott Zagyván, Tápión. Vidámak, kipirultak voltunk a vakító nap metsző hidegében. Vagy csak baktattunk a havas rónán. Néztük a zúzmarás, havas fákat, a többiek nyakába ráztuk a havat az ágakról, hempergőztünk. Hallgattuk lépteink ropogását. Figyeltük, ahogy a szállingózó hó belepi lábaink nyomát.

Talán bölcselkedtünk is: Új hóba újra bele kell lépned, nem őrzi semmi lábnyomod, a madarak pályája sem határozható meg madarak nélkül. Baktattunk, néztük leheletfelhőinket, a ködbe aléló villanyoszlopokat, a dérszakállas huzalokat, hallgattuk a jaszi távoli zakatolását, visszhangzó füttyét, a felriadó varjúcsapat károgását.

Ha már hóistent nem építhettünk, készítettünk hóembert. Halandóbbat minálunk, de évente újulót. Gömböket görgettünk, szénszemekkel, szénfogakkal, sárgarépa orral formáltuk emberré, kidobott, lepattogzott zománcú bilivel vagy fazékkal, sállal, széngombokkal öltöztettük fel. Párás, hideg lelket leheltünk belé. Aztán – hiszen gyarlók vagyunk – kopott seprűvel szúrtuk át a kezét.
   
Játszottunk, örültünk, vidámak voltunk. Gyerekek.
                       
De hiába a vidámság.
Megrázkódik a hegy.
Szánok, sílécek, emberek hullnak alá.
És mindhiába minden öröm.
Fényes korcsolyapár rajzol arabeszket a jégre.
Gazdájuk már rég tovatűnt.
Ó, rég tovatűnt!{jcomments on}