Ha én rossz lennék, mindenekelőtt megpróbálnám ezt letagadni,
a célból, hogy meg ne szóljanak az emberek, ezért – példának okáért –
úgy tennék, mint a Sátán Papini találó aforizmájában, amit egyébként
onnan ismerek, hogy Ladislav Fuks A hullaégető című remekművében
mottóként alkalmazta: azt mondanám, hogy nem vagyok, ám ha belegondolok,
ez a manőverem igen kockázatos, mert a Papini-mondat ígyen hangzik (látszik):
„A Sátán akkor a legveszedelmesebb, amikor azt állítja magáról, hogy nincs.”
Eltökélt szándékom lenne továbbra is a megfelelő stratégia kidolgozása,
mert jelen állapotomban – az önismeret meglehetős hiányosságában – csak
annyit merek (nem, nem bátran) kijelenteni, hogy rossznak lenni rossz dolog lehet,
még akkor is, ha Shakespeare III. Richárdja ezt harsogja vagy suttogja  a színpadon:
„Elhatároztam, hogy gazember leszek.” A gazember meg, ugyebár, rossz.
Menten felmerül egy kérdés: választás eredménye a rosszaság, netán velünk született
valami? A katolikusok szerint hét darab főbűn van, úgymint: kevélység, fösvénység,
bujaság, irigység, torkosság, harag és a jóra való restség. Hm, hm, hm! Nem azért
e hümmögés, hogy hiányzik a listáról pl. az előre megfontolt, vagy aljas szándékbók
elkövetett gyilkosság,a nyolc napon túl gyógyuló testi sértés,  az erőszakos nemi közösülés vagy
a fajtalankodás, a hazugság, a félrevezetés, a népbutítás, hogy csak a leggyakoribbakat említsem.
 (A többit megtalálhatja a nyájas Olvasó a Ha én 8-ban, az stb., valamint az és a többi címszavaknál.) Hanem azért e hümmögés, mert a r. kat.-ok  hét főbűne tkp. hét emberi jellemvonás egyben.
Remélem, egyre kevésbé tudnak követni és csak kevesen vették észre hátsó
szándékomat,  ti. a kifejtés elmismásolására, kikerülésére irányuló igyekezetemet.
De félre a tréfát! Elég régóta két lábon állunk és járunk!
E szöveg megszületésében óriási szerepe volt feleségemnek, Katónak! Ő volt az,
 aki a napokban, miután elolvasta a Ha én jó lennék… kezdetűt, ekképpen érdeklődött:
nem írtál még Ha én rossz lennéket? kérdezte, pedig tudta a választ.
Nos, én nem lennék rossz. Én az vagyok.
Az is.
Mint más.
Akinek nem mindegy.


 

Ha én jó lennék, példát mutatnék magamnak, mert:
istápolnám a rászorulókat,
gyámola lennék a gyámoltalanoknak,
átsegíteném a zebránál (de nem csak ott) az időseket,
felsegíteném az elesettek,
megetetném (amennyiben pénz is járulna jóságomhoz) az éhezőket,
megitatnám (az előző feltétel esetében) a szomjúhozókat,
vakon hinném istent, mert ő – állítólag – még nálamnál is jobb lenne,
reményt adnék a reményteleneknek,
boldogságot a boldogtalanoknak,
gyógyírt a sebesülteknek,
fényt a sötétben,
árnyat a fényben sínylődőknek,
továbbá:
élesen fellépnék a vizet prédikálókkal,
a hamis prófétákkal, az álszentekkel, a hamisakkal szemben,
s ha kellene fel is szólalnék ez ügyben különféle fórumokon,
hatalmas erőfeszítéseket tennék
az elleségeskedések, a háborúskodások,
az ember ember által történő kizsákmányolásának megszüntetésére,
a gazdagok, a hatalmasok megbüntetésére,
amennyiben rosszat cselekednek
(teszem azt paraszolvenciát fogadnak el, korrumpálnak vagy
korrumpálódnak, csalnak-lopnak- hazudnak, bandákba tömörülve garázdálkodnak,
stb., stb., stb., stb., stb., stb., stb., stb., stb., stb., stb.,
stb., stb., stb., stb., stb., stb., stb., stb., stb., stb., stb.,
stb., stb., és a többi),
valamint:
biztosítani igyekeznék az esélyek egyenlőségét,
a szabadságjogoknak az érvényesülését,
gyermekeink stabil jövőjét,
végül:
ha két ruhám lenne, az egyiket olyannak adnám, akinek egy sincs,
és ez nemcsak a zoknira és a cipőre vonatkozna,
ha én jó lennék.
 

                                                                                                           
                                                               1

Amikor a kulcscsörgést meghallottam, előbb a fejem fordítottam balra, a szoba felé, majd felálltam az íróasztalomtól, és megigazgattam a köntösömet. Egyébként a hétköz-napokon viselt ruhámban szoktam dolgozni, de ma délután – mintha megéreztem volna, hogy történni fog valami – a drapp színű, frottírból készült köntösömben ültem az aszta-lomhoz, írtam, cigarettáztam, és iszogattam kedvenc boromból mindaddig, míg az a… nem, nem is csörgés, hanem a kulcscsomó fémes, de nyomott csörrenése a szőnyegezett padlón fel nem riasztott. Emlékeztem arra, hogy az ajtót én zártam be belülről. Talán – gondoltam – kihagytam a műveletből azt a félfordulatot, ami a kulcs tollát vízszintes helyzetbe hozza, és megakadályozza, hogy magával ragadva a fémkarikára felaggatott többi kulcsot, kiessen, és ilyen hang hallassék egy pillanatig, a másodperc tört részéig, mint az imént. (A másodperc tört részével ezelőtt.) A barátnőm – gondoltam, hiszen ő volt az egyetlen, aki kopogás nélkül szokott betoppanni, akár ilyenkor, éjszaka is, ráadá-sul csak neki adtam kulcsot. Szerettem ugyan, de most nem volt ínyemre a találkozás, mert nyakig vagyok a munkában, és most van ihletem. De nem hallottam olyan hango-kat, amelyek azt jelzik, hogy valaki nyitja (vagy babrálja) a zárat. Csak lépések lomha puffanásai közeledtek. Jaj – sikoltottam belül, pedig nem vagyok gyáva, sem ijedős –, ám megriadásom, nevezzük inkább lelki békém pillanatnyi megzavarodásának, szintén csak a másodperc tört részéig tartott. Ismerősek voltak a lépések. Nagyon ismerősek, én mégsem tudtam (mertem?) beazonosítani hordozójukat. Hány percem lehet még hátra – ötlött fel bennem a megmosolyogtató kérdés – ha (és itt gyors fejszámolás következett, mellyel a lépések gyakoriságát, feltehető hosszát elemezve kiszámítottam a közeledő, mondjuk úgy, kétlábú objektum sebességét, és összevetettem szobám és dolgozószobám felének hosszúságával) ilyen tempóban halad felém. Számításaim szerint volt még időm, körbe forgattam a fejem. A szemem természetesen nyitva volt, és megnyitottam a szembogártól induló idegpályákat is, szóval körbe, le és fölfelé forgatva fejemet szét-néztem a szobámban. Talán azért, hogy egy másfajta figyelem magamra erőszakolásával eltereljem a figyelmemet, vagy hogy találjak, felfedezzek valamit, ami segít a szokatlan szituáció megértésében.

                                                          2

Az íróasztalomon bekapcsolt lámpa egy (mivel olyan szerkezet, hogy egy fémcsavar segítségével feljebb vagy lejjebb helyezhetem az izzóját, sosem tudom, milyen diaméte-rű) körben élesen, távolodóban a fényforrástól halványabban  megvilágította tárgyaimat: a különböző márkájú és színű tollakat; a három ceruzát, amik, mondhatnám, cél nélkül állottak kihegyezett végükkel felfelé rakva a porcelán (eredetileg ivásra szolgáló) barna mázú csészében, mondtam, szinte céltalanul, mert mindig kék vagy fekete golyóstollal írok, legfeljebb egy-egy szó, mondat kihúzásához használok ceruzát, és mert sohasem lehetek biztos abban, hogy az újraolvasáskor kidobásra ítélt szó vagy mondat mégsem elvetendő, a lámpa fényköre megvilágította a kopottas, de nem grafit-fekete sarkú, a kopást figyelmen kívül hagyva 3,5-ször 2,5-ször 0,8, annyi, mint 7 köbcentimétert a dolgozószobám légteréből elfoglaló radírt is; a néha (mint most is) a nyitott könyv lap-jaira helyezett fémvonalzót, ami megakadályozza a könyv lapjainak átrendeződését. A másnak talán bosszantó precizitással egymásra helyezett üres és teleírt A/4-es papírla-pokat. Nem időztem tovább asztalom tárgyainak nézésével, így – mert lehet, hogy az időtényező fontos lesz – átsiklattam tekintetemet az ablakra, de odaéréséig a szemem érzékelte a fal halványkék geometriai mintás (három- és ötszögek, rombuszok, sőt del-toidok) tapétával borított felületét. Tudtam, mind a négy falam ilyen ragasztott papírral burkolt, és ez megnyugtatott, no nem a tapéta, mert nem tartom magam finnyásnak vagy egy adott színhez minden áron ragaszkodónak, hanem… Tekintetem az ablakhoz ért. Kinéztem rajta, tehettem, mert a tavaszi ablakmosást már elvégezte a bejárónőm, és függönyt sem kellett félrehúznom, mivel utálom a függönyöket. Földszintes házam nem a város szélén van, de elég messze ahhoz, hogy a zajok ne zavarják meg csendemet. A kandeláberek és a hébe-hóba elsuhanó autók fénye behatolt az üvegen, így szobámban az íróasztalon lévő lámpám kikapcsolása után is fehérség dereng. Ráadásul ott volt még a hold, amely a szokásosnál kisebb, fele átmérőjű sárga-vörös-fehér ragyogása a csillagok fénypöttyeihez csatlakozva növelte a dolgozószoba méla világosságát. A ház előtti fák lombjai mozdulatlanok voltak, mintha a levelek fotón vagy festményen dermednének.

                                                            3

A lépések közeledtek. Hangjukból nem tudtam megítélni, hogy a szoba melyik részén tarthat hordozójuk: lakásom egész padozatát szőnyeg fedi. Nem tudom, mi jött rám, hirtelen a félig tárt ajtóhoz léptem, aztán – lassítva lendületemen, tehát nem hangosan becsapva – becsuktam a szárnyát. Kétszer is ráfordítottam a kulcsot, és – nem tudtam, ma sem tudom okát – kivettem a kulcslyukból, s az ablakhoz sietve s azt kitárva, széles ívű mozdulattal kidobtam. Hallottam tompa puffanását a fűben. Mire volt jó ez a moz-dulatsor? A lépések már közvetlenül a dolgozószoba ajtaja elől hallatszottak. A nyitva hagyott ablaktól (emiatt 8-9º-os levegő áramlott be dolgozószobámba) az íróasztalhoz léptem. Ebben a helyiségben nem szoktam dohányozni (hamutartó sincs benn), de kön-tösöm zsebében kitapogattam a dobozt, s egy kezem igénybevételével kiügyeskedtem a szál cigarettát. Gyújtóm elővevésére a másik kezemet használtam, mert szokásom, hogy – mint a hadseregben a fegyvert és a lőszert – külön zsebemben tartottam ezeket a tár-gyakat. Fejemet s vele tekintetemet mindvégig a dolgozószoba ajtajához fordítva tartot-tam, annyi időre sem néztem másfelé (mondjuk, az öngyújtómra és a cigarettámra), amíg a számba helyeztem és meggyújtottam a cigarettaszál hengerét. A lépések most már a dolgozószobámon belül puffantak a vastag szőnyegen. Lehajtott fejjel próbáltam követni irányukat. Közvetlenül a lábaim előtt megszűnt a lépések zaja. Nem tudom, volt-e valamilyen oka, de egész testem az ablak felőli fal felé fordult. Mélyet szívtam a cigarettába, kifújtam tüdőmből a füstöt s már emeltem kezem az újabb slukk megtétel-éhez, amikor lábaim sietősen elindultak. Gyorsabban lépkedtem, mégis ugyanazokat a lomha ritmusú lépészajokat hallottam, mint az előző percekben (órákban? években?). Lépkedtem, lépkedtem, lépkedtem, át, át a falon.
(Logikus elmém ma is keresi a magyarázatát, hogy mi lehetett a célja a kulcslyukból a szőnyegezett padlóra zuhanó kulcscsomó fémes – de nyomott – csörrenésének.)

*Carlofranco azt állítja, hogy ezt álmodta. Rám bízta, adjak formát a történetnek. Mivel ő beszél, egyes szám első személyt használok, pedig az én se nem C., se nem én!



 

A Ha én sorozat harmadik darabjában említettem Varga Karcsi nevét, a szőke Indiánét. Nem emlékszem már, honnan ered a becenév, de az nem számít. Semmit sem számít. A barátom volt. Kőműves segédmunkás koromban nem alatta, hanem mellette dolgoztam. Ezt az 1996 szeptemberében született írást az újszászi „bisztróban” mutattam meg neki. Azt mondta, jó. Meg azt, hogy köszöni. Meg azt, hogy igyunk. Ittunk. Aztán meghalt.
                                        
A szőke Indián

Egy fiatal egri együttes számából idézek: „Ó, részeg indián, mit keresel a pálmafán?”
Őt még nem láttam pálmafán. Hazudnék, ha a minőségjelzőt is tagadnám – bocsássatok meg neki, miképpen én is teszem. Visszatérve a pálmafához: Indián szőke és kőműves. Talán a legjobb, akit ismerek. (A felsőfokot vissza szokta utasítani: „A fenét!” – mondja. Nem ezt mondja, de figyelemmel vagyok a nyomdafesték érzékenységére.) Tény, hogy olyan magaslatokat, akadályokat győz le erővel, rugalmassággal, amiket a majmok is megirigyelhetnek.
Magasság-mélység, fent-lent, Mennyország-Pokol: ellentétpárok szerint rendeződik élete. Megélte az emeletek fölötti győzelmek diadalát és az életveszélyes földre zuhanást, átélte a szerelem és házasság boldogságát és a válás ridegségét, a magány hidegségét, át fiai megszületését, és meg kellett élnie azok háládatlanságát is…
Átélte… megélte… túlélte!
Indiánt barátomnak tekintem. Hasonlítunk egymásra a tűz és a víz hasonlatosságával: ő magas, én alacsony vagyok, ő arányos, én ormótlan, ő kőműves, én tanár, ő vakmerő, én gyáva… De miként a taoista fekete halacska szeme fehér, a fehéré fekete, mindkettőnkben van a másikból is.
Micsoda?
Tegnapi beszélgetésünkkor egy tőle szokatlan kijelentést tett:
- Ha valaki nagyon akar valamit, az nem fog sikerülni!
Mi ez, ha nem a távol-keleti bölcsesség sajátos megfogalmazása?
Azt is mondta:
- El kéne menni!
- Hová? – kérdeztem.
- Innen el.
Nem részletezte.
Gondolom, Százhalombattánál is távolabbra gondolt.
 

Ha én gyászhuszár lennék,
 – és ezt halál komolyan mondom –
beledöglenék a röhögésbe, ha
a munkába állásom első napján
meglátnám az egyenruhámat,
amit viselnem kellett volna.

Ha én állatidomár lennék,
csakis és kizárólag horgasfejű galandférgekkel foglalkoznék,
sejtvén, tudván, hogy hiába.
Mielőtt erre az elhatározásra jutnék,
alaposan tanulmányoznám a Taenia solium viselkedését, szokásait.
Az előző mondatomból – remélem – kitűnik,
hogy már most, amikor csak szövögetem szép álmom leplét,
már most is utánanéztem e faj egy-két sajátosságának,
mert, példának okáért, honnan a fenéből tudnám latin  elnevezését.
Hogy miért esett a választásom épp’ e zsivány
 – tréfás jelzőnek szántam, s leírásakor már bántam is –
állatkára, azt meg nem mondhatom,
mert fel sem foghatom.
Ezen a tényen elgondolkoznék.
Sokáig, sokáig tartana ez az idegőrlő foglalatoskodás, és
már most borítékolnám, hogy minő következtetésre jutnék:
a franc bajlódjon ezzel a rusnya,
gusztustalan féreggel!
Van nékem bajom éppen elég.
Egy életre.
Egy halálra.
 

(Carlofranco részben felolvasott elbeszélése az én lejegyzésemben, a végén kicsi farkincával)

1
                                                                               Szikkadtnak (alias Friss Jánosnak)
                                                                                              
Darázsfészekbe nyúlni, és piócát lelni: az ébrenlét képtelensége, az álom igazsága.
Ám ha szegénynek találod napjaidat, megmondom, mit tégy!
Emlékezz vissza olyan esetre, mikor zavarosba merülve darázsra akadtál.
Ha találsz emlékeid rengetegében ilyen pillanatot, őrizd meg, dédelgesd, míg jelenvalónak tűnik.
    Aztán már mi sem egyszerűbb: alkalmazd a logika azon törvényét, hogy AMI ODAFELÉ MEGTÖRTÉNT, AZ VISSZAFELÉ IS MEGTÖRTÉNHET, CSAK KI KELL VÁRNI!
Akkor, meglásd, boldog leszel.

2
                                                                                           Kaló Beatrixnek
Apám reflektort szereltetett az agyába, hogy jobban lássa asszociációit. Lakásunk akkor már tele volt ilyen vagy olyan reflektorral. Öcsémmel órákig küszködtünk, mire átverekedtük magunkat a kábelrengetegen.
Reflektor volt a fotelben – megvilágította az ajtótól a fotelig vezető utat.
Reflektor volt az ajtón – megvilágította a foteltől az ajtóig vezető utat.
Amikor az agyába szerelt reflektor kiégett, apám meghalt.
Reflektor volt a szekrényen – megvilágította az ablaktól a szekrényig vezető utat.
Reflektor volt az ablakon – megvilágította a szekrénytől az ablakig vezető utat.
Reflektor volt a kilincsen – megvilágította a kilincsig vezető utat.
Reflektor volt a tükrön – megvilágította a tükörig vezető utat.
Reflektor volt a csilláron – megvilágította a fény útját.
Apámnak, ha jól emlékszem, nem volt más bogara.
Reflektort szereltetett a WC-re, ágyra, komódra, a befőttes üvegekre.
Reflektort rakatott a sótartóra, a székre, anyám pongyolájára, és reflektort szereltetett az agyába, hogy jobban lássa asszociációit.

    3
Hókarú Nauszikaá felriadt.
Ágcsörgés. Avar zizeg.
 Leleményes Odüsszeusz, mint antik hős meglapult a part lapos kavicsai között. Várt.
H. Nauszikaá felriadt.
- Khí-khí-khí – tekintete L. Odüsszeusz micsodájára tévedt – khí-khí-khí!
L. O., mint antik hős lapult a part lapos kavicsai (l. k.) között (k.).
H. N. felriadt.
L. O. m. a. h. l. a p. l. k. között.
H. N. f.
(Ki ez? – gondolta phaiákul.)
L. O. m. a. h. l.1 a p. l. k. k.

1 praesens

   4
(nem kell hozzá radiokarbonos kormeghatározás, hogy lássuk – ez régi történet)

Volt horthysta csendőrtiszt ül egy karosszékben az ablaknál.
A ház mellett elhaladó nők látványával újratöltve vágyát maszturbál.
Nyílik a szobaajtó.
A belépő feleség mozgásán látszik, hogy a könyökével nyitotta ki.
Kezében egy tányérban gulyásleves gőzölög..
Meglátja a férjét.
Szemeibe könnyek gyűlnek.
Leejti a tányért.
Az széttörik.
A szőnyegen húscafatok.
Partra vetett halak.
 

Ha én 6
Ha én halálutód lennék,
ha megölni nem is tudnám, de valamilyen
 – akár csalárd, galád vagy aljas –
módon félretenném az utamból apámat.
Én lennék az Abszolút Úr.
Tenném mindezt egy igazságosabb leosztás igényével.
Változtatnék apám értékrendjén:
gyökeresen más szempontok alapján válogatnám meg,
kiket vigyek el közvetlenül a hatalomra kerülésem után.
Inaséveimben kisimertem az élők világát, az emberek jellembéli,
társadalmi, szociális különbözését.
Ezen tapasztalatok alapján változtatnék.
Összeállítottam egy listát jelöltjeimről. (Nyilván sokkal hosszabb is lehetne az a lista!)
Sorolnám a neveket, de félek, személyiségi jogokat sértenék, ezért egy szakaszt
e szövegben – üzenetszerűen, szimbolikusan – üresen hagyok. Így:














A neveket a lehető legkisebb betűméretben képzeljék el.
Akinek van rá szeme, olvashatja is.
Azt hiszem, áldanának, imájukba foglalnák
nevemet azok, akiknek haladékot adtam.
Bizony, ekképpen cselekednék.
 

Ha én lepkegyűjtő lennék,
a káposztalepkékre specializálódnék, mert ők
olyan egyszerűek és nem kellene  bíbelődnöm különféle csicsás
színekkel , meg mintázatokkal stb.
Természetesen nem szurkálnám fel őket gombostűhegyekre, nem.
Egy tágas, levegős és nappal világos szobában tartanám az egyre szaporodó bagázst.
Megadnék nékik mindent (hogy csak egyetlen példát említsek:
kínálnám [őket] erősen káposzta-levéllel).
Persze, nem mindegyikkel bánnék egyformán, mert
csak balga képzelgés, hogy az összes ismert és még megismerendő
lepkefaj ill. lepkeegyed egyazon bánásmódot érdemel.
Egyiküket, másikukat közel engedném magamhoz,
hagynám, hogy a vállamra, a karomra és a fejem búbjára telepedjenek.
Felőlem el is bóbiskolhatnának.
Én egy sámlin ülnék, és ha telne rá, libacombot ennék.
Amelyiket, amelyeket, aki, akik, nem érdemli, nem érdemlik meg,
azt, azokat elhessegetném –  vigyázva azonban arra –, hogy le ne töröljem
szárnyáról, szárnyukról a hímport (vagy mit). Emberek vagyunk, nem?
Azok hát! Ezért is árulom el a káposztalepkék iránti
feltételezett vonzódásom egyik lehetséges  okát .
Érdeklődésem pusztán a laikusé lenne, az amatőr entomológusé,
aki káposztalepke-gyűjtő hálóval a vállán kóborolna nemcsak a káposztaültetvények
környékén,  hanem szerte a határban ,
vagy ülne egy tágas, levegős szobában, ahol már kezdene besötétedni
és várna.
Várnám – mert az életnek tartalommal kell telnie –, hogy a többé-kevésbé
fehér lepkeszárnyak kezdjenek zöldülni.
Mint a káposzták.

Ha én antialkoholista lennék,
úgy, de úgy kicikizém, kigúnyolnám, lefikáznám,
lefitymálnám, pellengérre állítanám, lesajnálnám,
világos pillanataimban szégyellném s leköpném, nevetség tárgyává tenném, lenézném és megvetném,
cukkolnám és heccelném magam,
hogy belepirulnék. Az arcom olyan vörös lenne, mint,
mint most, amikor…