Bata Kittinek

Három részre osztottam e rövid szöveget. Az első az az önrombolók, a második ennen magam, míg a harmadik egy, már nevesített doktornő köré szerveződik.

    Együtt jártunk általános iskolába. Gazdagok voltak a szülei, így neki sem voltak anyagi gondjai. Ám van az életünknek egy olyan eleme, amit ésszel nem magyarázhatunk meg: a szerelem. Amit pénzzel nem vásárolhatunk meg, de gyakorta áldozatokat is szed. Mint őt (a nevét nincs jogom elárulni). Egy réges-régi újszászi tartózkodásom során tudtam meg, hogy szerelmi bánatában felakasztotta magát.

     Önakasztás kivitelezője és áldozata egy volt tanítványom édesapja, egy egri vállalat mérnöke, akit szintén nem nevezek meg a kegyelet okán. Ha van átgondolt, előkészített és „tapintatos” öngyilkos, hát az övé olyan volt. Semmi jelét nem mutatta szándékának. Telküktől távolabbra, egy tölgyfa masszív gallyára erősített láncon lógva találták meg – nem bízott a kötélben, hátha elszakad. Arcát átláthatatlan műanyag zacskó takarta el – nem akarta a ráakadó sokkos állapotát fokozni. Mindez spekulációnak tűnhet. Meglehet. Tettének motivációja – állítólag – egészségügyi és/vagy magánéleti jellegű.

    Ismerőseim között voltak, akik méreggel végeztek magukkal, egy kést döfött mellkasába, volt, aki folyó vizébe fulladt, egy másik kútba vetette magát.

     Álmaimban két módszer jelenik (remélem, csak jelent!) meg az önpusztításra. Egyszer éjjel „felmentem” házunk kilencedik emeletére, kinyitottam az ablakot, leültem az ablakpárkányra. Előtte „felszereltem magam” különféle erős röviditalokkal, sorra kinyitogattam őket és nevetve kortyoltam hol ebből, hol a másikból. Éreztem, egyre könnyebb leszek, s amikor már nem éreztem a súlyomat, felálltam és kiugrottam. Először lebegtem egy kicsit, majd röpülni kezdtem – fölfelé. Reggel láttam, szétroncsolt önmagamat, aki még mindig nevetett.

    Második halálom Újszászon, a temetőben zajlott le, anyám és apám közös sírjánál. Egy bokorba elbújva megvártam, míg a temetőcsősz bezárja a kaput. Vártam sötétedésig, közben iszogattam és antidepresszánsokat „majszoltam”. Közelgett az éjfél, kibújtam a bokorból. Még elsuhantam rokonaim, ismerőseim sírjai fölött. Tisztán láttam a lent lakók arcát. Integettem nekik, ők visszaintettek. Nem, nem tudtam imádkozni. Visszaröppentem anyámhoz, apámhoz, karomat összekulcsolva hanyatt feküdtem sírfedőjük hideg kövére. A templom órája éjfélt kongatott. Nem nyílt meg a sír, de áthatoltam a műmárvány lapon.

     A legutóbbi vizsgálaton a fentieket elbeszéltem Moretti doktornőnek, a pszichiáternek. Ő felajánlotta a „kórházi kezelést” . Átvillant agyamon Csehov A 6-os számú kórterem című elbeszélése és Ken Kesey Száll a kakukk fészkére c. regénye, és természetesen én. „Isten őrözz, doktornő! – tiltakoztam –, egész családunkban nem volt egyetlen öngyilkos sem, s én sem vagyok suicid alkat! Gyakori, nyomasztó magányomat feloldom az írással [például ezzel]!” „Mint Gizike?” – kérdezte. „Igen.””És itt vannak az unokái!” „Igen.”

    Az egyik vőnk, ikerunokáink apja a múltkor megajándékozott egy erős paprika és három paradicsom palántával. A konyhaablak belső párkányára tettük a „kisdedeket”, ám igen gyorsan nőttek, áthelyeztük őket négy agyagcserépbe az erkélyre. Tovább terebélyesedtek, karózni kellett.

    És jöttek a galambok. Egy galambpár. Nem értek hozzájuk, nem is próbáltam azonosítani, szárnyaikon, begyükön, farkukon a fekete és a fehér szín dominált. Az az egyik cserepet választották fészekül, idővel ott láttuk meg a két tojást. A szülők megriadtak, amikor locsoltuk a növényeket: a nőstény meglapulva figyelte tevékenységünket, a hím megkapaszkodott a fémkorláton, nem repült el, látszott, mindenre kész családjáért. Attól a perctől fogva nem locsoltam meg a növényeket, nem csak a „semlegeseket”, nehogy kárt okozzunk a tojásoknak.

    Most, hogy újra esők esnek, itt állunk az általam halálra ítélt kókadó paradicsomok, a két cső megbetegedett, paprika, a korábban kikelt, már szárnyait próbálgató fióka, az őt és a nőstényét tápláló apa, és a türelmes, az időjárás viszontagságaival dacoló anya előtt. Tudjuk, a négy növényt elvesztettük, azt is, hogy a galambok – ha nem éri valami vész őket – elröpülnek tőlünk.

Megszűnik majd minden rossz,

fölszabadít az orosz.

Minékünk jobb lett,

bejött a szovjet!

Virágzó fán kis madárka csicsereg:

„Nincs jobb barát, mint a Vörös Hadsereg!”

Megnyugtató, melengető, tudni jó,

hogy mögöttünk áll a Szovjetunió.

Hortobágy széles pusztáin

neved zenéje a szél, Sztálin!

Téged se a bölcs tanító grúz nevelt

burzsuj, disznó Roosevelt!

Így forr a rész nagy egységbe:

belépünk a téeszcsébe.

Jó apánk, Árpád                                                                   

vezetted bárkád

ide.

Bizalom járt át,

azt hitted Árká-

dia?

Ments meg engem Uram

az örök élettől

és az Ámentől!!!!

Ments meg engem Uram

az örök élettől

és az Ámentől!!!!

    A legkülönösebb ember, akivel ebben az országban találkoztam, G. úr volt. 25 éves korában kezdte el furcsa tevékenységét, most 60 körül lehet (nem árulta el a korát).

    25 volt, amikor meghalt az anyja. Az apja már jóval korábban eltávozott. Egyetlen gyerek lévén G. úr örökölte a hatalmas vagyont. Ebben az országban az a szokásjog, hogy aki nagy vagyonnal bír, nem köteles dolgozni. G. úr is ezt az utat választotta. Boldog ember lehetett volna!

    Mégsem volt az: anyja halála volt az első találkozása az elmúlással. Egyszeriségének irtóztató felismerése G. úr lelkében óriási változást hozott.  Eddig ő is a gazdag fiúk léha nemtörődömségével, hanyagságával téblábolt a világban. Tékozolt, pazarolt. Most egyszerre más lett.

    Először gondolatait, ötleteit, szellemes mondásait kezdte feljegyezni. Naplót vezetett, amibe minden beleírt. Leveleit két példányban készítette, egyúttal elindult múltjának relikviáit összeszedni. Pszichoanalitikushoz járt, hogy a szeánszok jegyzőkönyveinek másolatával mélyebbre ásson, lehetőleg a legmélyebb időkig. Iskolás füzeteit, könyveit, visszakért szerelmes vagy nem szerelmes leveleit, dokumentumait egy szobába gyűjtötte össze. Ha ritkán ajándékozott, magának is vett egy ugyanolyan dolgot.

    Kihúzták egyik fogát. Másnap elment a fogorvosához – szerencséje volt, még nem dobták el. Kis üvegcsében egy polcra rakta. Később mellé került még 14 foga, a vakbele és nagyon sok haj- és szemöldökének kitépett szála. Mivel minden reggel borotválkozott, nem bíbelődött arcszőrzete totális konzerválásával.

    Váladékait 30 éves korában kezdte megőrizni. Nagy tartályokba fogta fel székletét, vizeletét, köpedékét. Orrváladékát nehezebb volt ily módon tárolni, hisz a tüsszentést nem lehet visszatartani addig, míg hazaér, ezért kieszelt egy táblázatot, amelyben tisztázta az, okot, az időpontot, a színt, a mennyiséget, az állagot. Rászokott a ruhazsebkendőre, ez lassabban telik. Külön ládában helyezte el. Kísérletezett izzadságcseppjei megmentésére, de próbálkozásait nem koronázta siker, nehéz szívvel, de lemondott tervéről.

    Közben tovább írt a világról, az atomokról, a fényről, a sintoizmusról, a mezőgazdaság jövőjéről stb.

    Természetesen nehezen talált feleséget. Egészséges férfi, szüksége volt a nőből kiáramló hőre. Végre sikerült egy nem teljesen frigid asszonyt találnia, így a megszakításos módszerrel spermáját is tovább gyűjthette. A korábbi önkielégítésről rátért erre. Mégis született két db gyereke. Tizenöt évre rá, meghalt asszonya is. Őt mumifikáltatta egy ismerős szakemberrel. Nem vett el új nőt, egyedül foglalkozott a gyerekekkel. Óvta, vigyázta őket, őszintén szerette tulajdonait. Ám ebben az országban is megváltoztak a fiatalok, korán értek, függetlenedési vágyuk hamar kibontakozott. G. úrnak majd’ szíve szakadt meg, amikor fiacskáit a lehető legkisebb fájdalmat okozva megölte. Most ott vannak spirituszban a fogak, a vakbél, a haj- és szemöldök szálak mellett.

    Miután befejeztük a hatalmas gyűjtemény megtekintését, G. úr bevezetett egy kis szobába, amit szerényen laboratóriumnak nevezett. Leültetett, s beszélni kezdett arról, hogy jelenleg egy olyan szerkezeten gondolkodik, mellyel bélgázait üvegekbe kényszeríthetné, mert a magnetofon csak az egyik aspektust őrzi meg, sajnos.

     -  Ha ez sikerülne, fiatal barátom – fejezte be –, teljes lenne művem. Ön művelt, tapasztalt, talpraesett ember, a halálom pillanatában ezzel a masinával felfoghatná elszálló lelkemet, s mellém temethetné sírhelyembe.

    Megígértem neki.

    Angulf király elhatározta, hogy megajándékozza Redin lovagot, aki már annyi jót tett neki és országának. Törte fejét a hatalmas úr az ajándék dolgában. A kilencedik napon kisimult gondterhelt homloka, felvillant fakó szeme s utasította inasát, hozná elé Redint.

-     Lovag, meg akarlak ajándékozni téged. Oly sok jót tettél már nekem és országomnak, hát megengedem, hogy elhozd a világszép aranytündért palotámba!

-          Felséges uram, a szépséges aranytündért már elhoztam, ő felséges királyi fiad anyja.

-          Igen? Igen. Hm! Tudod mit? Akkor hozd el a mindent átszelő kardot!

-          Ott függ oldaladon, felség!

-          Mit adjak hát? A láthatatlanná tevő köpeny megfelelne?

-          Hét éve víttam érte az óriással, felség. Bármikor fölveheted.

    Nagy gondban volt Angulf , a hirek bölcs királya. Szeretettel nézte a lovagot.

-     Redin, hű szolgám, megvan az ajándék! Át kell érte kelned a vitézevők országán, a végtelen tűztengeren, le kell győznöd Nút, a tízszarvú bikát. Százszor meghalhatsz az úton, ezerszer folyhat véred szeretett királyodért, országáért. Hozd el nekem az aranytojást tojó tyúkot!

-         Uram, lehetetlent kívánsz! Nézz ki ablakodon, a tyúk már unokáival kapirgál       udvarodban.

    A király hosszan nézte hű bajnokát. Elmosolyodott.

-          Megöregedtünk, lovagom!

Fiam, reggel, ha munkába mész, jól öltözz fel!

Vegyél fel atlétát, mert hideg lesz,

cipőfűződet jól kösd meg, hogy rá ne lépjenek,

vigyél esernyőt, hátha esik!

Gombolkozz be!

Gyermekem, reggel, ha világgá mész, jól öltözz fel!

Vegyél fel atlétát, mert hideg lehet ott.

Cipőfűződet jól kösd meg, fel ne bukj!

Vigyél esernyőt, hátha…

Gombolkozz be!

Péterkém, reggel, ha meghalni mész, jól öltözz fel!

Vegyél fel atlétát,

cipőfűződet jól kösd meg,

vigyél esernyőt!

Gombolkozz be!

                                                                                  Szerető Anyád

                                                     (Csomagoltam tízórait, bent van a hűtőben,

                                                                                           Fiam)

Az 50-es évekből

Itten fekszik Bábosik,

nem szerette Rákosit.

(Meg az se őtet!)

Helycsere

Úgy tűnt, hogy nincs semmi baja

S lám most fölül az ibolya

A makacs

Ha még egyszer megszületnék,

akkor is csak halott lennék!

Egy disznó

Elvakartam életem

Genny fakadt szívemből

Ide szól a bérletem

Ne túrj ki helyemből

A célirányos

Van, ki tudományba,

van, ki munkájába,

én ide ástam be magam!

Vannak barátnőim, nem olyan mély ugyan a kapcsolatunk, mint a Csapat többi tagjával. Vannak fiatalabbak is, és nem mindegyik olyan, mint én, nem mindegyik gyerektelen kurva. De ezt már elpanaszoltam! Ritkán, de találkozgatunk. Ők tolják a babakocsit, én meg egyáltalán nem irigykedek rájuk. Hogy mit akarok kihozni ebből? Nincs a világon olyanőszinte, ártatlan, tiszta hang, mint a csecsemők sírása.

Vidám téli történet. Nézd komédiának, s máris szépirodalom, hol fonetikusan, hol nem, a szemiotika keveredik a szemantikával)

Szépen, vastagon borította tájat a hó.

-                  Idaho – ujjongott nagy társaságunk csinos tagja, Miss Ouri –, minden olyan nyugodt, fehér.

-                  Legalább nem kell color adot fizetni – jegyezte meg szarkasztikusan Wyo Ming, a kínai barátunk.

-                  Hű, milyen síkos, mainem elestem – sikoltott Miss Issippi, akihez szívem mindig is húzott. Az a szamár Georg iázott egyet. Mindenki nevetett. Ore gondondoltam, minő érzéketlenek. Segítettem Miss Issippinek, s fülébe súgtam:

-                  Vigyázz, elesel a lejtőn és massa chussettes tőlem. – Hálásan tekintett rám. Többet nem mondtam, nem ich igan szoktam sokat beszélni.

-                  Mit south, Carol inalt ott az előbb, a fenyők közt. Szétnéztem: valóban, barátunk iszonew mexi cószált tőlünk. Vissza kéne hívni. A társaság legmagasabbja, Mary landított a karjával, mire Carol visszajött, s folytattuk az utat. A lábam alatt frissen ropogott a hó. Megérkeztünk a turistaházhoz.

-                  Ne braska meg az isten – kiáltott fel a szabad szájú Georg –, ilyen szép időben kocsival járni!

-                  Kik ezek? – kérdezte Miss Issippi.

-                  A barátaink, de nem ismerem mindet. – Nem csúsztatok meg?  - fordultam Ari barátomhoz.

-                  Á, jó a hó! Nagy a wisconsinitása van.

-                  A haverhode is Landroverrel jött? – mutattam egy feltollazott rézbőrű felé.

-                  Nem, hatlowashington. Indián. A neve Kan Sas.

-                  Érdekes ez az indián nevadas! – nevetett Mary.

-                  Akkor őrá arkansasok vigyáznak a mennyben – humorizált Georg.

-                  A ken tuckyt! – morogta az indián.

-                  Minne sota közbe? – förmedtem Georgra –, megsértetted a barátságunkat. És a többiek? – kérdeztem Aritól.

-                  Bevándorlók. Ez itt a török Ali. Fornia kellett egy csomó olajkutat, mire úgy-ahogy összeszedte magát. A másik ott Illi.

-                  Illi?

-                  Illi. No is? A finneknél ez a név gyakori.

-                  Iowa el nem jut az ember! – örvendezett Illi, én is erre gondoltam, amikor Ivánt, az oroszt bemutatták.

Rágyújtottam egy virginiara. Miss Ouri kért egy szippantást. Köhögni kezdett. – Te nne sseedd, fiatal vagy még!

-           Milyen érdekes neve van ennek a fogadónak, mint egy vers! – kiáltott Wyo Ming.

-           Olvasd el a wareset, kérlek, kicsit rövidlátó vagyok.

-           Én is ezt montanam, ha nem tudnék olvasni!

-           Vándor, ha kedved savanew, jer, sey, édes lesz itt nálunk!

Bementünk. Egy ellenszenves, ráadásul selypítő pincér fogadott. Leültünk.

-                  Mit ajánl?

-                  Szavanyú new yorki szeletet (Az r helyett is j-t mondott – a szerző.).

-                  Hahó! Arról nem volt szó a cégtáblán – kiáltott fel Wyo Ming –, hogy édes a kedvünk, savanyú lesz!

A pincér nem felelt. Folytatta:

-                  Hallewest virginiai apróhalból, de a laskagombával töjtött bélszín is jó (Az s=sz – szerző.).

-                  Friss? – érdeklődött Ari.

-                  Nem, majd hawaii! – A pincér szemtelenségét csak az ellensúlyozta, hogy január elseje volt, így hát túltettem magam rajta. Miss Ouri megjegyezte:

-                  Micsoda ételek itt, az isten háta mögött, képtelenség, mint egy hindi anabaptista!

-                  Ari zona adagot rendelt! Vigyáz a vonalaira! – csúfolódtam. Ez rossz szokásaim egyike.

-                  Csak nem? És hogy hívják a drágát?

-                  Flor Ida. súgta szégyenlősen Ari.

-                  Szép név! Virág, Zeusz feje… – Nem kérdezősködtünk, mert ismertük Georg lexikális tudását, és különben is a pincér hozta az ételt.

-                  Elég kevésnek tűnik!

-                  Utahból mindenkinek!

Megszomjaztunk. Ari a magyar borok felől érdeklődött. Nagyon szerette a szilvánit. A pincér tagadó fejcsóválására így reagált:

-                   Hogy nincs éppenn sylvania! Szégyen! Louisi ana, ha oda mentünk volna!

-                  Te ismered azt a helyet?

-                  Hát persze!

Miss Issippi tojáslikőrt kért.

-                  Ohiod számomra parancs.

Ez a szemtelenség végképp kiborított.

-                  No, kishaver – montam neki –, a poklok pokla homalyosítsa el tekintetedet, ne tegezd a barátnőmet! Itt a stex, asztán tűnünk innen!

A többiek még kint is nevettek.

/A hibásan írt szavakért, mondatokért, az abc-től való eltéréstől, a tévedésektől az elolvasás után reklamációt nem fogad el a: szerző!/