Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Kosztolányi az alvilágban


Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 27. (Tavasz)

 

I/3.(A tavasz előcsalogatja a rügyeket.)

A rügyező lányokat, sőt azokat is, akik számtalan rügyfakadáson túl vannak, de mégis bíznak a sikerben. Előcsalogatja a remízből a rendőrségi járműveket is.

A nedves úton vidáman zötykölődött a rabomobil. A bezsuppolt lányok kísérőikkel szórakoztak. Az idősebb, a nagy bajszú őrmester bóbiskolt. Tudta, ezekkel a nőkkel szemben védtelen. A fiatalabb hol a szabályzatra hivatkozott, hol bilinccsel fenyegetőzött, de inkább védekezésnek tűnt, ahogy maga elé emelte a „karperecet”. A lányok ilyenkor gazdag szókincsük egész repertoárjával elárasztották, új és új adalékokkal szolgáltak a rendőr édesanyjának általuk rekonstruált élettörténetéhez. Ez nagyon bánthatta, mert teste látható része piros színt vett fel. Gizike hátba veregette a szomorgót. Őt üzletszerű kéjelgés megkísérlésének gyanújával zsuppolták be. Az utcai lámpa világánál ezt módosították közbotrányokozásra.

 

- Ne higgyen ezeknek a cserfes szájú condráknak! Gizikének higgyen, fiam! Az édesanyja nagyon asszony volt! Rendes, tisztességes, az egész Terézvárosban nem volt hozzá hasonló! Hogy tudott az kuglófot sütni… istenem!

A fiatal rendőr megnyugodva lehunyta a szemét.

- Ez a gyerek legfeljebb a rendőriskolában hallott Terézvárosról! – súgta Gizike fülébe egy mély emberismerettel megáldott szajha.

- Anyja csak volt, nem?

- Ismeri?

- Minek?

 

A három széplány – Bella, Baba, Lujzika –, akiket Gizike az éjjel megnyert a Tervnek, bármelyik szépségversenyen megállta volna a helyét a teremből kiszorult nézők hátsó sorában. Ha részszépségükből egy negyedik nőt gyúrnánk össze, biztosan kapós lenne a hosszú sötétzárka után félvakon szabadult férfiak körében. – Ez a megjegyzés még azelőtt hangzott el egy igényesebb zsivány szájából, mielőtt elkezdődött a lányok humbivá formálása. Ő kritikának szánta, Gizike elismerésnek vette.

Tavasz-zöld fák üde árnyékában ballagnak. A lányok nevetnek.

Harang kondul, de ez most senkinek sem fontos.

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 26. (Tavasz)

 

I/2.

A tavasz elhozza a Gebe által rábeszélt Medvét.

Medve kinézett barlangjából, aztán visszament, hogy felkapjon magára valamit. Hat éve, amióta e barlanglakásban lakik, ez volt az első alkalom, hogy egykori cellatársa, Gebe meglátogatta. Az ágyon egy félig pucér aludt.

- Csinosmondta kedvetlenül Gebe.

- A francokat! Úgy találtam!

Medve a neve alapján lehetett volna Gebe, mint ahogy termete alapján Gebe nem lehetett volna Gebe, sőt Medve lehetett volna. Medve nem a termete alapján lett Medve. Ez nem azt jelenti, hogy Medve gebe lett volna! Nem! Medve tetőtől lábfejig szőrös volt, és a hangja mélységesen mély. Kosztolányinak biztos Toulouse-Lautrec kutott volna eszébe, mikor Medve az imént kinyitotta az ajtót. Számos kevésbé ismert alak is az eszébe jutott volna, és nem mind a homo sapiensnek becézett fajból. A törpe festőóriás később jutott eszébe, a szerepek kiosztásánál.

Gebét végighallgatva Medve valószínűleg elhúzta a száját. Hogy mi történt a dús szőrzet alatt, arról egyes-egyedül ők ketten tudnak? Medve és az arca. Szeme viszont tényleg felcsillant, mikor Gebe elmondta a Terv reá vonatkozó részét. Medve kötélnek állt, mondván, ezért nem jár kötél! (Ó, hurok, ó, halál glóriája!)

Foglalkozására nézve Medve tolvaj. Gebe ötlete volt, hogy őt is szervezzék be.

Gebe szeret adni. Behemót a lelke is.

 

Vidám léptekkel bandukolt hazafelé. Szerette a tavasz illatát. Éppen egy jókora adag levegő beszippantására készülődött, amikor éles fékcsikorgás zökkentette ki az andalító hangulatból.

- Gebe, te vagy?

Kháron kiugrott a volán mögül, és megölelte Gebét. Kháron, a sofőr. Annyi köze van a görög fuvaroshoz, hogy korábban temetkezési vállalatnál dolgozott. Alaposan kitanulta a mesterséget. „A halottnak már mindegy!”  frázis őt nem lusta kényelemre sarkallta, ellenkezőleg! Mivel utasa életét nem veszélyeztette, a sajátját nem sokra becsülte, vakmerően furikázott. Kiismerte a várost, a legrövidebb utakat. A labirintusnak tűnő negyedekben is úgy kormányzott, hogy utasainak öröm lett volna nézniük. A közlekedési rendőrökkel vívott küzdelmekben megtanulta az üldözők lerázását. Mindent tudott a szakmáról! Akkor bocsátották el, amikor egy jól vett halálkanyarban kicsapódott a kocsi hátsó ajtaja, s a koporsó egy lakodalmas menet elé esett. Balszerencséjére Sárosi Bandi, a menyasszony előző szeretője gurult ki a ládából. A vőlegényt elfutotta a méreg meglátva egykori riválisát azzal a hullákra oly jellemző öntelt mosollyal az arcán. /Mintha ezt kérdezte volna: „Melyikőtök tudja utánam csinálni?”/ Otthagyott vőfélyt, násznagyot, nyoszolyólányt, még reménybeli anyósát is. Azóta hír sincs róla. A rokonság Kháront tette felelőssé. Feljelentés, munkanélküliség. Az alvilág felfigyelt , foglalkoztatott ember lett. Nem ismeri a halálfélelmet.

Gebe viszonozta az ölelést.

- Nem félsz, hogy egyszer elgázol valaki? Példának okául én.

- Példának okálrt kitekerném a nyakadat!

- Ki vinne el bennünket a jól megérdemelt hullaházba?

- Visszahúz a szíved?

- Nem mondanám, de valami motoszkál bennem, sugdorászik állandóan. „Nem munkahelyet kellene cserélgetnedmondja –, hanem magadat kéne kicserélni!” Hiába magyarázom neki, hogy nálam jobb magamat úgyse találnék, de ő csak hajfja a magáét. Komolyan gondolja szerinted? A belső hangomból ítélve igen.

- Én tudnék javasolni valamit, ha kedved van, csatlakozz te is!

Gebe röviden beszélt a Tervről.

- És ha kiderül, hogy azok az emberek valóban léteznek? Valamelyik nap olvastam az újságban… – Gebe Kháron fülébe súgott. A hullaszállítók egykori gyöngyi felkacagott, csapdosta combjait. A járókelők furcsán néztek rá.

- Barátom, ezek után, ha nem hívtok is, jövök. Hozom Melániát is! – megsimogatta a Mercedes tetejét..

- Szervusz!

Gebe az elszáguldó kocsi után nézett, mutatóujját a szája elé emelte.

- Psszt! – mondta.

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 25. (Tavasz)

 

I /1./2.

 

Evés közben Gebe a kosárban heverő tojásokat nézegette.

- Nemsokára Bélával átballagunk Bizi nénihez, megöntözzük, ott is elidőzünk egy keveset, aztán én is megyek tovább meg Béla is. Ha nem titok, mondja már meg nekünk, hogy kinek milyen színű tojás dukál!

Gizike nézi Gebe nyugodt, barna szemét.

- Egye fene! De nem tőlem tudják! A Főnöknek acélkéket adok, Sanyinak szürkéskéket.

- Nem sértődik meg?

- Honnan tudná? Neki egyformán kék mindegyik.

- Akkor minek a válogatás? Fölös időpocséklás!

- Nem biztos.

- No, már meg! Az előbb azt mondta…

- Mondtam, mondtam! Én is tévedhetek.

- Ha mégis felismerné?

- Azt mondja majd, hogy milyen szép galambszürke!

- Akkor miért nem olyat festett neki?

Gizike nem válaszol. Egy pillanatig szomorkodva nézi a férfiakat.

- Hetediké a búzakék lesz – s mivel látja, hogy Béla kérdezni készül, megmagyarázza –, olyan színű, mint a búzavirág szokott lenni, mikor beérik. Karinthynak a tintakéket szánom.

- Kosztolányi is ír!

- Igaz, de azt mondják, hogy a zöld tintát kedveli. Azért lesz az övé türkiz.

- Mondhatom, jól kifundálta ezekkel a kékekkel! És ez?

- Azt nem mondhatom meg, amíg el nem jött az illető. Talán utána sem.

- Köszönjük a vendéglátást!

- Köszönjük a verset és a locsolkodást! Estére azért hazakeverednek, ugye?

- Remélemmondta Gebe.

- Remélemmondta Béla.

A szíve mélyén egyikük sem remélte.

Kimentek.

Békaapa a fiára nézet: „Menjünk mi is?” A fiú szeme igenelt. Anyja tekintetéből büszkeség és aggodalom sugárzott, amit a férjére vetett pillantásban rosszallás és féltékenység váltott fel, ám csak annyit mondott: „Brek!”

 

Sanyi a tojásról csak ennyit mondott:

- Szép!

A Főnök önelégülten szívta be a levegőt a tüdejébe. A tojást dolgozószobájának főhelyére tette, hogy jól láthassák az üzletfelei.

Karinthy hosszas rábeszélésére Gizike hajlandó volt megmutatni, amelyiket Kosztolányinak tartogatott.

- Lehet, hogy Dezső jobb író, de én sokkal szebb tojást tudok kapni maguktól! – kiáltott fel, és puszit adott Gizikének, Lakomának és a nőstény békának, sőt távozása után fütyörészett az utcán.

Hetedik elérzékenyülten bámult a tojásra, majd az ajándékozókra.

- Éppen olyan, mint az ő szemesóhajtotta.

- Én valamivel kisebbnek láttam, de tudja, hogy van ebben a korban.

Hetedik kacagni kezdett.

- Ezt meg is érdemlem! Vegyék enyhítő körülménynek ifjúságom tavaszát!

Mind a három annak vette.

- Ezt miért kapom? – nyitotta tágra szemeit Kosztolányi, kezében tartva az anilinkék tojást.

- Kérdezze Lakomát!

Hiába könyörgött, a tyúk nem kottyantotta ki a titkot.

- Annyit segítek, Szerkesztő úr, hogy nők vannak a dologban.

Kosztolányinak egész úton hazafelé menet sajgott az oldala, annyira furkálta a kíváncsiság. A kíváncsiság szó nem igazán alkalmas annak az érzésnek a kifejezésére, aminő olyankor keríti hatalmába az embert, amikor kibogozhatatlannak tűnő probléma bukkan fel előtte – s mindinkább benne –, akár a csillagos ég, akár egy anilinkékre festett húsvéti tolás alakjában. „Ez vagy átverés, mondhatnám, blöffgondolkodott Kosztolányi Dezső, miközben a sárga nyakkendőjét táncoltatta a dunai sirályokat is felröpítő szél –, vagy mély bölcsesség megjelenítője. Vagy egy ostoba vénasszony gyerekes tréfájaezt nem tételezte fel Gizikéről, sőt már a ráaggatott jelzőket is szívesen visszavonta volna –, vagy a dodonai orákulumhoz hasonlatos nőszemély férfit bolondító praktikája. Eh, badarság!”

 

Fél kettő körül járhatott, mire a locsolkodók elmentek. Gizike visszatette ünnepi ruháját, eltette az ételek maradékát, összerakta az edényeket, evőeszközöket, átvitte a konyhába. Jártányi erőt sem érzett magában, nem mosogatott el. „Ráér holnap vagy holnapután!” A békamama mindeközben a körtefa egyik ágáról álmosan figyelte Lakoma jókedvű kapirgálását, s azt, ahogy a tyúk étvággyal csipegeti az udvarra kihajított kenyér- és süteménymorzsákat. Gizike Kosztolányi elnyűtt gyerekarcára gondolt, letűnt fiatalságára gondolt, a szerelemre gondolt. Visszament az ünnepszagú szobába, ledőlt Béla bevetett ágyára. Elaludt. Nem horkolt. Álmodott. Estefelé megjött Béla, majd Gebe. Ingben és gatyában voltak már, amikor Gizike felébredt.

- Elaludt?

- El én!

- Mit álmodott?

- Nem emlékszek. – Tudjuk, füllentett. Ő is tudta, ezért próbált könnyíteni lelke borzongásán. – Ilyen idős korban már annak is örül az ember, ha emlékszik, hogy miről álmodott gyerekkorában!

- Arra nem nehéz! Csak annak az ellentétére kell gondolni, hogy mit csinál felnőtten, hogy mi lett belőle!

- Szépek így, ingben, gatyában.

- Kár volt levetkőznünk.

- Szégyellős?

- A fenét, csak eszembe jutott, hogy Kosztolányi szerda estére színházba hívott minket. Ő fizeti a jegyeket.

- Mit néznénk meg?

- Azt nem árulta el, de mondta, hogy szóljunk a többieknek is.

- Szerda még odébb van. Addig összekenhetik a ruhájukat!

- Igaza van, Gizike! Ez az egyetlen tisztességes öltözékem. Az én méretemben bajosan tudnék egy másikat szerezni! Nagyon hozzám nőtt a huszonhárom év alatt, szeretném, ha ebben temetnének el.

- Az még a színháznál is odébb van!

- Köszönöm, Bélám, de sosem lehet tudni, hogy mikor adja be a derekát az ember!

- Miért pont a derekát?

 

Beszélgetésük kisebb-nagyobb megszakításokkal szerda délután ötig tartott. A megszakítások idején a szeretkezés kivételével elvégezték a biológiai létezéshez szükséges összes tennivalót. Némelyiket többször is. Még arra is futotta idejükből, hogy értesítsék a többieket. Szerda délután ötkor a társadalmi érintkezés íratlan szabályai szerint elkezdtek mosakodni tisztát cserélni és az újabb ünnepnek megfelelő ruhát ölteni.

A Mágnás Miskát nézték meg. Az előadás után Kosztolányi meghívta a társaságot. A Centrálban vagy a New Yorkban szerette volna őket látni, de azok az idők már elmúltak. „Számomra végképp!” – borzongott meg, ergo Gizike hátán is végigloholt a hideg.

- Amit a Szerkesztő úr beszél, a szegény kisgyermek, vagy a bús férfi panasza?

- Egy beteg öreg klapec nyöszörgései, Gizikém. Elég, ha csak én veszem komolyan!

- Öreg az országút, nem maga! Ötvennek se nézem. Mit szóljak én?

A Margit híd közepén Kosztolányi megállt, megfogta Gizike karját. Egy lámpa fényében belső zsebéből előhúzta a Pesti Napló egyik számát, kinyitotta, lapozott.

- Olvassa el! – s kilépett a lámpa fényéből.

- Száz sor a testi szenvedésről – kezdte el Gizike, aztán az ajkait mozgatva magában olvasott. Tudta, hogy Kosztolányi figyeli reakcióit, ezért arcizmainak kusst parancsolt. Visszaadta az újságot, és úgy tett, mint aki indulni akar. Kosztolányi belemarkolt a karjába.

- Mi van? Ha belegebedek, akkor se sírok! – förmedt rá elcsukló hangon Gizike. – Tudja, nekem is szokott fájni a derekam, néha úgy belehasít, hogy majd’ bepisilek! A lábaim is fájnak néhanap. A karom, amit most kegyetlenül méltóztatik szorítani, a karom se a régi! Egyszóval szinte minden porcikámnak van valami baja, de, és most figyeljen, Szerkesztő úr, én egyetlen egyszer se mondom, hogy rossz vagyok, mint ennek a versnek az idióta írója!

Rövid hallgatás után halkan, tárgyilagosan szólt Kosztolányi Dezső.

- Én írtam.

- Tudom.

Hosszabb hallgatás után Kosztolányi Dezső ezt mondta:

- Köszönöm.

Rövid hallgatás után meg:

- Köszönöm.

- Jó volt a Mágnás Miska! Tudom, hogy nem véletlenül választotta nekünk ezt az operettet!

- Egy Shakespeare-vígjáték, vagy egy Pirandello-darab talán jobb lett volna…

- Ne okoskodjon, nem a maga haverjai között van! Ez így volt jó, még Sanyinak is a szája íze szerint való volt! Figyelte, hogy mennyit röhögött? Még „énekelte” is, hogy „A nő szívét ki ismeri?”

Mindenki tudta az utat, nem várták be őket. Amikor Kosztolányi leült Gizike és Hetedik közé, a pincér már a Főnök rendelését hozta.

- Tréningnek szánta ezt a darabot? – súgta a budai kiskocsmában Hetedik.

- Maga és Gizike miatt nyugodtan tudok dühösen forgolódni az ágyban, várni a vörös és fekete utolsó felvonást, a függöny legördülését – Kosztolányi hangjának érdes sápadtsága tromfolja az arcáét. – Ugye megcsináljuk, barátom?

Hetedik megszorította a költő nagy kezét.

- Erősebben, barátom, erősebben! Fölszisszenek majd, ha fáj.

 

 

 

 
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 24. –Tavasz, melyben az elvetett álom szépen gyarapodik, egészen ad absurdum

 

I

Eljött a tavasz, amely (megint) elhozza a húsvétot, Gebe által a medvék egyikét, előcsalogatja a rügyeket, a reményt és az örömöt is. A tavasz, amely a szabadban élvezhető igazán! A tavasz, amely egyes primitív hiedelmek szerint a halottakat is feltámasztja. A tavasz, amely néha szándéka ellenére is fölülmúlja önmagát, mint például Béla.

 

I/1.

A tavasz elhozza a húsvétot.

Gebe bevitte az asztalt a konyhába. Gizike vizet forralt, egy kicsit a vájdlingba öntött, langyított rajta, és elmosogatta a poharakat, a disznózsírtól fényes kést, tányért. Béla, miközben a földre rázta a morzsákat az abroszról, észrevette, hogy azon bor- és zsírfoltok éktelenkednek.

- Ezt is ki kéne mosnimondta Gizikének.

- Mit? – kérdezte Gizike, aki fel sem nézett.

- Az abrosztmondta Béla.

- Miért? – kérdezte Gizike.

- Foltosmondta Béla.

- Mitől? – kérdezte Gizike.

- Bortól és zsírtólmondta Béla.

- Akkor ki kell mosni! – mondta Gizike.

- Nem azt mondtam? – kérdezte Béla.

Miután végzett, Gizike kiterítette az abroszt a diófa és a körtefa közé feszített madzagra, három helyen fel is csíptette. Alig tudtak betelni a széltől lobogtatott, apró barna kockákkal ékesített rongydarab csattogásával. Az sem zavarta három hősünket, hogy eleredt az eső,, az se, hogy elállt, az se, hogy éjszaka lett, majd nappal lett, és megint éj és megint nap, s az sem, hogy mire feleszméltek, már csak három nap volt hátra húsvétig.

- Ej, mi a franc van magával, tyúkanyó? – harsant fel Gizike. – Csak bóklászunk egész nap? Lazsálunk, lazsálgatunk, ahelyett, hogy húsvéti tojást tojnánk? Munkára, szaporán! Legkésőbb hétfő reggel fél hatra nekem itt legyenaz ujjain kiszámoljahét tojás! – Lakoma unottan kitátotta a csőrét, pislogott néhányat és lefeküdt a sparheit alá, a hamuba. Gizike felemelte a piszkavasat, erre kelletlenül felállt, s peckesen kisétált Gizike konyhaként is funkcionáló szobájából.

 

A Pókháló megremegett, amikor meglátta Gebe kezében a partvisra tekert rongyot, a nagytakarítás kezdetének első jelét. A férfi észrevette, és komolyságot színlelve magasba emelte az alkalmi tisztítóeszközt.

- Meghibbant? – kiáltott fel a belépő Gizike. – Tudja maga, hogy mit csinál?

- Mit csinálnék? Takarítokfelelte Gebe olyan hangon, amiből a vénasszony kihallotta a tényleges szándékot, s ő is belement a játékba.

- Helyes! Nagyon helyes. Látom, férj vált volna magából!

- Voltam nős, Gizike. Kerek tíz évig.

- Nagyon trehány asszonya lehetett, ha így megtanulta a pókhálózást!

- Ne bántsa szegénykémet! A szüléskor lebénult az egyik oldalára.

- Bocsásson meg, ezt nem tudtam! Gizike megsimogatta Gebe fejét. – Mi lett vele?

- Ami mindnyájunkkal lesz, meghalt.

- Ezt miért nem mesélted el eddig? – kászálódott ki az ágyból Béla.

- Változott volna valami?

- Nem hiszem.

Béla bevetni készült az ágyat, de Gizike elvette a kezéből a dunnát, kivitte az udvarra. Jött a párnákért, a lepedőért.

- Hova viszi azokat?

- Kiaggatom őket a napra, hadd szellőzzenek!

Béla megfogta Gebe dunnáját, kivitte. Aztán a párnát és a lepedőt vitte ki. Bejövetele után kérdezett.

- És mi lett a kicsivel?

- Megnőtt.

- Fiú?

- Nem.

- Lány? Akkor biztosítva van a megélhetése! – Gizike hangja megnyugtató volt, legalábbis ő annak szánta. Gebe másként hallotta.

- Az én lányom nem teszi szét a lábát minden jöttmentnek! Az én lányom nem lesz kurva!

- Ugyan, ne tegyen már úgy, mintha nem értené! Azt akartam mondani, hogy biztosan talál olyan férjet, aki így tud pókhálózni, mint maga. Ilyen érzéssel, ilyen emberien. – Gebe ragyogó szemmel nézett, ő is elmosolyodott, s beállította a sarokba a rongyba bugyolált partvis nyelét. A Pókháló megnyugodott, és most már tényleg megkezdődhetett az ünnepre való készülődés.

 

Gizike átöblítette Béla és Gebe fehér ingjét, vállfákra téve kiakasztotta a kosztümje és az öltönyök mellé, majd bement sütkérezni-főzőcskézni. Gebe és Béla lemosta az ablakokat, kirázta a pokrócokat és a szőnyeget, rendet tett a szobában, kisepregetett, fölmosott, tüzelőért, vízért szaladgált, rendbe szedte az udvart.

Hétfőn fél hat előtt kettő perccel Gizike kaparászást hallott ablakán. Kisietett. Lakoma már visszafelé baktatott. Hátra-hátranézett. Egy lapunál megállt, a tövére mutatott. Gizike lehajolt, félrehajtotta a méregzöld leveleket.

- Lakoma, te angyal! – felemelte a büszke tyúkot, az arcát a mellet borító puha tollazatba dörgölte. Óvatosan a kötényébe rakta a nyolc tojást.

- Miért nyolcat tojtál, tyúkocskám? Ha mind eljön, akkor is csak hét gavallért számítok! – Lakoma nem válaszolt. Követte Gizikét a konyhába, figyelte, ahogy a vízbe teszi a tojásokat, fát rak a tűzre. A résre nyitott ajtón átugrált békamama is. Gizike a hóna alá kapta, illetve tenyerére emelte az állatokat, együtt nézték a víz bugyogását. Hosszú percek teltek el ebben a madarak danászása, a szomszéd szoba lakóinak ünnep reggeli neszezése, a hím béka vitázó brekegése és kutyák távoli dühös acsarkodása zavarta csöndben, ekkor Gizike félrehúzta a nagy fazekat, nyolc bádogbögrébe merített a forró vízből, nyolc különböző színű port szórt beléjük. Egy kanállal a hét edénybe rakott hét megfőtt tyúktojást, a nyolcadikba azt a két cinegetojást tette, amit hálából kapott a téli gondoskodásért. Mire azok megszínesültek, Béla és Gebe is kirittyentette magát. Az ajtón behallatszott az évek alatt szertartássá vált párbeszédük.

- Tavaly én léptem be elsőnek, most te jössz!

- Nem igaz, tavaly is engem toltál előre!

- Tévedsz, Béla! Öregszel!

- Miért, te nem?

- De rajtad jobban fognak az évek!

- Jól van, te vagy a fiatalabb, de amikor apámmal jártunk locsolkodni, mindig nekem kellett először belépni és mondani verset a rokon meg a szomszéd lányoknak, asszonyoknak.

Gizike elmosolyodott újra hallva Gebe válaszát.

- Megfordult a világ, és nem a te javadra! No, eredj!

 

Gebe taszításától Béla most is majd’ hanyatt esett, és Gizike a mostani húsvét hétfőjének reggelén ügyesen elkapta őt és a kölnivizet, s hagyományos őszinteséggel kérdezett.

- Maguk azok? Mi járatban vannak? – és lesöpört egy darab borotvahabot Béla arcáról.

- Húsvét van, és hogy el ne hervadjon…

- Hol vagyok én még attól? Jól van, locsoljanak meg bennünket, aztán menjenek át a másik szobába, és foglaljanak helyet.

Úgy történt. Béla pirosló arccal, akadozva elszavalta a nyúlfarknyi verset, megöntözték illatos kölnivel Gizikét és Lakomát, egy-egy kannatető vízzel a béka asszonyságot. Mindhármuktól kaptak két-két puszit az arcuk két-két oldalára. Átmentek a másik szobába, és helyet foglaltak. Gebe jelzett a bordó nyakkendős apának, erre az fiával együtt átcaplatott. Hónuk alatt pici parfümös üveget és gyűszűt tartottak. Gizike nevetve hasalt le a padlóra fejjel a locsolkodóknak, Lakoma széttárt szárnyakkal pukedlizett. A békák visszajöttek, felugrottak a hokedlire, s pislogva vártak.

- Mondd meg nekem, Lakoma, minek a nyolcadik tojás?

- Kot-kot-kot!

Gizike a homlokára csapott.

- Szégyellem, hogy nem jutott az eszembe! Gyorsan, még egy bögrét! – A kilencedik forró vízbe lilás-kék festéket szórt, abba tette a tojást.

- Remélem, örül majd neki! Remélem, tud még örülni! Remélem, eljön!

Miután lehűtötte a tojásokat, szalonnabőrrel és tiszta ronggyal kifényesítette, a kis vesszőkosárba, a hímzett terítőre pakolta őket, az edényeket kiürítette a vödörbe, mosatlanul a vájdlingba rakta, megmosta karját, kezét, arcát, átöltözött, megigazította haját.

- No, lányok, mehetünk! – mondta, és tálcákkal a „kezükben” átvonultak a most éppen ünnepi szobába. Béla kinyitotta az ajtót előttük.

A Szoba ünnepi hangulatát a bútorokra szikrázó tavaszi napfény mellett az asztalra terített hófehér abrosz, az elrendezett kistányérok, villák, poharak, a ráhelyezett porcelán tálcák ínycsiklandó tartalma, de főleg az asztal közepén álló váza virágai fokozták. Gebe már-már szakértelemmel válogatta össze az ibolyákat, a hóvirágokat, az orgonákat, a tulipánokat, a pipacsokat, a búzavirágokat, az őszirózsákat, a krizantémokat, és alkotott belőlük ízléses csokrot. Béla az utcán letört aranyeső ágakkal, és a Bizi néni szerint garantáltan megszentelt barkával járul hozzá húsvét magasztos ünnepéhez.

- Az idén nem válogathatnak! – ült le hozzájuk Gizike. – Személyre szólóan festettem meg a tojásokat. Tessék, ez a magáé, Béluska! Tengerkék! Gebének égszínkéket választottam. Hogy miért? Gondolkozzanak rajta! Éhesen persze az is nehéz, vegyenek és egyenek, ahogy ezt pár napja Jézuska mondta!

- Köszönjük!

A békamama smaragdzöld cinegetojásokkal köszönte meg a locsolást férjének és fiának, s a hokedlin vendégelte meg őket a Gebe által összegyűjtött légytetemekkel.

 

 

 
Kosztolányi az alvilágban 25.

Tavasz és nyár között

 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

7. oldal / 12

Chanson d'automne

új-iVisz

 

Ki van itt?

Oldalainkat 461 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs