|
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 31. (Tavasz) I/7. |
|
A tavasz néha szándéka ellenére is…
Majsztrót, Hallgatagot és Dadogóst Béla szervezte be. Sanyinak a körút részvevővel és a feladatok kiosztásával kapcsolatos megbeszélésen egy másik misszionárius jutott az eszébe. Kosztolányihoz fordult.
- Emlékszik még arra a hajnalra, amikor találkoztunk?
- Kristálytisztán. Miért kérdezi, Sanyikám?
- A plakátragasztóra is?
- Emlékszem. Miért?
- Azt kellene elküldeni hozzájuk! Jó hecc lenne, ahogy beszélget egy dadogós, egy beszédutáló, egy csont részeg meg egy süketnéma!
- Mi ütött magába? – fortyant fel Gizike. – Tehetnek ők arról, hogy ilyenek?
Sanyi majdnem lehorgasztotta a fejét. Majdnem.
- Hát már viccelni se szabad?
Gizike inkább Kosztolányihoz szólt.
- Bélus tud ugyan beszélni… – és kacsintott.
- Tud bizony! – kacsintott vissza Kosztolányi.
Béla kora reggel indult el, de csak késő éjszaka kopogtatott be arra a címre, amit Hetedik felírt egy papírra. Nem az irdatlan távolság miatt tartott ennyi ideig az útja. Hiányzott, fájdalmasan hiányzott neki Hilda. Nem tudta, helyesen teszi-e, bement. Kezet csókolt a madámnak. Marinka nagysád szívélyesen fogadta.
- Béluska, hogyhogy ilyen korán hozta ide a friss tavaszi szél? Ne szóljon, kitalálom, a Grófnét keresi.
Béla szégyellősen elmosolyodott.
- Miért incselkedik velem, nagysád? Tudja jól, hogy nincsen Grófné!
- Nincsen? Felébredt, Béluska?
- Hilda megjött már?
Marinka áthatóan nézte a férfit. Megfogta a kezét. Szelíden szólt hozzá.
- Üljön le. – Béla leült. – Nehéz elmondanom, főleg magának. Hilda elutazott.
Béla lehajtotta a fejét.
- Értem. Mikor jön vissza?
- Nem tudom. Ő azt állította, hogy soha.
- Az nagyon sokat jelent, ugye?
Marinka keblei közül elővett egy zsebkendőt, és letörölte Béla szeméből a könnyeket.
Béla csendesen mondta.
- Köszönöm. Most elmegyek.
- Így nem engedhetem el. Nem venném a szívemre, ha valami kárt tenne magában. Itt csak délután kezdődik az élet, dőljön le egy kicsit Hilda szobájában. Mindjárt megyek én is. Ha nem tud aludni, beszélgetünk.
Béla nem tudott aludni. Beszélgettek.
- Istenem, mindig ilyen kalandra vágytam! Gizike igazán szólhatott volna erről a Tervről!
- Aztán meg ne mondja, hogy tőlem tudja!
- Ne féljen, tartom a számat! És ha már így felvidított, választhat magának egy lányt, ha már Hilda megszökött maga elől!
Béla választott.
Estére járt az idő, amikor elindult. Girbegurba utcácskákban caplatott, amelyeket csak itt-ott világított meg egy-egy lámpa. Az egyik sarkon hirtelen egy tárgy zuhant le árnyékára s rögtön utána egy fej koppant hangosan a földön. Mitévő legyen? Béla előbb a tárgyat tapogatta meg. „Szegény! Ő is lopja a fát! Biztosam szene sincsen. Nem baj, mindjárt itt a tavasz melege!” Aztán a test fölé térdelt. „Vér!” Megijedt. „Csak nem halt? Nem hagyhatom itt, még felfázik! Legalább gyufám lenne!” Rázogatni kezdte a mázsányi férfit.
- Hé, jóember, van-e gyufája?
Hörgés volt a válasz. A kabát zsebében talált gyufa lángjánál Béla megvizsgálta a sérülést, letörölgette a homlokból szivárgó vért, pofozgatta az arcot. Nagy nehezen egy sötét ablakú ház falához ültette a férfit. Megkereste a cédulát, s újabb gyufaszálak segítségével azonosította a címet és a házat.
- Hol vagyok? – A férfi hangja rekedt volt, s emiatt ijesztő
- Biztonságban. Fel tud állni?
Amaz sikertelenül próbálkozott.
- Ne erőlködjön. Van időm, úgyis késésben vagyok már.
- Maga rendőr? – Megfogta csuk. Egyiken se volt bilincs. – Ugye nem szólt a rendőröknek?
- Nem, nem.
- Ne is szóljon! Ilyen nagyot még sose hibáztam.
- Ne legyen lelkifurdalása e miatt a darab fa miatt! Tudja, mennyi fát loptam én? Egyszer majdnem bele is rokkantam!
- Ne mondja el senkinek se! Mindent megcsinálok, amit akar, de ne mondja el senkinek! Kiröhögnének! Ha híre megy, munkát se kapok.
- Tudom, nem vigasztalja, de jelenleg én is munka nélkül vagyok. Próbáljon felkelni, mert aranyere lesz a hideg földön. Majd segítek, amennyit tudok. Úgy látom, maga is jól megnőtt, mint Gebe.
- Honnan ismeri Gebét?
- Együtt lakunk.
- Én is laktam vele együtt a börtönben.
- Jó lakótárs. Le a kalappal előtte. Induljunk. Majd én viszem a tűzrevalót.
- Ne beszéljen! Biztos elkapott egy kis agyrázkódást. Egy perc, és megérkezünk.
- Hova?
|
|
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 30. (Tavasz) |
|
I/6.
Egyes primitív hiedelmek szerint a tavasz a halottakat is feltámasztja.
A Főnök nem volt mérges amiatt, hogy megvárakoztatják, hiszen e helyen várni megtiszteltetés. Fennkölt gondolatokat engedélyez itt a leggyakorlatiasabb elme is. A Főnök ráadásul intim, már-már szenvedélyes szerelmi kapcsolatban volt (és van) az antik műtárgyakkal. Ebben a környezetben az ő agya is beadta a derekát, működésbe lépett. Ígyen filozofált: „Millió arca van ennek a drága, bár néha mihaszna életnek! Ezernyi új dolgot produkál. Száz meg száz helyzetet állít elő. Tíz emberöltő is kevés lenne az összes kipróbálására! Egy biztos fogódzó van benne, amire bizton számíthatunk, a halál. Ám ne higgyük, hogy a halál egyhangú! Korántsem így van! Vannak különcei, mint Lót felesége: őrületbe kergette az urát, aki nem tudta kitölteni a kérdőíven a családi állapota rovatot! Vagy Jézus, aki két nap után elunta a dolgot, s a harmadik napon (tercia dié) feltámadt benne az életkedv! A halálnemek is igen változatosak! Gyanítom, hogy az ember eddig csak a pusztításban tudott maradandót alkotni!” E kérdésekkel legmélyebben az alvilág foglalkozik. A sok élet- és halálhelyzet nagyfokú szakosodáshoz vezetett. Az alvilág bonyolult, sokrétű társadalom. A párnázott ajtó mögött levő férfiak, akiknek a hívására vár, ebben a sokszínűségben különleges helyet foglalnak el. A Főnök összehasonlította velük a kis Csapatot. „Három béka, két költő… Mi kell még? Béluska?” Tudta, nem hallatszana be, mégis magába fojtotta a nevetést. „Vagy én! Az önjelölt magyar Al Capone? Corleone? Ugyan már! Még a keresztapaságban is csak addig jutottam, hogy Kosztolányinak kölcsön adtam a nevetséges Haragos nevet! Nem is illik hozzá! Megint nevetnem kell. Vajon mit tudna kezdeni csikágói kollégám a Csapattal?”
Zajtalanul nyílt az ajtó. Belépett a Pazar szobába. Vendéglátói sorban kezet fogtak vele. Dr. Zabossy, a kórboncnok és dr. Kálózi, a plasztikai sebész és dr. Hajnaly, az írásszakértő és Detre, a maszkmester, valamint Alfonz és Szigfrid, a halottak. Az összetételből ki lehet következni, hogy kik ők, és mivel keresik a svájci bankszámlára betevőt. Így zajlik egy tipikus ügyletük: Adott egy család. Gazdagok, de még gazdagabbak lehetnének, ha meghalna a nagyapa, aki vezérigazgató és politikus, s mint ilyen, nem szent ugyan, de keze ismeri a hajlásirányt. Egyszóval multimilliomos. Nem is az a baj! A baj az, hogy szívós, ráadásul rendkívül elfoglalt ember, nincs ideje a halállal bíbelődni, s mintha a halált sem érdekelné az örökösök pénzügyi helyzete. Amikor bemegy a nagyapa irodájába, hátra veti magát a barnásvörös bőrdíványon, a szőnyegre hamuzik, elbeszélget az öreggel, találgatja, melyik telefon csörren meg előbb, aztán elköszön. Ha kedve úgy tartja, elvisz egyet az örökösök közül. Persze, hogy nehezen viselik ezt, változtatni szeretnének. Igen ám, de nem akarnak gyilkossá válni! Szeretik ők a Papót, Papit, Papát, az Öreget! Az alvilág titkos csatornáin keresztül kapcsolatba kerülnek Zabossyékkal. Amennyiben meg tudnak egyezni egy méltányos árban, beindul a gépezet.
Két lehetőség van: a további események vagy a nagyapa /az egyszerűség kedvéért áldozat/ tudta nélkül, vagy a nagyapa /az egyszerűség kedvéért bűntárs/ tudtával történnek. A cél, hogy hullát kell produkálni. A nagyapáét. Itt lép be Alfonz és Szigfrid, a két profi tetszhalott valamelyike. Kálózi és Detre nagyapát kreál belőle, Zabossy igazol, Hajnaly hamisít, ő tetszeleg a halott szerepében, amíg a formaságok lezajlanak. A temetés után úgy tesz, mint a már említett názáreti. Alfonz és Szigfrid nem csak ígéri, el is jön másodszor, harmadszor, ha kell, negyedszer is! Persze csak akkor, ha jól megfizetik, hisz valamiből élnie kell az embernek! A nagyapa halott de jure, de facto él. A rokonság gyászol de jure, boldog de facto. A társaság odébbáll de facto gazdagabban, titoktartást kérve a családtól, nehogy baj legyen de jure.
- Kedves Főnök, Hetedik elmondta a Tervet. Tetszik. Benne vagyunk! Megyünk.
A halottak bólogattak.
|
|
|
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban (29. Tavasz) |
|
I/5.
A tavasz a szabadban élvezhető igazán. Kint. Szabadlábon.
Doktor Hajnaly Huba nagyon keresett szakember volt. Hetedik csengetésére az ajtón kialakított titkos kémlelőnyílás tapasztotta szemét, mert nem mindegy, hogy ki keresi! A rendőrség gyakran kereste. Átölelte Hetediket.
- Barátom, kerülj beljebb!
Szakértelmének és összeköttetéseinek köszönhetően nagy házat tarthatott, bejárónővel, mindenessel, feleséggel, gyerekekkel. A néhány hónaptól néhány évig terjedő fapriccses szünetek után luxusban élhetett.
- Hogy van a reumás öreglány? Használt a hévíz?
- Á, Gizike? A reuma elmenekült, amikor megtudta, hogy kibe költözött.
Nevettek. Ólomkristály. Színes italok. Szivarozás közben Hetedik vázolta a Tervet.
- Ohó! Kosztolányi? – kapta fel a fejét a doktor. – Tudod-e, barátom, hogy én már volta Kosztolányi Dezső? Egyszer pénzszűkében eszembe jutott, hogy „Kosztolányi-verset” szerezzek némi summáért. Egy kis élet, egy kis halál, szóval efféle csip-csup dolog, rajongás a létért és a nemlétért, a valóságért és a csodáért, és a többi, és a többi. Egy kép innen, egy rím onnan, és eladtam a verset.
- Volt, aki meg- vagy inkább bevegye?
- Mit számít a színvonal egy ekkora névnél! Főleg ha a szignó „eredeti”. Egy vidéki lap közölte.
- És?
- Nincs tovább. Azaz van, de az tényleg maradjon köztünk! Egy gyűjteményes kötetben viszontláttam a verset. Jól megkaptam: a zsengék közé szerkesztették!
Ezek után nem volt kétséges Hajnaly részvétele.
- És te hogy élsz?
Hetedik letette a kést és villát, szalvétával megtörölte a száját.
- Forrón, ahogy eddig. Szerzek, hogy szétszórjam, építgetem magamat, hogy egy-egy drága nő leromboljon. Ha nem lenne ilyen megtisztelő a nevem, főnixnek hívnám magam. A lelkem rászolgált erre a névre.
- Semmit se változtál!
- De, csak nem tudom.
Hetedikben az örök szerelem lobogott.
Az asztalon a gyertya.
A falakon túl a nagyváros.
Valahol messzi, a hegyektől övezett tekenőben, dúsan termő földek kicsiny falvaiban lángoszlopok. Körülöttük félmeztelen férfiak járnak eszeveszett iramú táncot.
A humbik már tisztábban látszanak.
|
|
Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 28, (Tavasz) |
|
I/4.
A tavasz reményt és örömöt hoz.
Sanyi bekopogtatott. Egy-két arasszal a kilincs fölött megjelent egy középtől két oldalra fésült, pomádézott hajjal borított szép férfifej. Tulok volt az, a besurranó. Napóleoni akarata, ambíciója és főleg termete kiválóan alkalmassá teszi hivatásának gyakorlására. Sokszor csalódott, de nem vált kiábrándult emberré. Harmonikus gyermekévei voltak: szülők nélkül nőtt fel, így szocializációját nem befolyásolták sem apai dörgedelmek, sem anyai kényeztetések és elvárások a jövőjével kapcsolatban. Egészséges gyerek, majd fiatalember, végül férfi lett. Semmiféle személyiségtorzító téves célképzet nem rontott rajta. Nem akart lenni például a díszszázad tagja, magasugró olimpikon, de még csak Humphrey Bogart sem. Sokat köszönhet a Disney-stúdiónak: a Hófehérke és a hét törpe bizonyította neki, hogy az alacsonyság nem akadály a nőknél. /Igaz, nem látta végig a filmet, nem tudta meg, hogy a leány egy daliás királyfi arájaként végezte, a törpéknek maradt a munka, a mosatlan meg a remény, amivel kitörölhetik… az ételmaradékot./ Művészlélek. Kürtöse volt egy ragtime bandnek, majd egy katonazenekarnak. Mielőtt belefúj hangszerébe, zsebébe teszi műfogsorát. /Emlékszik és mi is emlékszünk, hogy milyen galibát, már-már tragédiát okozott felelőtlen köpése Béla tükre előtt./ Egy díszszemlén a felsorakozott legénységnek páváskodó elöljáró leereszkedően megszólította: „Maga mit csinál a hadseregben, fiam?” „Tutulok!” – vágta rá az arasznyi katona. A többi már a becenévképzés mechanizmusa szerint történt. Tulok lett.
Egy alkalommal a századparancsnok otthon hagyta az iroda kulcsát. Nincs mit tenni, bármelyik pillanatban jöhet az ellenőrzés, be kell törni! Valaki észrevette, hogy az egyik ablak nyitva van. A százados rögtön parancsot adott Tuloknak, másszon be, nyissa ki a tartalék kulccsal az ajtót. Minden nehézség nélkül sikerült. „Akár ki is rabolhatott volna, katona!” – mosolygott a tiszt. Másnapra az iroda ki volt rabolva. Tulok a cellában így okoskodott: „Most ártatlanul ülök itt, tehát jog szerint tartozok a társadalomnak (ó, pokoli fertő!) ennyi meg ennyi bűnnel.” Az igazsághoz tartozik, ezért el kell mondani, hogy nem volt teljesen ártatlan! Ha nem igyekszik tökéletesen eleget tenni a parancsnak, ha nem végzi olyan jól a feladatot, a századosnak talán eszébe se jutott volna kirabolni saját irodáját, s rákenni az egészet Tulokra! Az ex-katonazenés szabadulása után busásan visszafizette a tartozását. Azóta hol neki, hol a társadalomnak van restanciája.
Kék szemek néztek föl Sanyira. Kérdeztek.
- Miért zavarsz ilyenkor? Nem elég a tavaszi fáradtság? Ráadásul még a kézelőmet sem találom ebben a rendetlenségben, ami itt azóta, hogy Szerafin – „Ó, Szerafin!”, echózott a bal szem – elment, elhagyott, rútul elbánt velem! Szerettem és most is szeretem, minden pillanatban az ő kecses cipellőjének koppanásait, az ő bársonyos ujjacskáinak édes kopogását várom, erre jössz te! Hát nem szörnyű?
A száj szűkszavúbb.
- Te vagy az? Mi szél hozott, hogy úgy mondjam?
Tulok kitárta az ajtót, beinvitálta, leültette, likőrt töltött neki, aprósüteménnyel kínálta, fröccsel, majd bánatával traktálta, az ajtóig kísérete, kézfogással búcsúztatta Sanyit. Néhány bizonytalan lépés után Sanyi visszafordult. Bekopogtatott. Újra a csalódott arc fogadta. A szemek most egy szót sem szóltak, de egy Sanyinál érzékenyebb ember a pillantásuktól már árkon-bokron túlfutott volna.
- Majdnem elfelejtettem – szólt Sanyi –, hogy miért jöttem!
- Szóval nem csak úgy jöttél! Már az előbb sem! Gondolhattam volna! Beszélj!
Sanyi beszélt. A föld fölött kb. egy hatvanra, a csóválódó koponyában lebegő agy egyre inkább úgy érezte, hogy itt valaki otromba tréfát űz vele. Pedig Sanyi komolyan beszélt. Küldetése volt. Valami Tersánszky Józsinál tartott – szívesen álldogált a könyvesbolt kirakata előtt, üvegében szemmel tarthatta az átellenben lévő ékszerboltot –, amikor Tulok hazudott egyet.
- Aha, értem! – Aztán őszintén: – Tudod, veled megyek!
A Szobában Kosztolányi fogadta. Tulok összeszorított szájjal, udvariasan biccentett a Tükörnek. Az nyolc Tulokszemmel és hét Tulokfüllel jelezte, hogy nem kér a bizalmaskodásból.
- Haragos – nyújtott kezet barátságosan Kosztolányi.
- Tulok – mondta lágy, fuvolázó hangon a jövevény.
Megszorították egymás kezét.
Készen volt a szerződés.
|
|
