A HUMBI NÖVÉNY- ÉS ÁLLATVILÁG KURIÓZUMAI, AZOK NÉPRAJZI, MITOLÓGIAI VONATKOZÁSAIVAL

Nem vagyok szakértője sem a botanikának, sem a zoológiának, ezért csak annyit közlök e témákról, amennyi elég ahhoz, hogy még rokonszenvesebbé tegye a humbikat! Minden olyan növény- és állatfaj, amely Európában honos, Humbiában is megtalálható. Sőt – mint azt olvashatják – néhány európai illetőségű madár is átszeli az ország légterét. Ezek leírásával nem akarom rabolni az idejüket. Egy rendkívüli jellegzetességre hívom fel az önök figyelmét! Az élők világa – ez alól kivételt képeznek az élő emberek – ragaszkodik a politikai határokhoz. Szemléletes példa erre az olaitatepajé nevezetű futónövény, amelyik az országhatárnál megtorpan egy pillanatra, de mert a természet törvénye kötelezi, és mert nem akarja, hogy gyávának tartsák, a határon túl pijungafű néven fut tovább! Ebből is észrevehették, hogy vannak kizárólag itt egzisztáló fajok! Ám az akár még Európában fellelhetőnek is akad tulajdonsága, amely megkülönbözteti fajtársaitól. Legalábbis, amíg Humbiában tartózkodik, mint a gola. Emlékezhetnek Humba és Humbó „nászdalára”. Nos, ne higgyék, hogy a maguk gólya szavát hallották! A hang az más, de a gólya /lat. ciconia, fr. cigogne / ugyanaz! Így képzeljék el az – akkor még – gólya utazását! Elindul egy alföldi faluból, mondjuk Újszászról, Bakó Zoli bácsi házának kéményéről, mert érzi az ínycsiklandó mongó illatát. Ezért a békához hasonlatos kétéltűért évente megteszi ezt a zarándokutat Humbiáig. A határnál – valamilyen bonyolult pszichofiziológiai folyamat eredményeként – „nyelvet cserél”, vagyis a „kelep-kelep” helyett a „gola-gola” hangsort emlegeti. E madárhoz egyedülálló humbi szokás kapcsolódik: mielőtt – nehézkesen, a behabzsolt mongóktól eltelve – a hűvös Európába indul, a humbik a nyakába kötnek egy-egy csecsemőt. Máig tart a heves vita ennek magyarázatáról. A historikusok az ókori Spárta gyakorlatára utalva a jelenséget „Tartaiosz szindrómának” nevezték el. Újabban a náci orvosok, a kontraszelekció fogalmát bizonyos népekre /szóhasználatukban fajokra / is kiterjesztették, és egy olyan gola kitenyésztésén kísérleteznek, amelyik egyszerre több csecsemőt bír el. Adja az Ég, hogy más megoldás ne jusson az eszükbe!  A mítoszokkal foglalkozó tudósok meggyőződése, hogy minden legendának van reális magja. Esetünkben – szerintük – az, hogy valamikor régen a humbik egy gola csőrében a szokásosnál nagyobb mongót láttak, s hiába, hogy a gyerekek száma a többszöri ellenőrzés után sem hibádzott, futótűzként terjedt el, hogy a goláknak indulásukkor csecsemőket kell adni, másképp itt maradnak, és nemcsak az apróságokat fogják felfalni. A humbik tehát minden évben, miribivirágzás idején kiválasztják a nyeszlett, nyáladék kisdedeket és azt csinálják velük, amit már leírtam. A golák egy idő után beletörődtek abba, hogy a visszaút egy részét plusz teherrel a nyakukban kell megtenniük, de a mongófalatért még ezt is elviselik. A Tekenőt Övező Nagy Kemény Szürkeségen átkelve azonban gyorsan levetik málhájukat, átadják a szomszédos masszi törzs tagjainak, akik a nyálukat csorgatva várták már a szállítmány érkezését. A piciny humbik további sorsáról nem tudunk biztosat, csak feltételezések vannak. A szellemi néprajzzal foglalkozók azzal magyarázzák e szokás makacs fennmaradását, hogy a humbik irracionálisan ragaszkodnak ősi rigmusaikhoz, mondókáikhoz. A „Gola, gola, hosszúlábú gola…”, illetve a „Gola, gola, gilice…” kezdetű termékenységi nótákhoz is! / A gilice (< gerlice < gerle = lat. turtur, fr. tourterelle) egyébként a dalos kedvű magyar ember közvetítésével került be a humbi nyelv lexikai állományába. Csak oda, hiszen náluk ismeretlen ez a gyönyörű madár! Szó van, madár nincs – szent állattá nyilvánították hát a gerlét is.  Hasonló a Soem Látott Virub szentségének oka: őt egyszer látták, de nem hittek a szemüknek! /

      Amikor egy álomtalan éjszakán megvilágosodott bennük a szaporodás sexualis természete, összehívták az Öregek Tanácsát, de hiába. A fellebbviteli fórum, a Főhumbik Bizottsága aztán kiókumlálta, hogy ha a gola önhibáján kívül nem hozhat gyermeket, és az ének átírását, Helár ne adj’, törlését az íratlan törvények tiltják, más feladattal kell megbízni. Azóta a gola szakadatlanul hordja a pici humbikat. A masszik nagy megelégedésére.

     Ember? Ez a magányos kis jószág az ember? – hüledeztek, álmélkodtak az istenek. Féltek. A tökvirág utolsó fellobbanása beléjük ültette ezt az érzést. Féltek, de ennél jobban rühellték a magányt. Mindegyikük elképzelte magát rokonok, barátok, ismerősök, ellenségek nélkül. „Mit érne a tudás, a halhatatlanság, ha nem lenne, akivel megoszthatnám örömömet, bánatomat, akivel időnként örökharagban lehetnék?”

     Elkezdték szétvagdalni a Nagy Hamarimba Tök ovális terméseit. Néhány isten a magokat a földbe szórta, és megkérte Helárt, öntözze meg. Hiába intézkedett az esők fő-főistene, hiába kért, rimánkodott, fenyegetőzött, csupán az a néhány csepp hullott a földre, ami a megrémült, eltorzult tekintetű szemeiből pottyant ki. Az isteneknek az égbe gyökerezett a lába. Émelyítő mocsárszag, rothadó avar kesernyés illata áramlott kitágult orrcimpájukba. Nem szóltak, nem is néztek egymásra. Az utolsó Tök tojásdad rőtvörösét nézték. Egyikük sem próbálkozott azzal, amire rendeltetett! Egyikük sem kísérletezett felhőröptetéssel, árnyékélesítéssel, csiganoszogatással, tükörcserepek ragasztgatásával. Önmagukba forduló, üveges tekintetük előtt Helár intő kudarca lebegett. Egyedül Názijének, a legfiatalabb istennek volt bátorsága megmarkolni és a Tök fölé emelni szablyáját. Az Utolsó Tök a szablyasuhintás nélkül is kettévált.

     Benne egy másik kis humbi feküdt, egy kislány.

     Az istenek tudták, másként nem tehetnek, magukhoz fogadták, gyámolították, míg eladóvá nem cseperedett, akkor díszes ceremóniával a humbi legényhez adták.

A fiatalok szégyellős mosollyal néztek egymásra, majd egymás mögé néztek, majd egymás mellé néztek, de nem láttak magukhoz hasonló lényt sehol. Feltámadt bennük a szaporodás ösztöne.

     - Gola, gola, hosszúlábú gola – dalolt az ifiasszony

     - Gola, gola, gilice – kántálta az újember.

     A nászszertartástól késő éjszakáig hívogatták a madarat. Elfáradtak, lefeküdtek szorosan egymás mellé. Mind a ketten érezték, hogy ez jó!

     Gyönyörű nép lett a humbi.

     Hanga pedig vénlány. Mélységesen gyűlöli őket. A humbik ennek ellenére szeretik őt. A férfiak kedvenc istennője, míg a nőik szívét a délceg Názije dobogtatja meg évszázadról évszázadra.

     Az állatok is félve húzódnak félre a humbik elöl, s a növények meglapulnak. Az Élnivágyó Högön kivételével.

     Az isteni éra lezárult.

     Utolsó aktusként Muzul, Cécseplin és Tumm materializálódott, és emberi alakot öltve meglátogatta Humbót és Humbát. Egyes források utalnak arra, hogy a sor végén ott caplatott Luli is. Ez után már csak egy alkalom volt, hogy egy istent beszélni hallott valaki. Ez a beszélő isten Muzul volt. Zavartan megköszörülte a torkát, majd imígyen szóla.

     - Ember, mi megtettük, ami a képességeinkből és az erőnkből tellett. Ennyire futotta. A nevedre íratjuk a Földet. Most már rajtad és utódaidon van a sor. Vigyázz, el ne cseszd, amit tőlünk örököltél! S hogy lásd, nem vagyunk hálátlan szülők, megtanítunk téged egy-két mesterfogásra. Ha valamit nem tudsz önerőből megoldani, ezekkel a trükkökkel bízvást fordulhatsz hozzánk! Ha tudunk, segítünk, s ha nem, legalább érzed, hogy nem vagy egyedül ebben a világmindenségben.

     Megtanították az első emberpárt (tulajdonképpen többet, hiszen Humba az első gyermekével várandós volt már) azokra a rítusokra, amelyekkel zökkenőmentesen tudják felvenni a kapcsolatot az illetékes istennel.

     - Ha valamilyen oknál fogva nem valósul meg a kontaktus, tüzed lángja és füstje arra jó lesz, hogy elijessze tőled az állatokat.

   Muzul bevégezte mondandóját, meghajolt az Ember előtt. Kezet fogtak Humbóval, Humbáét megcsókolták, közben gyöngéden megsimogatták a hasát, és eltűntek.