Gyermekkoromban volt két nagy és bús ökrünk, s éveken át kijártam velük a legelőre; mellettük olvastam el mindazt, ami elolvasható ott, ahol se idő, se engedély nincs az ilyesmire. Oly szelidek és engedékenyek voltak, hogy egy idő után hinni kezdtem, hogy végighallgatják néma olvasásom. Mikor a hold a szarvaik közé csúszott, keserűen tereltem le őket a dombról, amiért a sötétség megzavarta mind az olvasást, mind hosszas együttlétünket. Amikor írok, értük is teszem: ki nem mondott feddő kritikájuk ma is úgy kísért, akár csak tegnap. Tudták ők, mit hallgatnak el és miért.

ioan es. pop