Amíg a számítógép "rosszalkodott" - péntektől hétfő estig - , vagyis kivonta magát a forgalomból, a paprikapalántáim kedvükre nyújtóztak: tudták, hogy a figyelmemet és érzelmi hozzáállásomat mindenestül a géphez való ragaszkodás (függőség?) kötötte le.

Nem voltam se eleven, se holt. Nem találtam a helyemet. Nem érdekelt semmi. A paprikák sem. Pedig olyanok  már, mint valami karcsú, nádszálderekú lányok. És erősen zöldek. Szíkleveleik hamarosan elsárgulnak és lehullnak, bimbóik pedig érzékien duzzadoznak, csücsörítenek a világra.

Ilonka nekiállt és kitakarította az erkélyt. Péter fiunkat várjuk haza, ott lesz az ő kuckója, a verandán, s berendezzük neki a ház legotthonosabb, leglakályosabb részét. Két paprikapalántát áthoztunk a dolgozószoba ablakába, az egy cserépben három palánta pedig ott maradt a díszvirágok között, társaságban. Most láss ám versenyt, amikor egymástól függetlenül vetélkednek majd, hogy ki érik be hamarább, kiről fogok elsőnek szakítani, kivel múlatom majd el az első éjszaka jogát?

Tény, hogy virágvasárnapot pompázó gloxíniák és pármai ibolyák fogadták, de még az óriásamarillisz sem nyílott teljesen el. A havas, zord hét elmúlt felőlünk, s most újra tavasziasan melegít a nap.

A gépem is megjavult, reménykedjünk. A paprikaültetvényen a helyzet változatlan. Tovább már csak a közhelyeimet pufogtatnám...

Ügyes kicsi mankót kaptak a paprikapalánták. Fehéret, vékonyat. Kecseset. Valamikor marokkópálcikák voltak azok a karók, mikor a gyerekek kicsik voltak, a padlóra hasalva izgultunk, kinek mozdul meg a pálcája s a pálca nyomán a kesze-kusza építménye...

Milyen jó, hogy azokból a régvolt időkből eltettük a kis fehér pálcikákat. Most olyan jól festenek a vékony, zöld palánták mellett, mint egyenruhás katonák kezében a zászlórúd.

Hanem azért mégis csak mankók azok, mert a hirtelen nőtt paprikák dereka szörnyen gyönge lett, a palánták pedig úgy fordulnak az égen vándorló nap irányába, mintha maguk is napraforgók lennének. Pedig paprikák.

Reméljük, minden jó lesz a továbbiakban is.

Hanem a feleségem virágoskertjébe új lakók érkeztek - ez ám az újság! Két napja, virágüzletekben járva-kelve felfedezett két kinyílt törpeamarylliszt, egy fehéret (2. kép) és egy vöröset (3. kép), melyek nagyjából ugyanolyanok, mint nagyra nőtt rokonaik, csak filigránabbak, kecsesebbek és - törékenyebbek. Igazából az ő példájukat követtük a paprikák esetében is - mert ezeket a langaléta virágokat aztán tényleg meg kellett ám támogatni egy-egy tartósabb karóval, mert különben mély hajlongással tisztelegtek volna előttünk. Ekkora megalázkodást pedig nem tűrhettünk.

A mai képek egyként mutatják a paprikákat s az amaryllisz-fronton történt újdonságokat: a már kinyílt virágokat és a készülődő, duzzadó bimbókat. Ja, és az erkélyablak elé került egy sárgás-vajszínű, áttetsző, diffúz drapéria, mely a napfényes nyári időkben majd óvni fogja a növényeket a gyilkos tűző melegtől. Egyelőre széthúzva tartjuk, mert a tavaszi napra ki vannak szomjazva virágaink.

Tegnap estefelé szemlét tartottam a szétültetett paprikapalánták között, azzal a szándékkal, hogy március 15-e reggelén, vagyis ünnepnapon, interjút készítek a legfejlettebb példánnyal.

Amolyan vívmányanyagra gondoltam, amivel egy időben lelkesen köszöntöttük a hatalom által megszentelt ünnepeinket. Reméltem, hogy egy élenjáró paprikapalánta csupa előremutató, lelkesítő üzenettel állhat elő.

Ma reggel meglepetés ért. Az előzetesen kiválasztott interjúalany az éjszaka folyamán valahogy megcsökött forma, mert a virradat utáni fényben már egyáltalán nem magasodott ki testvérei közül, sőt, a közös cserépben, amelyben három palánta együtt vészelte át a szétültetést, egyikük annyira látványosan megugrott, hogy őt vettem célba kérdéseimmel.

- Hogy telt az éjszakád?

- Hm... Innen a hőmérőre látok. Mínusz 2-őt mutat. De idebent jó. Istenien lehet szunyálni...

- Hogy sikerült az élre törnöd?

- Én nem is tudom. Csak úgy rájön az emberre... Bocs, a paprikára. Nyújtózik egyet örömében, aztán úgy marad. Biztosan, sokat nyújtóztam a tegnap.

- Ismered, milyen feladat vár rád a továbbiakban?

- Nekem senki nem mond semmit, de azért nem vagyok se süket, se vak. Látom, hogy körülöttem rendre kihullott egy csomo testvérem. Kissé szellősen vagyunk ezen az erkélyen... Úgy gyanítom, valamilyen tervetek van velünk, különben már én is az eltűntek sorát szaporítanám.

- Akkor most megsúgom, hogy bennetek van minden reményem. Csakis tőletek függ, hogy továbbra is jó sorsotok legyen. Meg a feleségemtől, de őt könnyű meggyőzni. Csak nőjetek,  virágozzatok, teremjetek szaporán, s akkor nem lesz baj.

- Jó - bólintott vidáman az él-paprika és miután megrázta magát, nagyot nyújtózott. Megint nőtt vagy 3 millimétert. Váljék egészségemre!

Pénteken, vagyis a tegnap, éppen az amarylliszekbe felejtkezve a fényképezőgéppel azt próbáltam felmérni, hány bimbó kinyílására van esély az elkövetkező napokban, Ilonka, a feleségem odaszól:

- Ha még utoljára le akarod fényképezni együttesen az öt palántát, most keríts rá sort, mert délután szétültetem őket.

És szépen elmagyarázta, hogy a két legfejlettebb palántát külön kis cserépbe rakja, a maradék hármat pedig meghagyja a nagy "parcellában", talán elegendő lesz növekedésükhöz.

Mit mondjak? Az ilyen pillanatokat nevezik történelmieknek. Bár tudom, hiszen a napokban ellenőriztem a Google keresőmotorjával, hogy az interneten számtalan ilyen ültetvénytől lehet olvasni; egyikben erre fektetik a hangsúlyt, a másikban arra, a harmadikban egy harmadikra, ezért a történelmi jelzőt egész egyszerűen nagyzolásnak lehet tekinteni, de én ezt se bánom.

Jól látszik, hogy a szétültetés után új erőre kaptak a palánták: lazított, megöntözött földjük felfrissült, zöldjük megélénkült, látható bokrosodásnak indultak, egyszóval reménnyel kecsegtetnek. Hétfőig hagyjuk őket fejlődni.