Élt egyszer két madár:

Az egyiket  Petinek hívták aki egy kisfiú háziállataként éldegélt,a másikat Csiripnek,aki verébként szabadon tengette napjait.

Már jól ismerték egymást,mivel Csirip mindig annak a fának a tetején majszolt  magvakat aminek egyik ágára akasztották Petit kalitkástul.

Peti nem volt elégedett a sorával,mert bár volt mindig állandó élelme,és vize,de mégiscsak egy kis kalickában kellett tengetnie mindennapjait…Vágyott a szabadságra…Nagy területeket akart berepülni,akárcsak Csirip!

Csirip szintén nem volt elégedett sorsával,Mert bár szabadon repült mint a madár,bizony élelemből már nem jutott neki sok,ráadásul azért a kevésért is meg kellet küzdenie fajtársaival…

Peti irigyelte Csirip szabadságát,Csirip pedig Peti ellátottságát.

Mivel szinte mindennap találkoztak megbeszélték gondjaikat…Arra jutottak,jobb lenne szerepet cserélni… mintázatuk is hasonló volt,így Peti gazdijának sem tűnt volna föl… szóval már csak a ketrec rácsai álltak útjukba.

Egyik nap aztán Peti gazdija élelmet vitt kis kedvencének, aki miután kinyílt a kiskapu azonnal át is repült rajta!A kisfiú kergette egy darabig,de szem elől vesztette…Ez idő alatt Csirip berepült a ketrecbe. Mire a kisfiú visszatért már ő volt a rácsok mögött és vígan lakmározott .Peti is elérte amire vágyott szabadon szállhatott amerre csak a szeme látott!

Aztán teltek-múltak a hetek és egyre hidegebb lett…

Petinek egyre kevesebb élelem jutott,Csiripet pedig bevitték a házba, ahol nem láthatta az eget…

Peti egyre jobban sajnálta, hogy odaadta „életét” Csiripnek… Éhezett. És egy csöndes téli reggelen társai holtan találták egy nagy kupac hóban…

Csirip is sajnálta Petinek odadobott szabadságát…már az ételt sem kívánta,nem is evett többé,ezért hát rá sem várt más sors mint kis barátjára…

Sok ember is más ember életét kívánja élni!Ne ess bele ebbe a hibába mindnyájunk életében vannak jó és rossz dolgok.

Voltam egyszer én.Szerettem mezítláb sétálni.Éreztem a fű és a homok érintését a talpamon.

Naponta több kilómétert gyalogoltam,hogy elérjem azt a tisztást,ahol a pihenőidőmet akartam tölteni...

Szerettem ott lenni.ott minden olyan szép,tiszta,üde...és az enyém.

Aztán egy nap elhaladt mellettem egy ember,aki cipőt hordott...Sokkal gyorsabban haladt mint én,mert a talpát nem törték az út viszontagságai.

Elhatároztam,hogy veszek én is egy cipőt!Több heti spórolás és lemondás árán meg tudtam venni a cipőt.

Nagyon boldog voltam mert most már én is gyorsabban oda tudtam érni a "helyemre".

Egy nap azomban jött egy kerékpáros ember,és megelőzött...sokkal gyorsabb volt mint én,és így sokkal több időt el tudott tölteni a "helyén".Megirigyeltem...Több napig kuporgattam megint...közben eluralkodott rajtam az önsajnálat...hogyhogy nekem ennyit kell küzdenem ezért a bicikliért?Ő biztosan könnyebben megkapta...Végülis megvettem a bringát!

Boldogan,büszkén ültem a nyergében,és ő minden eddiginél gyorsabban szállított a helyemre...

Minden szép volt,amíg egy napon meg nem előzött egy motoros fickó...

Mert olyan gyorsasággal ment azzal a géppel amilyennel én sohasem közlekedhettem volna a biciklimmel...Sokkal több időt eltölthetett a "helyén"mint én!Ez nem igazság,nekem is kell egy motor!

Hát nekiláttam az önsanyargató gyűjtögetéshez...

Hetek teltek el mire meg tudtam venni a MOTORBICIKLIT!De úgy éreztem minden szenvedéssel eltöltött nap megérte...Végre én is száguldhattam a helyem felé,ahol boldog lehettem...

Végül aztán megérkezett ő...az autós ember...Mint a szél úgy suhant el mellettem...ÉS SOKKAL HAMARABB ODAÉRT A "HELYÉRE"!!!!

Ez nem lehet-ez nem lehet,nekem is kell autó! hajtogattam...majd belelkezdtem a több évig tartó gyüjtögetésbe.

Végre-valahára meglett az autó,mentem is vele mint a szél,csak már azt nem tudtam,mi a cél?!

Mert a vágyam mindeközben nem az álmom volt,hanem a hozzá vezető út,így szegény álmom feledésbe merűlt.

Az etika vagy erkölcstan az emberi cselekedeteket irányító erkölcsi értékek és társadalmi normák rendszerezése, tudományos vizsgálata…

Vajon etikus-e saját etikai normánk másra való ráerőltetése? Etikus-e saját szabályaink alapján másokat elítélni, vagy véleményt nyilvánítani róla?

Etikus-e magunkat egyfajta csoportba sorolni legyen az bármilyen fajta besorolás?Legyen az faj,anyagi helyzet,vallás,vagy ideológia szerinti?

Vajon etikus-e magunkat mások fölé helyezni bármilyen módon is?

Etikus-e bármelyik ideológia értem ez alatt bármelyik „IZMUST”(Fas…Kommun…Demokrat…stb)

Én úgy értem az etikust,hogy mindenki számára,aki csak él e golyóbison az legyen,ne csak az adott domináns vallás,vagy ideológia követői számára…

Szerintem minden embert egyenlő jogok illetnek…mindenkinek meg kellene adni a lehetőséget a „szárnyai”kitárására. Legyen az ember a mai etika alapján jó,vagy rossz a „Nagy Egész” szempontjából nézve fontosak a tettei…Mert mi akár tetszik akár nem szimbiózisban élünk egymással…A jót rossz követi,a rosszat pedig jó, amolyan pókhálószerűen(persze mindez idézőjelben mert a jó és a rossz mind csupán nézőpont kérdése). Nem merek példát írni,mert az én nézeteim lehet hogy túl negatívak lennének a kedves olvasóknak,és azok sötétre festenék az egész irományomat..ez pedig nem lenne jó(Rossz fényt vetne az írásomra és rám is…Látjátok,hogy nem is olyan egyszerű…nem csak fekete-fehér minden! Mindenkinek van véleménye, csak a többség ezt nem osztja meg másokkal). Amúgy(szerintem) árnyaltan írva:Tűzvészek után nyílnak a legszebb(legnemesebb) rózsák…Ki-ki értelmezze ahogy akarja…Ez csak az én véleményem.

Azt szerettem volna ezzel írni,hogy legyünk nyitottak,mérlegeljük mások álláspontját is ne csak a saját begyöpesedett  nézeteinket favorizáljuk!Merjük vállalni,hogy esetleg annak a másiknak jobb a fölfogása(itt jegyzem meg hogy nem magamra gondolok…),mert én is várom a témában a véleményeket,mert tudom,hogy az én nézetemben is számos hiba található…!Tudjátok ez a hiányosság a halandó mivoltunkban keresendő…képtelenek vagyunk az „orrunknál” tovább látni!

BŐVÍTSÜK EGYMÁS NÉZŐPONTJÁT!

Etikus-e úgy általában véve a mai etika?

Rájöttem,hogy talán a túlságosan okoskodó,szájbarágós írásmódom miatt érte támadás az írásaimat...vagy ilyedtek meg a kommentektől a népek.Ezért elnézésetek kérem,tudjátok,én csak a gondolataimat írom le mindenféle szerkesztés nélkül lesz ami lesz alapon...ezért ez a hangnem.De próbálok rajta csiszolni(Előre elnézését kérem a vallásos olvasóknak ez csak az én véleményem)SzurkoljatokTehát a következő a gondolatsor:

Nincs én csak az egész van...

Le az énközpontú világnézettel!Gyakran észrevettem magamon,hogy bármilyen nemű véleményalkotásnál magamból indulok ki...Ideológiai,vallási,erkölcsi,ki milyen ruhát visel stb...

A vallásokat régi idők nagy gondolkodói találhatták ki akik így akarták a káoszból kihozni az embereket,így akarták őket vándorló állatokból összetartó egységgé formálni.

Minden vallásban rengeteg igaz és okos dolog van.Ezeket az egészet megfigyelő emberek fedezték föl.Akkortájt prófétáknak hívták őket(ma bolondnak)akikben megszólalt egy belső hang ami rámutatott az adott kor hibáira,hiányosságaira.

Mindnyájan Isten gyermekei vagyunk és Isten az egész...Mi mind EGY vagyunk akár tetszik akár nem!Még a leg jelentéktelenebbnek tűnő emberi élet is változtat valaki sorsán!(ez lehet hogy erős volt,elnézést,merthogy nincs jelentéktelen élet,de már oly sokszor találkoztam e szavakkal:"jelentéktelen élet",hogy megkockáztattam...)Felelősek vagyunk egymásért...az egészért!

Szegény Isten most elég boldogtalan lehet látván vagy érezvén a széthúzást gyermekei vagyis alkotóelemei között...

Össze kell fognunk és együtt akár megmozgathatjuk a legmagasabb hegyeket is!!

Elég legyen a cívódásból,ássuk el a csatabárdot "ellenségeinkkel"mert az ellenség mi vagyunk...saját gőgünk,haragunk,egónk,akár a másik fölötti hatalomvágyunk,vagy felsőbbrendűségi érzetünk vagy csak az elmúlthoz való ragaszkodásunk akadályoz meg abban hogy békére leljünk a nagy egészben!

Petőfi Sándor írta régen A Föltámadott a tenger-t...Hát ez a tenger mi vagyunk...És bizonyos emberek akik vezérnek kiáltják ki magukat apró cseppekké akarnak minket választani,mert így könyebb velünk bánni...Csak a cseppek problémája ott kezdődik,hogy ezek az emberkék nem nekik akarnak ám jót,hanem csak maguknak...ki akarnak válni az egészből és magukat egy másik egésszé kikiáltani!Ez így nem járja ők ugyan olyan cseppek a tengerben mint te vagy én kedves olvasó!

Külön-külön cseppek vagyunk csupán a végtelenben...Egy ember nem tudja megváltani a világot...képtelen békét hozni,képtelen a szegénységet,éhinséget eltörölni,mert csak egy kis része az egésznek,aminek változnia kell a saját érdekében...

Vagy mit tehet egy porszem a heggyel?Talán elindíthat egy lavinát,vagy kőomlást,de ahogy elindul kiesik az irányítása alól és pusztít amerre csak jár...

Külön-külön gyengék vagyunk,de együtt erősek!!!Csak együtt tehetjük jobbá létünket e Földön!

Ezért írtam az egyik kommentemben,hogy írjatok bátran ide az "így írtok ti"-be ami csak eszetekbe jut bármiről,ha fontosnak vélitek...mert gondolkodóba ejtetek vele másokat is(mert ők is ti vagytok).

Aztán mindenki megírná a véleményét és elgondolkodhatnánk a végén az összes kommenten,aztán KÖZÖSEN leszűrnénk a tanúlságot!A végén pedig mindannyian gazdagabbak lennénk!Ezzel pedig az EGÉSZET erősítenénk!HÁT HAJRÁ EMBEREK!!!!!!!!!

Ezt a mesét az Apocalyptico című filmben mondja el az öreg indián.Elnézéseteket kérem az esetleges pontatlanságért,de a filmet már jóideje elajándékoztam,így kénytelen voltam a youtoub-ról fordítani...Azért remélem tetszeni fog

Egy ember űlt magában az erdőben mély szomorúságban...

Mígnem körülvették őt az erdő állatai,és ezt mondták:

"Nem szeretünk téged ily szomorúan látni,ember!Mondd el mit kívánsz és mi segítünk neked!"

Az ember mondta:"Jobban akarok látni!"

Erre a keselyű felelte:"Tessék,vidd a szemem!"

Az ember mondta:"Erősebb akarok lenni!"

Erre a jaguár felelte:"Megkapod az erőmet!"

Az ember mondta:"Szeretném megismerni a föld titkait!"

Erre a kígyó felelte:"Jöjj,megmutatom neked!"

És aztán sorra az összes többi állat fölajánlott valamit...

Aztán a bagoly mondta:"Most már az ember sokmindent tud...és ez aggaszt engem!"

Erre az őz szólt:"Az ember mindent megkapott amire szüksége lehet!Most már elmúlik a szomorúsága!"

De a bagoly felelt:"Nem!Láttam egy lyukat az ember lelkében ami olyan,mint az űr,amit soha nem lehet megtölteni!Addig fogja ezt érezni,amíg a világ azt nem mondja:elég!Ennyi vagyok többet már nem tudok nyújtani!

Egyszer, egy idősebb Cherokee bennszülött amerikai így tanította az unokáit az élet dolgairól:
 

"Harc dúl bennem... egy szörnyű háborúskodás két farkas között.

Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, az irigységet, a bánatot, a sajnálkozást, a mohóságot és a kapzsiságot, az arroganciát, a gőgöt és az

önteltséget, a fennhéjázást, az önsajnálatot, a bűntudatot és a bűnösséget, a neheztelést, a megbántódást, a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést egyaránt, a hazugságokat, a hamisságokat, a büszkeséget és az egót.
 

A másik farkas pedig a vidámságot, a jókedvet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a megosztást és az együttérzést, a derűt és a nyugalmat, a higgadtságot, a szerénységet, a kedvességet, a jóakaratot és a jóindulatot, a barátságot, a bátorságot, a beleérző képességet, a nagylelkűséget, az igazságosságot, a könyörületet és a részvétet, a bizalmat, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli.

Ugyanez a harc folyik bennetek is és minden élő emberben."

A gyerekek pár pillanatig elgondolkoztak a hallottakon, majd az egyikük megkérdezte a nagyapját:
 

"Melyik farkas fog győzni?"
 

Az öreg Cherokee egyszerűen ezt felelte: "Az, amelyiket táplálod."

Vehetsz házat,de otthont nem;

Vehetsz ágyat,de álmot nem;

Vehetsz órát,de időt nem!

Vehetsz könyvet,de tudást nem;

Vehetsz pozíciót,de tiszteletet nem;

Megfizetheted az orvost,de az egészséget nem!

Megveheted a lelket,de az életet nem;

Megveheted a szexet,de a szerelmet nem!

Volt egyszer egy csoport béka. . . . . . akik versenyezni akartak.
Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni.
Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és bíztassák a békákat.
Elkezdődött a verseny. . . De. . . A nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára.
Ilyeneket mondogattak: „Oh, de fárasztó!!! Sosem fognak feljutni!“
Vagy: „Semmiképp nem sikerülhet, a torony túl magas!“
A békák kezdtek lemaradozni. . . . . . egyetlenegy kivételével aki élénken kapaszkodott felfele. . .
A nézők kiabáltak: „Ez túl fárasztó! Senki sem fog feljutni!“
Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza. . . . . . Csak az az egy haladt tovább kitartóan. . .
Egyáltalán nem akarta feladni!

Végül mindenikük feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambicióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára! Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerült neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek. Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje hogy feljusson a csúcsra.
Ekkor derült ki, hogy. . . A győztes béka SÜKET volt !!!

A tanulság?

Sose hallgass azokra az emberekre akik mindig negatívok és pesszimisták. . . …mert ők elrabolják a legszebb vágyaidat és reményeidet, amiket a lelkedben hordozol!

Gondolj mindig a szavak erejére,
mert bármit hallasz vagy olvasol befolyásolja tetteidet!

Istennel beszélget egy ember: -Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol. Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont  soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta:
-Amit most láttál az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt,
mint az előző szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú
nyelű kanalat tartottak a kezükben. De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve
beszélgettek egymással. A szent ember ekkor azt mondja Istennek:
-Én ezt nem értem!
-Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak ‘képesség’ kérdése. Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.