gyalogmuri / petrecere de pietoni

olyan messze kell már lennünk

hogy ne legyen többé visszaút.

és hiszem, hogy ezt is tudom, kedves társam,

azt hiszem, már rég elhagytuk momfát.

csupán az odáig megtett út

az ami furcsa: értelmetlen, parázsló.

még fiatal vagy. elcsigázott. a város

számodra még láthatatlan, én viszont

már megérkeztem, ámde, mert neked

kötelességed odavezetni, segítek rajtad.

mindig jó voltál hozzám, drága hóhér.

Amikor megfagytál és azt hitted, jobb

visszatérnünk, mondottam, kedves:

az út mellett bár farkasok ólálkodnak

és erőnknek már a legvégére értünk,

muszáj momfába jutnunk.

Föltétlenül muszáj beérnünk.

Már csak azért is, mert te még nem jártál arra.

és nem utolsó sorban, mivel neked,

született katonának, feladatott kell teljesítened.

gyerünk, nem jó megfagyni az úton,

momfa már itt kell legyen a közelben.

ha nem érünk oda, hibáztatnak majd,

muszáj oda érnünk, drága társ.

még ha momfa nem is létezik

de ha momfa nem létezik

vagy ha csak nem létesik még,

minden lépéssel közeledünk felé.

könyörgöm, maradj talpon még egy órát

és ne kémlelj mindegyre körül mert számunkra

mostantól csakis momfa létezik.

egy napja cipellek a hátamon, de ha

e pillanatban letérdelek, a vétek, hogy nem vezettél célba

reád hull majd vissza.

munkád nehéz ám, kegyetlenül álmos barátom.

nem hagyhatsz ott a nyílt mezőn.

akár csak te, gyakran elbotolhatok,

de bárhogy roskadnánk össze, ugyanoda jutunk.

és jó, ha te érsz be elsőnek,

legalább elmondod nekik jövök már sántikálva

és nehezebben érek oda, kegyetlenül álmos barátom.

hallom hogy újra jár az 56-os villamos

mindegyre várok rá hónapok óta

ahol lakom a pantelimonba'.

szó se róla, mások is várták,

de nem akarózott neki arra jönni.

mondották később, mintha másfelé

járna, eltéríti a vatra luminoasă.

sok éjszakán ácsorogtam hiába

benned vacogva, vatra luminoasă.

egy éjszaka aztán elcsíptem, azt hiszem.

éjszakább volt ez minden éjnél.

kettőre járt és annyira

éber voltam, alig álltam a lábamon,

amikor úgy tűnt, hallom is.

iszonyú sebesen közeledett és

hallván, miként vergődik a sínen,

mintha hirtelen láz gyötörte volna,

előbb szemeteskocsinak véltem.

ámde sehonnan nem bukkant elő,

s odébb állva szentül hittem,

maga a bolond villamos volt az,

mely után annyi sínt végigkutattam.

következő éjjel ágyban maradtam,

mert holtrészeg voltam, de a harmadikon

ismét meghallottam és ahogy csak tudtam,

vágtattam vatra luminoasă felé.

és megláttam akkor azt, amit kellett:

se villamos nem volt, se szemetes kocsi,

holmi sínen elnyúlt fénycsóvás rondaság volt,

takonyból-nyálból tákolt könnyű vitorlás.

jobban látni a sínre léptem:

szeme bivalyé, de mindabból semmi

sem volt, amit róla véltem.

negyven méternyire állt

és helyben horkantott teljes erőből.

esküszöm, gyűlölnie kellett, mivel

láttam, hogy nekilódult, de nem

a vagonok elé fogott szelíd gépbaromként,

hanem sosem látott fürgeséggel.

azzal a sebességgel pedig, amivel beindult,

kevesebb mint négy másodperc alatt kivasalt volna,

hússzínű undok pépkupac

maradt volna lényem árnyékaként

a gyalogátjárón.

de nem. ő akkora erővel lódult,

hogy abban a helyben mozdulatlanná dermedt.

sose felejtem azt a várakozást,

sem a rettegést attól, hogy ha megáll, hát elszabadul.

hirtelen rajtolt, horkanó orrlikakkal,

rámszögezett fénycsóváival,

mint egy földgyalu, jött az utca hosszán,

de úgy maradt ott, moccanatlanul,

bár iszonyatos sebességre kapcsolt.

és mert az egyetlen villamos volt momfa felé,

nem szalaszthattam el.

hallom valaki kőváraljáról, éppen az én kőváraljámról

fölfedezte a halál génjét.

nem a halhatatlanságét, hanem a halálét.

azt, ami ha vacogni kezdesz,

menten megbénítja a félelmet

és megóv a túlvilági élet rettenetétől,

mikor indulhatnékod támad.

gyorsan elugrottam váraljára

fölkeresni az illetőt, hogy megoldjam

a halálfélelmet, de

hétfő lévén, az ipse elment

a nagysomkúti vásárba, úgyhogy

fizettem valakinek vigyen el

gépkocsiján somkútra.

magam alatt voltam a félelemtől hogy meghalok.

csakhogy az illető nem volt somkúton

a vásáron, de úgy hallottam,

nagybányára ment, ahol

jobb a krumpli ára,

így aztán fel hát nagybányára.

a rettegés nőtt bennem mint egy ház.

nyomás keresztül-kasul bányán és keresd

míg valaki végül kibökte

hogy a kocsmába ment berúgni

nyomás kocsmáról kocsmára, s a harmadik napon,

amikor hazahozták, kibuggyant

bendője-belei elborították és

a kocsi nem akart begyúlni.

mióta eszemet tudom, e gabona csak alkonykor érik

aratás idején, töve szederjes,

kalásza beteges és titokzatos.

magvai akár egy tüdőbajos köhögése

fojtogatóan feszülnek.

kenyere viszont ízletes, a gyerekek gyorsan eltüntetik.

tizenkét éves korukig nem láttam rajtuk tünetet.

tizenkettőn túl viszont egy húszig

kitartó sápadtság árulkodik

arról, hogy túl sokat ettek,

és csöppet sem vált javukra.

de a gyermekek, akik immár

nem gyermekek, hirtelen kivirulnak,

és semmi se áll útjukba

míg a negyvenig jutnak,

csakhogy mi sem vagyunk immár fiatalok,

és akkor mi, akik nem vagyunk már fiatalok,

azért dugjuk a földbe őket,

mert még egy napra se mondanánk le

e búzáról és e kenyérről,

az egyetlenről amivel teletömhettük magunkat.

túléltünk mi már olyan őszöket is

amilyenek majd ezután jönnek,

hát akkor ezt, amiről az időjósok

azt mondják, valamennyi közt a legrövidebb lesz?

csakhogy nem utaztunk momfába

oly gyakran, mint más évben -

a jegyek nagyon is megdrágultak

momfa pedig óráról órára egyre távolodik,

pedig mintha egyre több utazó

kifejezetten látni szeretné.

a turisztikai miniszter szerint momfa

készen áll paradicsomába

tízezer látogatót befogadni,

de ugyancsak a turisztikai miniszter kénytelen

kertelés nélkül beismerni

hogy ő sosem járt momfában,

sőt azt se tudja, merre található,

pedig negyven kisbuszt indítanak

naponta útnak momfa felé.

mit esznek úgy momfán drágalátos

turistáink, hogy nem átallnak odaözönleni?

oly pihentetők volnának a kisbuszok,

annyira káprázatosak a csodálnivalók,

hogy ha egyszer momfába érnek, senki

se hajlandó onnan visszatérni?

máramarosból beugró unokatesóm

teszi szóvá miért nem hívtam őt is

ezen a nyáron momfába.

ugyan, rokon, ez neked nyár volt?

ámde mit keresünk mi itt?

ez az a hely ahonnan momfába indulunk.

aztán merre van, pajtás, ez a momfa?

momfa két lépésre sincs innen,

ha mozdulatlanul egy helyben állunk,

elsők leszünk, akik odatalálunk.

addsza ide azt a pálinkát

és ne bámulj ekkora szemekkel,

ha látni akarsz, momfába behunyt szemmel lépünk,

itt nem a tengernél vagy, sem máramarosban.