| gyalogmuri/petrecere de pietoni 4. |
| Írta: gyalogos |
| 2010. december 09. csütörtök, 22:20 |
|
koncentrációs mámor / şlagăre de concentrare
miközben pop ledugta ujját a torkán
s nagyot rókázott a küblibe,
a másik pop tükör előtt csodálja magát,
új zakójával elégedetten és hogy milyen remekül megberetválkozott.
félóra múlva már a hivatalba ér,
a számítógép elé telepszik, és mindenek előtt
nem lepi meg, ha hízelegnek neki.
ettől kezdve egyre ritkább esemény
pop és pop találkozása.
mégpedig nem azért, mivel pop napról napra leépül,
hanem mert a másik popnak mind sűrűbb a dolga
és későn vetődik haza,
amikor már képtelenség szót érteni poppal
és az idejéből se futja erre,
szüksége van a nyugalmas álomra
és a jól vasalt ingekre, hiszen reggel
nagyon korán indul munkába.
nézzük el hát, mindkettőjüknek
kisded gyöngéiket,
ugye pop az önpusztítás útján halad, miközben
a másik pop, bár volna keletje,
sokkal pop-abb a világ szemében popnál,
s rájött, hogy ha pénze van,
a barátai nem kerülik el.
gyermekkorában így okították a szülei is,
s hát nem nekik lett igazuk?!
mészárszékedben dolgozni én is szerettem volna
hetente egyszer legalább, szabadnapomon,
de nem a boltban, ahol kiszolgálnak, és ahol
mindenki köpenyt ölt és kesztyűt húz,
én a hátsó csarnokot szeretem, ahol csak úgy rajzanak a legyek,
és bármennyire próbálják irtani,
mindenütt patkányok cikáznak.
ott, egy-egy húskoncra borulva, lehessek magamra,
könyékig az állati vérben,
zokogástól rázkódva imádkozhassak.
nyolc óra ilyetén fohászkodás után
tiszta és bizakodó tekintettel jönnék elő
a többi hat napon pedig szelíd lennék mint a kezesbárány
bármilyen áldozatra készen,
boldogan, hogy a hetedik napon megtérhetek
a mészárszékbe, a koncok közé,
elvégre csakis a hús miatt imádkozunk
és minél több a hús,
annál szívszaggatóbb a fohászod.
nekem is van egy bizniszem e földön:
a szerencsétlenség szakértője lennék
irodát nyitottam az alagsorban,
az örmény temető mellett,ahol kemény a verseny.
mostantól én is vállalkozó vagyok, elmondhatom.
és jól tudom, kivel van dolgom.
ha nem volnának e szomorú kisemberek
kivétel nélkül tehetetlen nullák,
a világ két nap alatt összedőlne.
továbbá, hogy őszinte legyek, nevezett cégemnél
nem azért dolgozunk, hogy boldogítsuk az embert,
inkább csak azért, hogy óvjuk a túlzott boldogtalanságtól,
s a boldogtalanságot a boldogság szintjére hozzuk,
hogy a jót szétválasszuk a túl jótól,
és a rosszat a túl rossztól.
mivel a kereslet nálunk még nulla
a külső partner pedig átver bennünket,
ezt még nem hívják csődnek.
hamarosan komoly üzlettársak jelentkeznek,
akikről a pénzügyi közlöny
mindenkit lefőzve a címlapon ír,
komoly pénzeket fizetve a boldogtalanságért,
amiből jelenleg nagyobb nálunk a bőség
mint a cseheknél és magyaroknál együttesen,
erdély pedig, bárhogy is, a miénk,
már-már magunk vagyunk, akik heroin-
tisztaságú boldogtalanságot szállítunk -
a nyugatiaké régóta hamisítvány.
nagy kár, hogy románia
képtelen eladni azt, amiben ász,
mások ismét csak megelőznek,
a szerencse ugyanis nem csönget kétszer.
és akkor újra leváltják a kormányt
gondolván hogy ott a bibi.
rájöttem hogy nincs nagyobb művészet
a gyógyításnál. csakhogy a mai orvosok
képtelenek a gyógyírt a betegségben keresni
s görcsben a gyógyulást.
sajnálom, hogy nem lehettem orvos,
mint angela marinescu, legalább egyszer,
hogy a beteget egyetlen nyisszantással hosszában felnyissam
tobzódva gőzölgő belsőségei közt,
de csak egy pillanatra, mert nem a szív, nem a tüdők
foglalkoztatnak, hanem az eltűnést kiváltó szerv
s hiszem, hogy bennünk fészkel, s nem is akárhol,
éppen csak parányi és undorító és rejtezik,
mert az egyetlen szerv hasunkban,
melynek lelkiismerete van,
az egyetlen, amely mert vaksötétben él,
felszívódik, ha fényre kerül
pontosan, akár az isten.
sajnálom, hogy miként angela marinescu,
nem lehettem orvos, egyszer legalább.
mikor az orrom vére eleredt egyedül voltam otthon
és életem legjobb tettét készültem éppen
elkövetni, bármi lettlégyen az.
jó, hogy akkor esett meg, mivel
teljesen készületlen voltam a halálra,
tán ezért is nem haltam meg, később viszont,
hosszas számítások után s átvergődve
sok-sok ismeretlenen,
rá kellett jönnöm, hogy az a történés
halálos volt.
akkori számításaim szerint,
ha nem járt volna másutt az eszem,
otthagyom a fogam. és íme, miután
középiskolás éveimben végig
elvágtak matematikából,
most matematikus lettem, s nem is akármilyen,
hanem olyan, aki ijesztő pontossággal
köbözte ki a véget,
bár rendelkezésére sehol egy szám, sehol egy mértani alakzat,
egyetlen jel se áll.
tegnapig hittem, hogy a lélek a szív alatt fészkel
netán kissé odébb, a szív és a tüdő közti űrben.
40 múltam, s még mindig hittem hogy a lélek üres
térben lakozik - szintén a mellkasban, persze, a szív alatt
vagy mellette tán.
csakhogy egy keddi napon,
miután betöltöttem a negyvenegyet,
a drágalátos, kisded őrszemem, a nagy figyelem halálos ellensége
valamivel alább költözött: a gyomor
rakoncátlankodni kezdett,
a nyugtalanság nőtt-növekedett.
így jöttem rá, hogy a gazfickó lélek
már nincs a helyén.
tehát ő is a gyomor felé csusszant,
oda, ahol fájdalmam tetőzött.
negyvenegyet töltve rájöttem
hogy a lélek a fájdalom mellé csapódik.
majd, amikor májamat kikerülve elhibázta,
azt mondtam, íme, a lélek is átverhető,
csakhogy most az epe árnyékába húzódott,
ahol még nem alkonyodott.
attól kezdve az epehólyag megadta magát.
amennyiben holnap reggelig
a lélek még inkább alászáll a zsigerekben,
kimondhatom, hogy nem a test a nehéz, hanem a lélek,
és a lélek pusztítja el az embert, nem a teste.
ő meg a hóhérja a kivégzés előtt
végtelenül gyöngéd beszélgetést folytattak.
elmondta neki, hogy északról származik,
mire a másik megjegyezte, neki is élnek ott rokonai.
no és merre? hát nagysomkúton.
nahát, nagysomkút, hiszen ott jártam iskolába.
csakhogy a másik is oda járt középiskolába.
somkúton?
somkúton, úgy bizony.
jó, de én kőváraljai vagyok.
az én apám is kőváraljai.
a somkút melletti váraljáról?
az egyetlen létező kőváraljáról,
a somkút melletti váraljáról.
jól van, de az ön apját biztosan nem hívják popnak.
de igen, apámnak éppen hogy pop a neve
ráadásul kőváralján született
és 73 éves, tehát éppen
1930-ban jött a világra.
nem létezhet két, kőváralján és 1930-ban született
ember, és hogy a nevük is pop legyen.
tuti hogy nem, az egyetlen pop
aki kőváralján 1930-.ban született, az apám.
kötve hiszem, mondja ő, az az én apám.
itt valami félreértés lehet mert én 1958-ban
születtem és csak egyetlen pop
született 58-ban kőváralján, ki a nevemet viseli.
te máskor születhettél, mivel
58-ból csak én vagyok az egyetlen ezzel a névvel.
de én március 27-én születtem.
én is március 27-én születtem.
anyám el akart hagyni engem
kőváralja és malomszeg közt a senki földjén
hogy senki se lássa.
ugyan, ugyan, apámtól tudom,
hogy én lettem volna, akit el akartak hagyni,
méghozzá a malomszeg menti senkiföldjén.
ezt biztosan tudom.
még három óra maradt reggelig. mondd:
üzensz-e apádnak valamit?
nincs mit, hiszen úgy se ismered
apám kőváralján a 11. szám alatt lakik.
apád nem lakhat a 11. szám alatt
kőváralján, ott ugyanis az én apám lakik.
különben is, a gyónásidő lejárt.
én pedig csak a mesterségemet végzem.
mostantól a kivégzésig épp annyi időd van,
mint a kivégzéstől mostanig,
akkor minden jót, már itt a váltás,
én csak ennyit tehettem érted,
jó éjt e három maradék órára,
nekem is ideje hazamennem,
az alvás létszükséglet, holnap
más lesz a soronkövetkező.
mondod hogy testünk föltámad és mindannyian visszatérünk
otthonainkba, ezért mielőtt távoznánk
dolgainkat rendben kell hátrahagynunk,
mert ahogy hagyjuk őket, úgy találunk rájuk.
siessünk hát, közeleg az idő.
mondhatom, készen állok. a lakásban ragyogó tisztaság,
a padlás roskad az étkektől, a marhák megitatva-etetve,
a pince dugig jó borral, az udvar baromfival tele,
némi pénz is lapul a perselyben, és meglehet,
addig még sikerül bekerítenem
az egész udvart, a kertet és szántóföldemet.
elmondhatom, hogy gond nélkül térek majd vissza.
naphosszat fogok fecsegni múlatván az időt.
de mi lesz, ha a ház mögötti patakban
amiként most is, vér csörgedez?
ha nem hajtogatják egyre hogy halandó vagyok
tán meg se halok. talán
kitalálhattam volna egy más halált.
talán egy másfajta hit, bármily csekélyke,
elegendő lenne a lebegéshez.
de mint minden rettegő ember, a halál
vallásában nevelkedtem.
a haláléban, amit nem kudarcaink hoznak ránk,
csupán egy rossz szokás,
a belenyugvás abba, hogy ha megtanultál halni,
akkor muszáj is kimúlnod.
ámde, barátocskám, mondtam volt neked,
kétséges, hogy meghalsz, amikor halsz:
egy sejt vagy több is talán
marad még utánad, hogy hosszan gyötörjön
és csak majd, ötezer év leteltén ha végre nyomuk vész
pihensz meg végre, te nyomorult.
Folyt. köv.
|
