Az egyetem utolsó előtti nyarán kötelező volt a „szakmai gyakorlat”. Kötelező, de nem annyira, hogy Zolival Zamárdiban el ne kódoroghassunk egy mindent áruló kisboltba. Besorolhattam volna ezt az írást a rövid italokhoz szólókhoz – hiszen kevertet, sok kevertet ittunk –, de a múltból előbukkanó gyönyörű balatoni nyarak más irányba küldték emlékezetemet.

Az első kétdecis üveg (gyors) kiürülése után, amíg én elmentem a másodikért, helyesebben a következő két üvegért, Zoli egy árnyékos helyen leült és elővette a kiváló „jugoszláv” író, Bronimir Scepanovic Földbe némult száj című vékonyka kötetét.

Hátborzongató volt a Zoli által felolvasott kisregény sötét, felzaklató (sorolhatnám a jelzőket, de, ha elolvassák legalább a címadó szöveget, rájönnek, mindez kevés) világának, és a szemközti Balaton-felvidék kies látványának kontrasztja.

Fájdalmas volt, de megérte, megéri.

És nem a kevertek miatt.