Annak ellenére, hogy egy hétköznapi délután kezdete volt, viszonylag sokan összejöttünk. Lesöpörtük nagykabátjainkról, fejfedőinkről, lecsüszköltük cipőtalpainkról a havat, de Andinak vagy Zsuzsának időnként így is fel kellett mosnia a lucskos kövezetet. Áhítatosan halkan beszélgettünk a feltűnően korán beköszönt „tél” tiszteletére. Nem tudhattuk, hogy valóban röpke beköszönés lesz, hogy holnapra már híre-hamva sem marad. Legtöbbünk némán nézte az egyre sűrűbben zuhanó pelyheket, mígnem egyikünk részegfals hangon elkezdte: „Hull a hó, hull a hó…” Egy másik követte: „Hull a pelyhes fehér hó…” Hirtelenül rémisztően távoli közelségből ötlött fel bennem egy, még az általános iskola alsó tagozatában tanult, s mindeddig tudatom legmélyében szunnyadó dalocska: 

„Ködtől fátyolos a szemhatár,

Régen tovatűnt a forró nyár.

Szürke álom ül a tájon,

Lelkünk dideregve Fényre vár.

Búsan tekereg az őszi szél,

Hosszú köpönyege földig ér.

Hajnal óta minden útra

Lassan szemereg az ólmos dér.”

A szövegből is kiderül, hogy ez az őszről szól, az, hogy éppen most bukkant fel, titok. Nem is rukkoltam ki vele. És ünneprontó sem akartam lenni. (Be kell vallanom, hogy tulajdonképpen csak a második versszakra emlékeztem, az elsőt kikutattam. Bizonyára volt költője, de fogalmam sincs kilétéről.)

Hogy rövidre zárjam: e kis koncert akkor hagyott abba, amikor valaki karácsonyi dalba kezdett s lehurrogtuk: „Az még odébb lesz!” „Nem templomban vagyunk, koma!” „Dehogynem!” „Akkor mondjunk kocsmáról szólókat!” „De ne magyar nótákat, csak magyar táncdalokat, esetleg beat nótákat, mint például…

(Természetesen folyt. köv.)