Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Sorscédulák-antológia: Ernest Hemingway
Idegen hazában
 
 
Ősz volt, a háború is itt volt, de mi már kimaradtunk belőle. Hideg ősz volt Milánóban, és nagyon korán sötétedett. Ilyenkor kigyúltak a villanyfények, a szemnek jólesett végigjárni a világos ablakok során. Elejtett vadak lógtak az üzletek ajtajában, a beporozta a rókák prémjét, és szél himbálta a farkukat. A dámvadat holtmereven görgette, a kis madarakat lógázta a szél, és felborzolta a tollukat. Hideg ősz köszöntött ránk, és a szél lezúdult a hegyekből.
Ott voltunk mind a kórházban minden délután. Többféle úton érhettük el a kórházat a városból a szürkületben. Kettő a csatornák partján vezetett, de az mind a kettő hosszú út volt. Akárhogy is mentünk, mindenképpen át kellett haladnunk a csatorna egyik hídján, hogy a kórházba jussunk. Három híd között választhattunk. Az egyiken sült gesztenyét árult egy asszony. Az ember megállt faszénkályhája előtt és érezte a melegét, és meleg volt azután a gesztenye is a zsebünkben. A kórház nagyon régi volt és nagyon szép. Beléptünk az egyik kapun, áthaladtunk az udvaron. Kifelé pedig a túloldali kapun jöttünk. Rendszerint éppen temetési menet indult az udvarról. A régi  kórházon túl új téglapavilonok épültek, és ott találkoztunk minden délután. Valamennyien nagyon udvariasak voltunk egymáshoz, érdeklődtünk, hogy mi újság, és beültünk a gépünkbe, mely állítólag sokat lendít majd állapotunkon.
A doktor odajött, és megállt a gép mellett, amelyiknél én ültem, és megkérdezte:
— Hogy élt a háború előtt? Sportolt valamit?
— Hogyne, futballoztam.
— Helyes — felelte —, játszhat majd megint. Jobban, mint valaha.
A térdem nem hajlott, lábikrám nem volt, a lábam egyenes, mint a bot térdtől bokáig, és a gépnek kellett hajlítani a térdemet és mozgatni, mintha triciklit hajtanék. Csakhogy egyelőre nem akart behajolni, inkább a gép akadt meg, 
valahányszor a hajlítandó részhez ért.
— Teljesen rendbe jön — mondta a doktor —, szerencséje van, fiatalember. Futballozhat megint, még bajnok is lehet.
A következő gépnél egy őrnagy ült, összezsugorodott a keze, akkorára, mint egy csecsemőkéz. Rám hunyorított, mikor a doktor vizsgálta. Két bőrszíj mozgott ide-oda, rázogatta a kezét és hajlította a merev ujjakat.
— Hált én? — kérdezte. — Futballozhatok majd én is, orvos-százados úr? — Az őrnagy a háború előtt kitűnő vívó volt. Olaszország első vívója.
Az orvos hátrament a szobájába, és kihozott egy képet. A képen egy kéz volt látható, mely ugyancsak kicsire zsugorodott, és mielőtt befogták a gépi kezelésbe, alig volt nagyobb, mint az őrnagyé. Kezelés után kicsit nagyobb lett. Az őrnagy megfogta a fényképet az ép kezével és jól megnézte.
— Sebesülés? — kérdezte.
— Ipari baleset — felelt a doktor.
— Érdekes, nagyon érdekes — mondta az őrnagy, és visszaadta a képet a doktornak.
— Hisz most már a javulásban?
— Nem — felelt az őrnagy.
Járt kezelésre még három fiú, körülbelül velem egyidősek lehettek. Eljöttek mindennap. Milánói volt mind a három. Az egyik ügyvédnek készült, a másik festőnek, a harmadik katona akart lenni. Végeztünk a gépekkel, és utána némelykor együtt indultunk gyalog a város felé, és beültünk a Cova-kávéházba a Scala mellett. Mivel négyen voltunk, a rövid úton mentünk a kommunista negyeden át. Utálattal néztek ránk, mert tisztek voltunk, és utánunk is szólt valaki az egyik italmérésből: — A basso gli ufficiáli!
Néha egy ötödik fiú is velünk tartott. Fekete selyemzsebkendővel kötötte át az arcát, mert nem volt orra, és az egész arcát helyre akarták hozni. Katonai akadémiáról került a frontra, és megsebesült mindjárt az első órában, amint az első frontvonalba került. Később csakugyan helyre is hozták, csakhogy a fiú nagyon régi családból származott, és nem tudták eltalálni pontosan a megfelelő formájú orrot. Dél-Amerikába került, és bankban dolgozott.
De mindez nagyon régen történt, s akkor egyikünk sem tudta, hogy lesz később. Annyit tudtunk csak, hogy háború van, lesz is még sokáig, de már kimaradunk belőle.  
Mindegyikünknek körülbelül egyforma kitüntetése volt, csak a fekete selyemkendős fiúnak nem, mert ő nem töltött annyi időt a fronton, hogy kitüntetést kapjon. Annak a hosszú, igen sápadt arcú fiúnak, aki ügyvédnek készült, és az Arditi ezred hadnagya lett, három medáliája is volt abból a fajtából, amiből nekünk csak egy. Nagyon hosszú ideig élt együtt a halállal, s most kissé kívülről nézett mindent. Kicsit így voltunk valamennyien, és nem tartott bennünket össze semmi más, csak az, hogy minden délután összetalálkoztunk a kórházban. Sétáltunk a Cova felé a város mindenre elszánt negyedén át a sötétben, s csak az italmérésekből szűrődött ki fény és énekszó. Némelykor áthaladtunk egy-egy utcán, ahol férfiak és asszonyok csoportosultak a járdán, s nekünk félre kellett őket taszigálnunk az útból, s ilyenkor jöttünk rá, hogy mégiscsak összetart bennünket az, hogy történt velünk valami, amit a nép, mely utál bennünket, nem ért meg.
Mi magunk valamennyien nagyon is értettük, mit jelent a Cova, ahol bőség van és meleg, de nem túl fényes a kivilágítás, és zaj van és füst bizonyos időben, de mindig ülnek lányok az asztaloknál, és mindig lóg illusztrált lap a fogason. A lányok a Cová-ban nagyon hazafiasak voltak, meg is állapítottam, hogy Olaszországban a kávéházi lányok a leghazafiasabbak — és azt hiszem, hazafiasak még ma is.
A fiúk eleinte igen tisztelték a kitüntetéseimet, és megkérdezték, mit vittem véghez értük. Megmutattam nekik a lapokat, melyek nagyon szép nyelvezettel, csupa fratellanzá-val és abnegazioné-val, de valójában, ha a jelzőket elhagyjuk, azt írták meg, hogy kitüntetésben részesítettek, mert amerikai vagyok. Ezután a magatartásuk kissé megváltozott irányomban, noha továbbra is együtt dacoltunk a külvilággal. Barátjuk voltam, de valójában soha nem lehettem közülük való, mióta elolvasták a méltatásokat, mert őket egészen másként bírálták el, s nekik egész másféle dolgokat kellett véghezvinniük a kitüntetésért. Az igaz, hogy megsebesültem; csakhogy mindannyian tudtuk, hogy a sebesülés végeredményben baleset. Sohasem szégyelltem a szalagjaimat, de némelykor, koktélidő után elképzeltem, hogy véghezvittem mindazt, ami nekik kellett a kitüntetéshez. Amint hazafelé tartottam éjszaka az elhagyott utcákon, a hideg szélben, a bezárt üzletek előtt, s igyekeztem az utcai lámpák közelében maradni, tudtam, hogy soha nem teltek volna ki tőlem azok a dolgok, nagyon félek a haláltól, és gyakran, mikor feküdtem az ágyamban éjszaka, magányosan, féltem, hogy meghalok, és azon tűnődtem, mi lenne velem, ha újra vissza kellene mennem a frontra.
Azok hárman, a medáliások, olyanok, mint a vadászsólyom. De én nem vagyok sólyom, bár esetleg annak néz, aki még sohasem vadászott. Az a három már tisztában volt velem, s ennélfogva távolodtunk egymástól. Csak azzal a fiúval maradtam jó barátságban, aki az első nap sebesült meg a fronton, mert ő maga sem tudta, mi válhatott volna még belőle; nem is fogadták be őt sem soha. Én pedig azért kedveltem, mert azt gondoltam, talán belőle sem vált volna vadászsólyom.
Az őrnagy, aki valaha nagy vívó volt, nem hitt a hősiességben, s míg ott ültünk a gépünknél, igen sok időt szentelt annak, hogy nyelvtani hibáimat kijavítsa. Nagyon megdicsérte olasz nyelvtudásomat, s folyékonyan beszélgettünk egymással. Egyszer azt mondtam, hogy úgy látom, az olasz nagyon könnyű nyelv, ő épp ezért nem is nagyon érdekel. Mindent olyan könnyű kimondani olaszul.
— Ó, hogyne — mondta az őrnagy —, de hát akkor mért nem alkalmazza a nyelvtant?
Szigorúan betartottuk a nyelvtani szabályokat, és hamarosan olyan nehéz nyelv lett az olasz, hogy beszélni sem mertem,  míg  a nyelvi helyességet  meg  nem fontoltam.
Az őrnagy nagyon rendszeresen járt a kórházba. Nem hiszem, hogy elmulasztott egyetlen napot is, bár biztosan tudom: nem bízott a gépekben. Volt olyan idő, amikor egyikünk sem hitt a gépekben, s egyszer ki is mondta az őrnagy, hogy ostobaság az egész. De akkor még újak voltak a gépek, és éppen minekünk kellett volna bizonyítanunk, mit érnek. Hülyeség az egész, mondta az őrnagy, éppolyan elmélet, mint a többi. Én nem tanultam meg a nyelvtant, s az őrnagy azt mondta, lehetetlen, ostoba fráter vagyok, ő meg bolond, hogy egyáltalán bajlódott velem. Kis növésű ember volt az őrnagy, nagyon egyenesen ült a széken, jobb kezét a gépben tartotta, s maga elé nézett a falra, míg föl-le jártak a szíjak, rázogatták az ujjait.
— Mihez kezd háború után? — kérdezte. — Ügyeljen a nyelvtanra, úgy feleljen.
— Visszamegyek az Egyesült Államokba.
— Nős maga?
— Nem, de remélem, az leszek.
— Amilyen ostoba — mondta, és nagyon dühösnek látszott. — Az ember ne nősüljön meg.
— Miért, Signor Maggiore?
— Ne szólítson Signor Maggiorénak!
— Miért ne nősüljön meg az ember?
— Nem szabad megnősülni, nem szabad —  felelt dühösen. — Ha úgyis mindent el kell veszíteni, ne önmaga okozza, hogy mindene odavesszen. Ne kerüljön önszántából a vesztes helyzetébe. Olyasmit kell keresni, ami nem veszhet el.
Nagyon dühösen és keserűen beszélt, és mereven előre nézett.
— De hát mért kell feltétlenül elveszteni?
— Mert elveszti — mondta az őrnagy, és a falat nézte. Aztán lenézett a gépre, és kirántotta apró kezet a szíjak közül, s keményen az oldalához csapta. Elveszti — mondta szinte kiabálva —, ne vitatkozzon velem!
Odahívta az  ügyeletest, aki a gépeket kezelte.
— Jöjjön  ide, állítsa le ezt a nyavalyás micsodát.
Átment a szomszéd szobába, ahol a könnyű kezelést és masszázst végezték. Hallottam, hogy megkérdezi a doktort, szabad-e telefonálnia, és becsukta az ajtót. Mikor visszajött, én már másik gépnél ültem. Köpeny és sapka volt rajta, s egyenesen odajött a gépemhez, és a vállamra tette a kezét.
— Bocsásson meg — mondta, és ép kezével megveregette a vállamat. — Nem akartam gorombáskodni, de most halt meg a feleségem. Bocsásson meg.
— Ó — mondtam én, igazán megrendültén. — Nagyon, nagyon sajnálom.
Állt mellettem, s az alsó ajkát harapdálta. — Nagyon nehéz — mondta —, nem tudok belenyugodni.
Elnézett mellettem, ki az ablakon, és sírni kezdett.
— Lehetetlen, nem tudok belenyugodni — mondta, s elfojtotta a sírást. Aztán feltartott fejjel, a semmibe nézve, sírva, egyenes, katonás tartásban, alsó ajkát harapdálva, elment a gépek mellett, ki az ajtón, és két orcáján végigcsorgott a könny.
A doktortól tudtam meg, hogy az őrnagynak nagyon fiatal felesége volt, s csak akkor vette el, mikor már frontszolgálatra végleg alkalmatlanná vált. Az asszony tüdőgyulladásban halt meg. Alig néhány napig volt beteg. Senki sem gondolta, hogy belehal. Az őrnagy három napig nem jött a kórházba. Aztán megjelent a szokásos órában, és fekete karszalagot viselt egyenruhája ujján. Mikor visszajött, a gépterem falán körös-körül nagy berámázott fényképek függtek, mindenféle fajta sebesülésről, gépi kezelés előtt és után. A gép előtt, melyet az őrnagy használt, három kép, három apró kéz, mint az őrnagyé, majd ugyanaz teljesen regenerált állapotban. Nem tudom, hol szerezte ezeket a doktor. Mindig azt hittem, mi használjuk először a gépeket. A fényképek nem sokat számítottak az őrnagynak, mert ă csak nézett kifelé az ablakon.
 
Fordította Róna Ilona
 
[Forrás: Ernest Hemingway: Novellák. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968. Horizont sorozat]
 
Ernest Hemingway (1899-1961), Nobel-díjas amerikai prózaíró, újságíró. Amerika belépése után maga is jelentkezik a seregnél, de gyenge látása miatt csak a vöröskeresztes mentőszolgálathoz osztják be, s az olasz frontra kerül. Megsebesül, majd kórházi munkára osztják be. Élete további része is elválaszthatatlan a huszadik század főbb társadalmi mozgásaitól: tudósít a spanyol polgárháborúból, s a második világháborúban is haditudósító.
 

 

 
 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Biztonsági kód
Frissítés

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 111 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs