Bata Kittinek

Három részre osztottam e rövid szöveget. Az első az az önrombolók, a második ennen magam, míg a harmadik egy, már nevesített doktornő köré szerveződik.

    Együtt jártunk általános iskolába. Gazdagok voltak a szülei, így neki sem voltak anyagi gondjai. Ám van az életünknek egy olyan eleme, amit ésszel nem magyarázhatunk meg: a szerelem. Amit pénzzel nem vásárolhatunk meg, de gyakorta áldozatokat is szed. Mint őt (a nevét nincs jogom elárulni). Egy réges-régi újszászi tartózkodásom során tudtam meg, hogy szerelmi bánatában felakasztotta magát.

     Önakasztás kivitelezője és áldozata egy volt tanítványom édesapja, egy egri vállalat mérnöke, akit szintén nem nevezek meg a kegyelet okán. Ha van átgondolt, előkészített és „tapintatos” öngyilkos, hát az övé olyan volt. Semmi jelét nem mutatta szándékának. Telküktől távolabbra, egy tölgyfa masszív gallyára erősített láncon lógva találták meg – nem bízott a kötélben, hátha elszakad. Arcát átláthatatlan műanyag zacskó takarta el – nem akarta a ráakadó sokkos állapotát fokozni. Mindez spekulációnak tűnhet. Meglehet. Tettének motivációja – állítólag – egészségügyi és/vagy magánéleti jellegű.

    Ismerőseim között voltak, akik méreggel végeztek magukkal, egy kést döfött mellkasába, volt, aki folyó vizébe fulladt, egy másik kútba vetette magát.

     Álmaimban két módszer jelenik (remélem, csak jelent!) meg az önpusztításra. Egyszer éjjel „felmentem” házunk kilencedik emeletére, kinyitottam az ablakot, leültem az ablakpárkányra. Előtte „felszereltem magam” különféle erős röviditalokkal, sorra kinyitogattam őket és nevetve kortyoltam hol ebből, hol a másikból. Éreztem, egyre könnyebb leszek, s amikor már nem éreztem a súlyomat, felálltam és kiugrottam. Először lebegtem egy kicsit, majd röpülni kezdtem – fölfelé. Reggel láttam, szétroncsolt önmagamat, aki még mindig nevetett.

    Második halálom Újszászon, a temetőben zajlott le, anyám és apám közös sírjánál. Egy bokorba elbújva megvártam, míg a temetőcsősz bezárja a kaput. Vártam sötétedésig, közben iszogattam és antidepresszánsokat „majszoltam”. Közelgett az éjfél, kibújtam a bokorból. Még elsuhantam rokonaim, ismerőseim sírjai fölött. Tisztán láttam a lent lakók arcát. Integettem nekik, ők visszaintettek. Nem, nem tudtam imádkozni. Visszaröppentem anyámhoz, apámhoz, karomat összekulcsolva hanyatt feküdtem sírfedőjük hideg kövére. A templom órája éjfélt kongatott. Nem nyílt meg a sír, de áthatoltam a műmárvány lapon.

     A legutóbbi vizsgálaton a fentieket elbeszéltem Moretti doktornőnek, a pszichiáternek. Ő felajánlotta a „kórházi kezelést” . Átvillant agyamon Csehov A 6-os számú kórterem című elbeszélése és Ken Kesey Száll a kakukk fészkére c. regénye, és természetesen én. „Isten őrözz, doktornő! – tiltakoztam –, egész családunkban nem volt egyetlen öngyilkos sem, s én sem vagyok suicid alkat! Gyakori, nyomasztó magányomat feloldom az írással [például ezzel]!” „Mint Gizike?” – kérdezte. „Igen.””És itt vannak az unokái!” „Igen.”