Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Sorscédulák-antológia: Békássy Ferenc
Holtomiglan
 
 
Valahol künn orosz határon
Lesz az utolsó pillanat,
S ha csűrbe takarit az élet,
Majd ad helyettem másikat.
 
Jöjjön a másik, én hadd menjek,
Nekem az érzés kinja sok,
Tőlem nem múlik el szerelmem
Én most is még: rád gondolok.
 
Nekem nehéz az emlék terhe,
S hínak a katonasirok,
De hogyha utolsó percem
Én akkor is rád gondolok.
 
 
Tóth Árpád:
Elmerült sziget (Békássy Ferenc versei)
 
 
Az ifjú költő elesett a borzalmas háborúban s míg eltűnődve lapozzuk át a kicsiny kötetet, melybe kegyeletes kezek összegyűjtötték zsenge verseit, meghatott figyelmünk először azokon a sorokon borong el, melyek a vérontás e szívettépő napjaiból szólnak. Egy-két ilyen költemény kerül csak a kis gyűjteményben, ez a gyermekifjú sem hajszolta nemes lelkét tyrteuszi lázba, elégikus rímek csendülnek a kaszárnya-udvarról, ahol sápadtak a vadgesztenyefák, levélhullás mélabúja üli meg a szívet s a gondolat a harcmezőre száll:
 
"Mikor lesz ott aratás elég?
Arató katonák! Mikor lesz elég?"
 
Nemzetéről, „a végtelen vadon világban elmúlhatatlan nemzet”-ről is dalol, - mély és megindító szerelemmel félti a „végítélettől”. Önnön ifjú életére pedig már ránehezedik a kora pusztulás bénító sejtelme: „Virít-e a virág ifjak sírjainál?” kérdi s búcsúzó „Ének”-ében rezignáltan mond feleletet: „Hogyha eltakart a föld, befödött a sárga föld, sírhatnak utánad!”
Nem ezek a legértékesebb megnyilatkozásai Békássy Ferenc ifjúi tehetségének, de most ezek hatnak meglegközvetlenebbül s a kritikus – megilletődöttségében – tétován nyúl tollához, vajon lehet-e, hacsak vázlatosan is, képet rajzolnia e tragikusan tovatűnt költői lélekről, – a részvéttől reszkető hang tud-e objektív mérlegelésre keményedni?
A magyar líra kétségkívül kiváló értékeket veszített Békássy elnémult költészetében. Ez a huszonkét éves ifjú, meglepő komolyságával, bölcselkedő elmélyülésre való hajlamával, már e zsenge kötetben is egyénien ható vonásokat tudott fölmutatni. Újabb költőinknél talán általánosan uralkodó a szinte hevesen közvetlen líraiság, az érzések áradata korláttalan csap ránk, a formák finom védő és tartó gátjai, a hasonlatok színes vitorlájú hajói együtt sodródnak e forró és fantasztikus folyam hömpölygésével s a gondolatok úgy jelennek meg, mint a meder titokzatos mélyéből fölszakított, olykor bizarr és érthetetlen formájú kövek. A fiatal Békássy legmegkapóbb vonása, hogy nála csaknem mindig hiányzik ez a heves líraiság, gondolatok kemény konstrukcióit építi egy-egy versébe s mégis érezzük, hogy lírát ír, egy ifjúi lélek vívódásait, reményét, koraérett kiábrándulásait, a férfiasság dacoló és nemes fölényének akaratát, - de mindezt úgy, ahogy egy nagy fáradsággal, kemény kövekből épült palota láttán is érezhetünk mély, lírai meghatódást.
Arany Jánoshoz, a Dantéről írt halhatatlan lírai elmélkedés költőjéhez talán ő léphetett volna legközelebb, aminthogy az Arany-szabású költők is voltak kedvencei – első zsengéit Babits Mihálynak küldte el.
Mivé fejlődhetett volna e nagyrahivatott ifjú, ki tudja? Mennél többre becsüljük az eredményeket, melyekre a kitűnő kezdet következtetni enged, annál fájóbb a tudat, hogy irodalmunk örökre elveszítette őt. Elnézzük okos arca kedves vonásait a kötete elé illesztett képen, el-elismételjük egy-egy már teljesen érett csengésű sorát, szomorú mosollyal mulatunk ifjúi fontoskodásán, mellyel verseiben itt-ott ritkítva szedeti a szavakat, tűnődve állunk meg a töredéknek maradt „Bacchus”-kompozíció egy-egy strófájánál, melyben még hallatlan gyermeki naivság ölelkezik végzetes és férfias komolysággal: – oh, úgy hatnak ma, mint valamely gránáttépte katedrálisban egy zúzódott oszlopfő: a szigorú vonalak közt gyermeteg hajlású figurácskák – mindez odavan örökre, Békássy Ferenc 1915. június 25-én, 22 éves korában hősi halált halt Dobronoutznál, királyért és hazáért...
 
[Forrás: Nyugat, 1916 / 6. szám]
 

 

 
 

Hozzászólások 

 
#1 Békássy 2017-04-22 08:05
Az első három versszak lemaradt:

A szélsöpörte utcán járok
És nem találom a helyem,
Mert annyi szédületes álom
S a boldogságom jár velem.

Az a boldogság, mely csak ábránd,
Melyért hiába esdne szóm,
Most itt kísért és késztet: várnak
Valami nagy találkozón.

Szívemet járja át az emlék,
Hallgatag kínnal tör elő,
Hívnak a párás lámpalángok
S az utcavégen temető…

I.n.: Békássy Ferenc egybegyűjtött írásai. Szerkesztette Weiner Sennyey Tibor. Kiadta az Aranymadár Alapítvány. Budapest, 2010. 148 o.
Idézet
 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Biztonsági kód
Frissítés

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 61 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs