Holtomiglan

 

 

Valahol künn orosz határon

Lesz az utolsó pillanat,

S ha csűrbe takarit az élet,

Majd ad helyettem másikat.

 

Jöjjön a másik, én hadd menjek,

Nekem az érzés kinja sok,

Tőlem nem múlik el szerelmem

Én most is még: rád gondolok.

 

Nekem nehéz az emlék terhe,

S hínak a katonasirok,

De hogyha jő utolsó percem

Én akkor is rád gondolok.

 

 

Tóth Árpád:

Elmerült sziget (Békássy Ferenc versei)

 

 

Az ifjú költő elesett a borzalmas háborúban s míg eltűnődve lapozzuk át a kicsiny kötetet, melybe kegyeletes kezek összegyűjtötték zsenge verseit, meghatott figyelmünk először azokon a sorokon borong el, melyek a vérontás e szívettépő napjaiból szólnak. Egy-két ilyen költemény kerül csak a kis gyűjteményben, ez a gyermekifjú sem hajszolta nemes lelkét tyrteuszi lázba, elégikus rímek csendülnek a kaszárnya-udvarról, ahol sápadtak a vadgesztenyefák, levélhullás mélabúja üli meg a szívet s a gondolat a harcmezőre száll:

 

"Mikor lesz ott aratás elég?

Arató katonák! Mikor lesz elég?"

 

Nemzetéről, „a végtelen vadon világban elmúlhatatlan nemzet”-ről is dalol, - mély és megindító szerelemmel félti a „végítélettől”. Önnön ifjú életére pedig már ránehezedik a kora pusztulás bénító sejtelme: „Virít-e a virág ifjak sírjainál?” kérdi s búcsúzó „Ének”-ében rezignáltan mond feleletet: „Hogyha eltakart a föld, befödött a sárga föld, sírhatnak utánad!”

Nem ezek a legértékesebb megnyilatkozásai Békássy Ferenc ifjúi tehetségének, de most ezek hatnak meglegközvetlenebbül s a kritikus – megilletődöttségében – tétován nyúl tollához, vajon lehet-e, hacsak vázlatosan is, képet rajzolnia e tragikusan tovatűnt költői lélekről, – a részvéttől reszkető hang tud-e objektív mérlegelésre keményedni?

A magyar líra kétségkívül kiváló értékeket veszített Békássy elnémult költészetében. Ez a huszonkét éves ifjú, meglepő komolyságával, bölcselkedő elmélyülésre való hajlamával, már e zsenge kötetben is egyénien ható vonásokat tudott fölmutatni. Újabb költőinknél talán általánosan uralkodó a szinte hevesen közvetlen líraiság, az érzések áradata korláttalan csap ránk, a formák finom védő és tartó gátjai, a hasonlatok színes vitorlájú hajói együtt sodródnak e forró és fantasztikus folyam hömpölygésével s a gondolatok úgy jelennek meg, mint a meder titokzatos mélyéből fölszakított, olykor bizarr és érthetetlen formájú kövek. A fiatal Békássy legmegkapóbb vonása, hogy nála csaknem mindig hiányzik ez a heves líraiság, gondolatok kemény konstrukcióit építi egy-egy versébe s mégis érezzük, hogy lírát ír, egy ifjúi lélek vívódásait, reményét, koraérett kiábrándulásait, a férfiasság dacoló és nemes fölényének akaratát, - de mindezt úgy, ahogy egy nagy fáradsággal, kemény kövekből épült palota láttán is érezhetünk mély, lírai meghatódást.

Arany Jánoshoz, a Dantéről írt halhatatlan lírai elmélkedés költőjéhez talán ő léphetett volna legközelebb, aminthogy az Arany-szabású költők is voltak kedvencei – első zsengéit Babits Mihálynak küldte el.

Mivé fejlődhetett volna e nagyrahivatott ifjú, ki tudja? Mennél többre becsüljük az eredményeket, melyekre a kitűnő kezdet következtetni enged, annál fájóbb a tudat, hogy irodalmunk örökre elveszítette őt. Elnézzük okos arca kedves vonásait a kötete elé illesztett képen, el-elismételjük egy-egy már teljesen érett csengésű sorát, szomorú mosollyal mulatunk ifjúi fontoskodásán, mellyel verseiben itt-ott ritkítva szedeti a szavakat, tűnődve állunk meg a töredéknek maradt „Bacchus”-kompozíció egy-egy strófájánál, melyben még hallatlan gyermeki naivság ölelkezik végzetes és férfias komolysággal: – oh, úgy hatnak ma, mint valamely gránáttépte katedrálisban egy zúzódott oszlopfő: a szigorú vonalak közt gyermeteg hajlású figurácskák – mindez odavan örökre, Békássy Ferenc 1915. június 25-én, 22 éves korában hősi halált halt Dobronoutznál, királyért és hazáért...

 

[Forrás: Nyugat, 1916 / 6. szám]