Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Sorscédulák-antológia: Lám Béla
Tűzkeresztség
 
1914. aug. 26-án Dunajov tájékán egy árokparton ültem, és egy noteszlapra ceruzával ezeket írtam:
„Az ágyúk itt dörögnek a közelünkben. Holnapra átesünk a tűzkeresztségen. Utolsó levelemmel, ha utolsó volna, édes anyámtól és apámtól akarok elbúcsúzni. Nyugodtan nézek a sorsom elé. Az élet annyi szépet adott, hogy be lehet, be kell érnem vele...”
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
A búcsúlevelet hazahoztam. Kopott volt és a ceruzaírás nehezen olvasható. Hat évig hordtam a tárcámban. Anyám kicsit sírt, amikor átadtam, és elrejtette az imakönyvébe. Azóta bizonyosan elmállott. Mint az a kéz is, amely átkulcsolva tartja.
Lassan, nehezen tapogatódzom visszafelé az évek hosszú során az ifjú katona felé. Már látom is. A nehéz keréknyomoktól felszántott országúton szekérsor kanyarog a völgybe le, ahol az ágyúk dörögnek. Ott ül az árokparton. Mellette a puskája hever és a tornisztere. A fekete bőrövet a kétfejű-sasos sárgaréz csattal kikapcsolta a derekán. A csukaszürke blúzt is kigombolta, sapkáját hátratolta a homlokáról. Porlepte arcára és mellére világos csíkokat mosott a lecsurgó izzadság. Felhúzott térdén fekete notesz, abba ír. Most leteszi a könyvecskét, és fáradtan, összeráncolt homlokkal néz maga elé. Aztán újra felveszi, és még ír bele néhány szót: „Szerelmek, bohóságok, melyek elmúltak bennem.”
Óvatosan közeledem hozzá, gondosan vizsgálgatom. Mérlegelem a szavakat, amelyeket leírok, meg ne hamisítsam a vonásait. Nagy felelősséget érzek iránta. Olyannak mutassam, amilyen volt. Valóban volt, nemcsak képzeletben. A fiatal katona? Én? Nem én, nemcsak én. Egy a százezrek közül, akiknek szuronyos puskát nyomtak a kezébe, és elindították — az ellenség felé.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ez volt az első nagy probléma. Az ellenség. Puskát és szuronyt adtak a kezembe, amivel immár ölni fog kelleni. Lőni — nem céltáblára, amelyen papírral lehet beragasztani a kis kerek lyukat, de emberre, ellenségre, aki elesik, elterül a földön, kínlódva nyög és átkozódik. Átkoz engem, az ellenségét, akit gyűlöl. Igen, gyűlöl, mert az ellenséget gyűlölni kell, mert ha valakibe szuronyt akarok döfni, azt gyűlölni kell. De miért? Honnan vegyem ezt a gyűlöletet? Tolsztoj írt róluk, az ellenségről, a  szörnyről, amely most lassan, ágyúdörgés közben közeledik felém, hogy eltiporjon. Tolsztoj írt Nyehljudovról és Andrej hercegről és Natasáról. Vagy Turgenyev Rugyinról és Gogol Pulcheria Ivannáról és Afanaszij Ivanicsról... Pedig hogy szerettem őket! Barátaim voltak, többek annál, lelki rokonok, hozzámtartozók. És most gyűlöljem őket. Falragaszok hirdetik a szörnyűségeiket. Egy rikító plakáton lovas kozák hosszú pikájával felnyársalt csecsemőt emel a magasba, míg lovával a szerencsétlen anyára tipor. Erre gondolok, ezzel igyekszem áthangolni magamat; és a rémtörténetekkel, amelyeket olyanok mesélnek, akik „megbízható forrásból”    hallották, hogy a foglyoknak levágták a fülét, kiszúrták a szemét a kozákok, akik vadak, nem is emberek már. Állati hangon üvöltenek, nem lehet érteni, mit. Ami pedig a cserkeszeket illeti, ezeket a fekete ruhás, kucsmás ördögöket... Nem egészen, talán egyáltalán nem hittem ezekben a mesékben, de jólesett hallani, erőt meríteni belőlük — a gyilkoláshoz.
Elindulásunk előtti este anyámmal beszéltem át az életemet. Mindazt, ami voltam, ami akartam lenni. A szerelemről beszéltem, amelyben csalódtam. És a nagy összetartozásról, amelyet az emberek, nemcsak a családom és a honfitársaim, de minden teremtett lélek, az egész természet iránt éreztem, és amelyről most le kell mondanom, amit most el kell fojtanom magamban, hogy harcolhassak, hogy lelőjem, leszúrjam, elpusztítsam — az ellenséget, amelyet nem ismerek. Vajon hogyan fogok visszatérni, ha visszatérek, ebből a háborúból? Gonosz leszek, kegyetlen, embertelen, gyűlölködő?
Anyám sokáig hallgatott. Aztán csak azt mondta:
— Nézd, fiam, én kevés nemesebb, jobb embert ismertem, mint az apámat. És ő, emlékszem, azt mesélte egyszer, hogy a szabadságharc folyamán tizenkét ütközetben vett részt. Én azt hiszem, erős leszek, nem fogok sírni, amikor elmész, de imádkozni fogok érted mindig, és kérni fogom Istent, hogy visszajöjj, úgy, ahogy elmentél tőlem, most. És meglátod, meglátod... — a hangja elcsuklott.
— Ó, anyám, lehetséges-e ez? Embert ölni, ártatlan embert, olyant, mint én, és jónak maradni?
Ültem az árokparton, halálosan fáradtan a felvonulás őrületes menetelésétől. Ültem az útszélen, és anyámra gondoltam, aki imádkozik értem.
Hogyan is kerültem ide? — gondoltam vissza életemnek erre az érzésem, sőt talán kívánságom szerint is - utolsó szakaszára, amely tulajdonképpen múlt év áprilisában indult el a sorozásnál apám szülővárosában, Ungváron. A családi tanács úgy döntött, hogy nem kell katonáskodnom, kár az időveszteségért. Így aztán a főorvos, kicsit meglapogatva meztelen hátamat, ezzel tolt odébb:
—  Gyengécske vagy, öcsém, ráérsz katonáskodni majd, ha megerősödöl.
És ekkor én, kissé sértett hiúságból, de kissé abból az elgondolásból is, hogy ráérek még mérnök is lenni, hirtelen azt mondtam:
— Kérem, én szolgálni akarok. 
Az orvos meglepődve nézett rám.
— Szolgálni akarsz? — kérdezte, és megfogta a karomat, megforgatott maga előtt. — Hát akkor szolgálj, tauglich — diktálta be a sorozó bizottságnak, és ezzel elindultam azon az úton, amely ide vezetett. Visszanéztem az elmúlt évekre, mindarra, ami felemelően szép és jelentőségteljes volt, múló hangulatokra, szerelmekre, lányokra, akik azt gondolták, hogy szeretnek, az utolsóra, akiről azt hittem, hogy szeretem, és akivel immár bevégződik az életem. Ez a kerekded történet, amelynek nincs, nem is lehet folytatása. Csak így marad meg annak, aminek elindult, amivé kiépíteni   szerettem volna. Műnek, amely félbemaradtan is befejezett, egész.
Szerettem volna, ha nem így fejezem be, ilyen szürkén, porban mászó féregként, hanem valamilyen szép széles gesztussal. Nem ezzel a borjúbőrbe bújtatott húszkilós ördöggel a hátamon, amelyet cipelni kell, ami égeti a vállamat, és megfoszt minden lendülettől, hanem vágtázva, lovasrohamban — mint Petya Rosztov... a borogyinói csatában. Szerettem volna, ha megmutathattam volna magamat az embereknek, a világnak, hogy tudják, nem az vagyok, akinek látszom, nem ez a csukaszürke báb, más, több ennél... De Koré Mihály, ez az egyszerű parasztfiú itt mellettem, akivel a Dnyeszter-parti őrségben átbeszélgettük a fél éjszakát, ő az-e, akinek látszik? ő is más, több ennél! És a többiek, a százak, ezrek! Ki ne volna több ennél az egyenruhába bújtatott, megfélemlítéssel idomított bábnál, akinek látszik!
Magam köré néztem, Koré Mihályra, Márton Andrisra, a többiekre, akik alám rendeltek, hozzám tartozók, tőlem várnak bátorítást, példaadást. Nekem kell megmutatnom nekik, hogyan kell viselkedni az ellenséggel való találkozásnál.
Elnyúlva feküsznek, ugyanúgy, mint én, és talán az anyjukra gondolnak ők is, aki imádkozik értük. Az anyjuk, a kérges kezű, hervadt parasztasszony, fejkendőt visel. De ha leveti a fejkendőt, ha letérdel és összekulcsolt két kezére hajtja a fejét, ugyanolyan, mint a többi anya, mint az enyém is. A természettel való egybeolvadás vágya, reménye kialudt bennem. A természet tereppé változott. Dombok, árkok, fák és sziklák csak mint búvóhelyek, fedezékek jöttek számításba, amelyekhez óvatosan közeledtünk; nem rejtőzik-e mögötte valaki, aki életünkre tör? És, íme, most, a nagy közös ellenség, a halál előtt új érzés, új felemelő érzés nő a lelkemben. A bajtársakkal, sorstársaimmal való összetartozás érzése, amelyet az a tudat növel, hogy nem félek a haláltól. Meg kell halnom, tudom, és nem félek tőle.
„Nyugodtan nézek a sorsom elé — olvasom újra a noteszlapra írt szavakat —, az élet annyi szépet adott, hogy be lehet, be kell érnem vele...”
Szerelmek? Ó, ebben a pillanatban, amikor meghalni készülök, milyen valószínűtlenül messzinek tűnnek az idők, amikor ez látszott központi problémának. Szerelem? Illúzió, elképzelés, hangulat. Ballagtam... a Szajna felé, lelkemben égtek... rőzsedalok, füstösek, furcsák... arról, hogy meghalok... Szalon, pattogó tűz, színes díványpárnákon ülő fiatalok. „Meghalok” — ejtem ki érzelmesen a szót, és megszorítok egy felém nyújtott kezet. Egy lány kezét, aki azt mondja, szeret. Mi volt ez, szerelem? Hangulat, beállítás, póz! Feldíszített, felcicomázott érzések, amelyekről most lehull a sallang. A tűz, amely vörösre festi az ég alját, égő falvak tüze, Grieg lírai akkordjait távoli moraj nyomja el, ágyúdörgés. A halál valódi képe ez, a mors imperatoré, a minden életen győzedelmeskedő halálé, a minden problémától, szenvedéstől megváltó halálé, akivel megbarátkoztam, békét kötöttem, akit várok, nem félek tőle...
— Maarsch! — hallatszik messziről az elnyújtott vezényszó. — Maarsch — veszi át a századparancsnok. A fiúk lassan, nyújtózkodva szedelőzködnek. Vállra veszem a tornisztert, bekapcsolom az övet, amely a patrontáskákat tartja, felemelt kézzel jelt adok, és a mögém sorakozó szakasszal megindulok az úton lefelé. Jó ötven lépéssel előttünk halad fekete lován a kapitány. Az emberek arcán fáradt ünnepélyesség. Az út mellett, a repedezett agyagos földön egy barna ló hever vértócsában, felhasított szüggyel. Az első háborús halott. Rámeresztjük a szemünket, és aztán félrekapjuk a tekintetünket. Az első! Hány jön még utána! Sietve megyünk tovább. A domb tövében széles mező, mögötte fiatalos erdő. Fedezék, efelé tartunk. A kapitány int. Megállunk. Most robbanások, két-háromszáz lépéssel előttünk három gránát csap be egymás után. Az ellenséges tüzérség keresi a csapatunkat. Néhány perc múlva újabb három robbanás, alig száz lépéssel a zárt csoportban álló század előtt. Az emberek ideges nyugtalansággal néznek a kapitány felé, aki elöl van, távcsővel kutatja a terepet. Ágaskodó lovát a legénye tartja. A kapitány int, és futva halad előre. Elfutunk a gránáttölcsérek mellett, és megállunk. Most újabb három becsapódás azon a helyen, ahol előbb álltunk. Bizalommal tekintünk a kapitányra, aki most már fedezékbe ért, és nyugodtan halad elöl, a század négyes sorokban utána. A fiatalos erdő lankásan emelkedő öreg bükkösbe torkollik, ahová széles szekérút vezet. Ezen halad, vonszolja magát torlódva, meg-megállva az ezred. Most puskalövések. Az emberek ijedten néznek körül. Honnan lőnek? Előttem egy legény a szakaszomból lekapja a puskát a válláról, és betölt. Utána egy másik, harmadik.
— Megállj! — ordítok rájuk teljes  erővel. — Hová akarsz lőni, saját csapatainkra?
De már késő. A puskaropogás, melyet felerősít az erdei visszhang, erősödik, és a következő pillanatban futó embercsorda dob a földre egy útszéli farakás mellé, és  átgázol rajtam. Feltápászkodom. Húsz lépéssel előttem áll az úton a kapitány. Szájában síp.
—  Neunte Kompanie — kiabálja, és sípol. 
A Neunte Kompanie mögött porzik az út. Ketten  sorakozunk, Koré Mihály és én.
A tűzkeresztség tehát ez volt, ez az erdei ütközet, amelyet az előttünk már rajvonalba fejlődött nyolcvankettesekkel vívtunk, akikre, részben kellő felvilágosítás híján, részben rémlátó ijedségből, a mögöttük jövő csapatok reálőttek. Erre ezek abban a hiszemben, hogy az ellenség került a hátukba, frontot változtattak, és éles tűzharccal megfutamították a mögöttük felvonuló hatvanhármas ezredet...
Ott álltunk a kapitány előtt, ketten, a kilencedik század.
Az úton kis lovascsapat ügetett felfelé. Elöl szálas, nagy ember tábornoki egyenruhában. Feszesen tisztelegtünk. Negován volt, a divizióparancsnok.
— Hol van a százada? — ordított mérgesen a kapitányra.
— Megfutottak — válaszolta keserűen, és arra mutatott, ahol eltűnt a százada s talán a karrierje is.
— Csürhe népség, Schweinepack — harsogta magából kikelve a tábornok. — Mire vár? Szaladjon hát, és hozza vissza őket.
Továbbügetett, nyomában a vezérkarral...
 
[Forrás: Lám Béla: A körön kívül. Önéletrajzi regény. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1967 * részletek]
 
Lám Béla (1892-1973), gépészmérnök, író. Boncza Berta (Adyné) első vőlegénye. Részt vett az első világháborúban, ahol orosz fogságba esett. Hat évi szibériai tartózkodás után tér haza, egyetlen művében megírja fogságának történetét.

 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Biztonsági kód
Frissítés

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 141 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs