Megszűnt a Vallon Söröző, Zsuzsa után Andi is távozott a Verigából, a jelenlegiben csak a tulajdonos, Józsi és a pultos Timi maradt a régi személyzetből. Más-más kocsmát találva maguknak, szétszóródott a Szamovár törzsvendége (azért használom a Vallon „születési nevét”, mert szinte mindegyikünk így hívta), közülük sokkal azóta sem találkoztam vagy csak  a köszönésig tartott a kommunikációnk, néhányuknak már a nevét sem tudom.  Megfakultak az emlékek is. Megfakultak, de nem tűntek el, mint azt bizonyítja az alábbi történet, amelyet Anditól hallottam. Szereplői nevére nem emlékszem, mivel nem is találkoztam velük soha, és különben is a tanulságot hordozó sztori a lényeg. Úgy fogalmazok majd, mintha Ő mesélné el, persze kevésbé ízesen, mert Andit hallgatni mindig élmény volt, úgyhogy meg se próbáltam felvenni vele a versenyt.

 „Albérletben laktam. A lakótársam is szakmabelinek mondta magát, de a kollégái semmi jót nem tudtak róla mondani, pedig, higgyétek el, igyekeztek. Szóval egyik alkalommal a műszak végén megyek haza, de már útközben éreztem, hogy nagyon kell pisilni. Szerencsére nem messze volt az akkori munkahelyem az albérlettől. Berohantam a WC-be, lehúztam, amit ilyenkor le szoktak húzni. Már majdnem leültem, amikor egy patkány bukkant elő! Képzeljétek el ezt a helyzetet! Ijedtemben a lehúzott cuccban kirohantam, becsaptam a WC ajtaját. Még arról is megfeledkeztem, hogy miért indultam. Felhúztam a nadrágot és átszaladtam a lakótárshoz, s elmondtam, mi van. Ő  –  ismernétek kellene –  közömbösen csak annyit mondott: Zavard ki! Irtózok a patkányoktól, szinte ordítottam: És ha akkor jött volna be, amikor te mész vécézni? Vállat vont: Bepisiltem volna, de szerencsére nem én találkoztam vele! Hagyjál aludni! Ez a közöny még jobban felmérgesített. Szemét vagy! – és becsaptam az ő ajtaját is, pedig nem vagyok egy csapkodós típus. Nem mertem bemenni a szobámba, féltem, hogy ott is egy patkány fogad.

Percekig törtem a fejem, mire eszembe jutott egy megoldás. Igaz, hogy késő éjszaka volt már, mégis felhívtam jó pár fiú ismerősömet, akikről tudtam, hogy nekik csak most kezdődik az élet. Először viccnek vették, egyikük-másikuk gúnyolódott velem, aztán hallották, hogy komolyan beszélek. Négyen eljöttek közülük. Kettőről már a túlzott pacsuli illata, pontosabban bűze jelezte, hogy hátsó szándékkal jöttek. Nem tudom, mit gondoltak rólam. Ők érkeztek elsőknek, nyugtatgattak, aztán csendre intettek, s a WC-ajtóhoz tapasztották a fülüket.  Biztos meghallották a patkány mozgását, mert elsápadva visszaléptek. Nagyon nevetséges tud lenni egy pipogya férfi, hát még kettő, majdnem felnevettem. Szerencsére megjött a másik kettő, akik komolyan kezdtek a munkához. Kértek egy seprűt, én mutattam, hogy bent van a fürdőszobában, bocs’, azt elfelejtettem mondani, hogy a WC és a fürdőszoba egy helyiségben volt. Egymásra néztek. Az egyik kinyitotta bejárati ajtót, kiküldött bennünket. Hogy mi történt bent, csak a rövidesen kiiszkoló patkány jelezte, meg az, hogy az egyikük szólt, hogy nyugodtan bejöhetünk, a patkány valószínű, hogy a WC-ből mászott fel, a szobámat is átvizsgálták, semmi okom a félelemre. Mondanom sem kell, hogy másik két nyámnyila piperkőc ekkorra már eltűnt.

Kijött a lakótársam, szétnézett. Úgy látom, miden rendben van. És visszabújt barlangjába.

A fiúk felajánlották, hogy itt maradnak. Majd kanasztázunk vagy römizhetünk is, felváltva osztunk, esetleg aki nem játszik, alhat is egy ideig. Úgy is lett, de előtte kimentem pisilni az udvarra. Az egy srác őrködött, nehogy patkányba botoljak megint.”

Emlékszem, jót mulattunk a történeten, némelyikünk önmagát is nevette.