Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap
Sorscédulák-antológia: Tabéry Géza
„...én a halálba, ő az életbe rohan...”
 
 
Ady Endre első személyes találkozása Bertukával 1914 húsvétján történt, Csucsán. Körülbelül ebben az időben jelent meg egy novelláskötetem, melynek egyik példányát Adynak küldöttem. Ady postafordultával válaszolt. Köszönte a könyvet, s mert akkor Nagykárolyban éltem, honnan júniusban fegyvergyakorlatra kellett bevonulnom, szeretett volna velem találkozni.
„Könyvéről írni akarokközölte velem Ady. – Vasárnap jöttem át Nagykárolyon, de nagyon hajnal volt még. Írja meg, június hányadikán rukkol be? Szeretném önt egyszer Károlyon átutazóban lefoglalni egy kicsit. Mit csinál abban a boldogtalan városkában, pláne ha egészséges? Én, mert beteg vagyok, hazahozattam magamat megint Érmindszentre."
 
(...)
 
Júniusi találkozásom Nagykárolyban fegyvergyakorlatom miatt maradt el Adyval. Június végén, azon a napon érkeztem haza a fegyvergyakorlatról, amikor a trónörököst Szarajevóban meggyilkolták. Ady ekkor Nagyváradon volt, de nekem tovább kellett utaznom Nagykárolyba. Csaknem egy teljes hónappal később találkoztunk mégis véletlenül, abban a vasúti kocsiban, amibe Nagykárolyban mind a ketten összebeszélés nélkül szállottunk be. ő Érmindszentről Várad felé, én Nagykárolyból ismét Szegedre utaztam, ahol két hónappal előbb gyakorlatoztam, most pedig a mozgósítás elrendelésére ugyancsak oda kellett bevonulnom ezredemhez. Az utat Nagykárolytól Debrecenen és Püspökladányon át együtt tettük meg Váradig.
Úti beszélgetésünket ama végzetes napon mi festhette volna alá más, mint a küszöbön álló háború?
Debrecenben a pályaudvarnak már erősen mozgalmas képe volt. Rengeteg ember, a bevonulók százai és ezrei lepték el családtagjaikkal az állomást. Ady a kánikulában megszomjazott. Lesiettem az állomás éttermébe, ahonnan sikerült egy üveg bort felszállítanom a vasúti kocsiba. Zsúfolt fülkénkben jólesett egyet-egyet kortyolni a savanyú borból, s az egyliteres üveget jóval Püspökladány előtt kivégeztük.
Ady alig-borosan még, az enyhe mámor fokozott önvigyázatával kezdett tapogatózni. Mit csinál orosz menyasszonyom? Igaz, hogy múlt évben, amikor Svájcból hazautazott Oroszországba, Váradon is járt, s az annexió és a mozgósítás napjaiban Lembergig kísértem, hogy ne essék baja?
Fogalmam sem volt, honnan tájékozódott ilyen pontosan személyi ügyeimről.
Püspökladányban Ernőd Tamással találkoztunk, aki Debrecenbe ment katonának, aztán felszálltunk a Kolozsvár felé induló gyorsra. Hely már csak az étkezőkocsiban volt. Bor került ott is azonnal elénk. Ady koccintott.
–  Váradi ezredhez tartozol?
Nem, a szegedihez.
Azok a délvidékre mennek
Valószínűleg.
Rám nézett:
Halálba mentek. Honvédnek kellett volna beállnod, mint Ernődnek. Azokat nem viszik túl az országhatárokon.
Hirtelen valami kis ördögi fény villant szemeibe:
Hát azt tudod-e, hogy én hova utazom
Ahogyan nekem szegezte a kérdést, abból megéreztem a célt. Még nem tudtam, hogy személyes ismerősök Bertukával
de most megsejtettem. Egyelőre azonban mímeltem a gyanútlant:
Alighanem Váradra utazol.
Dehogyis! Tovább!...
Bizonnyal Kolozsvárra.
Annál valamivel közelebb: Az életbe utazom. Van egy kedves kis leányismerősöm, akit te is ismersz. Hozzá, Csucsára utazom.
Figyelte szavai hatását. Kissé zokon esett az ellentét hangsúlyozása, hogy én a halálba, ő az életbe rohan, figyelő tekintetét később nagyon megértettem. Nem volt igaza a benne villódzó gyanúpernek, amikor a bortól kissé esetlen ravaszkodással kémkedett Bertuka után, de ebben a féltő kínos világosságkeresésben mégis mélyen emberi volt.
A vonatablakon kinézve sárguló kis őrházak, szürke telefonoszlopok hanyattvágódását láthattuk. A béke utolsó napja volt ez a nyárban, s a száguldó vonat zengett a katonadaltól:
 
Zsindelyezik a kaszárnya tetejét. 
Elvitték már a legények elejét.
 
Lélekszakadékban egyetlen menedékem volt a katonanótába való belekapaszkodás. Huszonnégy éves voltam, a mellemen és a vállamon feszült az izom. Igaz, hogy ő az életbe megy, én meg a halál felé, de ehhez a rohanáshoz a kísérőzenét száz meg száz legénytorok mégis nekem adta. Amikor Váradon elbúcsúztunk, mellére ölelt, összecsókolt, s azt mondta:
– Vissza fogsz jönni. S akkor keress fel, akárhol leszek.
Én az oroszokkal, ő Bertuka édesapjával vívta a csatát,  győzött az ellenfelén, engem az oroszok kétszer kergettek vissza a Kárpátokig. Abban is igaza volt Adynak, hogy visszajövök. Hosszú szakállal, betegen, olyan vékonyra soványodva, hogy Tószögi Iván Falstaff lehetett volna mellettem, de mégis – hazajöttem! Hathetes házasok se voltak Adyék, amikor 1915 tavaszán felkerestem őket csucsai otthonukban.
Nem jelentettem be előre magamat. Meglepetés voltam, Bertuka összecsapta kezét, úgy nevetett a szakállamon. Ady, akit a háború bármely embertelen vonatkozása nagyon meggyötört – most őszintén, mélyen elkeseredett látásomon:
– Borzasztó, hogy emberek így tönkremenjenek.
Fél évvel később írott levelében is visszatért e döbbenetére:
„Sajnállak, hogy megint mundérban vagy, holott láttam, mennyire nem vagy még rendben egészség dolgában.”
Kedvesek voltak mind a ketten. Becéztek, ajnároztak. Mesélnem kellett nekik, mint a gyermekeknek, s ők borzongással hallgatták élményeimet.
Ady kérdezte:
– Embert is öltél?
S a két szeme riadtan meredt reám, amikor bólintottam.
Bertuka meg a „nagymama" bivalytejet küldöttek reggel óriási bögrével a vendégszobába. Évődő panaszkodással menekültem Adyhoz:
– A feleséged összetéveszt Tószögi Ivánnal. Ments meg, mert ha meghízom nálatok, tüstént kicipelnek megint a csatába.
Ady értette, hogy a tréfa mögött komolyabb elszántság is lappang. Ragaszkodás a „rossz bőrömhöz”, zörgő csontjaimhoz, beesett arcomhoz, a honnmarasztó, ideiglenes betegszabadságom egyéb nélkülözhetetlen kellékeihez. S a tejesbögréket sürgősen felváltották mindkettőnk örömére a borosüvegek...
 
[Forrás: Tabéry Géza: A csucsai kastély kisasszonya. In: Két kor küszöbén. Önéletírások. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1970 * részletek]
 
Tabéry Géza (1890– 1958) , író, újságíró. Felsőfokú tanulmányait a váradi jogakadémián kezdte, majd Genfben folytatta. Egy évet töltött a svájci egyetemen; tanulmányait végül a kötelező katonai szolgálat után, 1913-ban Kolozsváron fejezte be. 1914 márciusában fogalmazó-gyakornoki állást vállalt Nagykárolyban, innen hívták be katonának. Fegyvergyakorlatra Szegedre, aztán a szerb, majd az orosz frontra került, ahol 1914 karácsonyán egy szuronyrohamban súlyosan megsebesült.

 

 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Biztonsági kód
Frissítés

Chanson d'automne

Ki van itt?

Oldalainkat 87 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs