Szórd szét kincseid -
a gazdagság legyél te magad.
(Weöres Sándor)

   
Címlap Írás Szuperhős Sorscédulák-antológia: Tabéry Géza
Sorscédulák-antológia: Tabéry Géza E-mail
Írta: Cseke Gábor   
2014. június 25. szerda, 17:33
„...én a halálba, ő az életbe rohan...”
 
 
Ady Endre első személyes találkozása Bertukával 1914 húsvétján történt, Csucsán. Körülbelül ebben az időben jelent meg egy novelláskötetem, melynek egyik példányát Adynak küldöttem. Ady postafordultával válaszolt. Köszönte a könyvet, s mert akkor Nagykárolyban éltem, honnan júniusban fegyvergyakorlatra kellett bevonulnom, szeretett volna velem találkozni.
„Könyvéről írni akarokközölte velem Ady. – Vasárnap jöttem át Nagykárolyon, de nagyon hajnal volt még. Írja meg, június hányadikán rukkol be? Szeretném önt egyszer Károlyon átutazóban lefoglalni egy kicsit. Mit csinál abban a boldogtalan városkában, pláne ha egészséges? Én, mert beteg vagyok, hazahozattam magamat megint Érmindszentre."
 
(...)
 
Júniusi találkozásom Nagykárolyban fegyvergyakorlatom miatt maradt el Adyval. Június végén, azon a napon érkeztem haza a fegyvergyakorlatról, amikor a trónörököst Szarajevóban meggyilkolták. Ady ekkor Nagyváradon volt, de nekem tovább kellett utaznom Nagykárolyba. Csaknem egy teljes hónappal később találkoztunk mégis véletlenül, abban a vasúti kocsiban, amibe Nagykárolyban mind a ketten összebeszélés nélkül szállottunk be. ő Érmindszentről Várad felé, én Nagykárolyból ismét Szegedre utaztam, ahol két hónappal előbb gyakorlatoztam, most pedig a mozgósítás elrendelésére ugyancsak oda kellett bevonulnom ezredemhez. Az utat Nagykárolytól Debrecenen és Püspökladányon át együtt tettük meg Váradig.
Úti beszélgetésünket ama végzetes napon mi festhette volna alá más, mint a küszöbön álló háború?
Debrecenben a pályaudvarnak már erősen mozgalmas képe volt. Rengeteg ember, a bevonulók százai és ezrei lepték el családtagjaikkal az állomást. Ady a kánikulában megszomjazott. Lesiettem az állomás éttermébe, ahonnan sikerült egy üveg bort felszállítanom a vasúti kocsiba. Zsúfolt fülkénkben jólesett egyet-egyet kortyolni a savanyú borból, s az egyliteres üveget jóval Püspökladány előtt kivégeztük.
Ady alig-borosan még, az enyhe mámor fokozott önvigyázatával kezdett tapogatózni. Mit csinál orosz menyasszonyom? Igaz, hogy múlt évben, amikor Svájcból hazautazott Oroszországba, Váradon is járt, s az annexió és a mozgósítás napjaiban Lembergig kísértem, hogy ne essék baja?
Fogalmam sem volt, honnan tájékozódott ilyen pontosan személyi ügyeimről.
Püspökladányban Ernőd Tamással találkoztunk, aki Debrecenbe ment katonának, aztán felszálltunk a Kolozsvár felé induló gyorsra. Hely már csak az étkezőkocsiban volt. Bor került ott is azonnal elénk. Ady koccintott.
–  Váradi ezredhez tartozol?
Nem, a szegedihez.
Azok a délvidékre mennek
Valószínűleg.
Rám nézett:
Halálba mentek. Honvédnek kellett volna beállnod, mint Ernődnek. Azokat nem viszik túl az országhatárokon.
Hirtelen valami kis ördögi fény villant szemeibe:
Hát azt tudod-e, hogy én hova utazom
Ahogyan nekem szegezte a kérdést, abból megéreztem a célt. Még nem tudtam, hogy személyes ismerősök Bertukával
de most megsejtettem. Egyelőre azonban mímeltem a gyanútlant:
Alighanem Váradra utazol.
Dehogyis! Tovább!...
Bizonnyal Kolozsvárra.
Annál valamivel közelebb: Az életbe utazom. Van egy kedves kis leányismerősöm, akit te is ismersz. Hozzá, Csucsára utazom.
Figyelte szavai hatását. Kissé zokon esett az ellentét hangsúlyozása, hogy én a halálba, ő az életbe rohan, figyelő tekintetét később nagyon megértettem. Nem volt igaza a benne villódzó gyanúpernek, amikor a bortól kissé esetlen ravaszkodással kémkedett Bertuka után, de ebben a féltő kínos világosságkeresésben mégis mélyen emberi volt.
A vonatablakon kinézve sárguló kis őrházak, szürke telefonoszlopok hanyattvágódását láthattuk. A béke utolsó napja volt ez a nyárban, s a száguldó vonat zengett a katonadaltól:
 
Zsindelyezik a kaszárnya tetejét. 
Elvitték már a legények elejét.
 
Lélekszakadékban egyetlen menedékem volt a katonanótába való belekapaszkodás. Huszonnégy éves voltam, a mellemen és a vállamon feszült az izom. Igaz, hogy ő az életbe megy, én meg a halál felé, de ehhez a rohanáshoz a kísérőzenét száz meg száz legénytorok mégis nekem adta. Amikor Váradon elbúcsúztunk, mellére ölelt, összecsókolt, s azt mondta:
– Vissza fogsz jönni. S akkor keress fel, akárhol leszek.
Én az oroszokkal, ő Bertuka édesapjával vívta a csatát,  győzött az ellenfelén, engem az oroszok kétszer kergettek vissza a Kárpátokig. Abban is igaza volt Adynak, hogy visszajövök. Hosszú szakállal, betegen, olyan vékonyra soványodva, hogy Tószögi Iván Falstaff lehetett volna mellettem, de mégis – hazajöttem! Hathetes házasok se voltak Adyék, amikor 1915 tavaszán felkerestem őket csucsai otthonukban.
Nem jelentettem be előre magamat. Meglepetés voltam, Bertuka összecsapta kezét, úgy nevetett a szakállamon. Ady, akit a háború bármely embertelen vonatkozása nagyon meggyötört – most őszintén, mélyen elkeseredett látásomon:
– Borzasztó, hogy emberek így tönkremenjenek.
Fél évvel később írott levelében is visszatért e döbbenetére:
„Sajnállak, hogy megint mundérban vagy, holott láttam, mennyire nem vagy még rendben egészség dolgában.”
Kedvesek voltak mind a ketten. Becéztek, ajnároztak. Mesélnem kellett nekik, mint a gyermekeknek, s ők borzongással hallgatták élményeimet.
Ady kérdezte:
– Embert is öltél?
S a két szeme riadtan meredt reám, amikor bólintottam.
Bertuka meg a „nagymama" bivalytejet küldöttek reggel óriási bögrével a vendégszobába. Évődő panaszkodással menekültem Adyhoz:
– A feleséged összetéveszt Tószögi Ivánnal. Ments meg, mert ha meghízom nálatok, tüstént kicipelnek megint a csatába.
Ady értette, hogy a tréfa mögött komolyabb elszántság is lappang. Ragaszkodás a „rossz bőrömhöz”, zörgő csontjaimhoz, beesett arcomhoz, a honnmarasztó, ideiglenes betegszabadságom egyéb nélkülözhetetlen kellékeihez. S a tejesbögréket sürgősen felváltották mindkettőnk örömére a borosüvegek...
 
[Forrás: Tabéry Géza: A csucsai kastély kisasszonya. In: Két kor küszöbén. Önéletírások. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1970 * részletek]
 
Tabéry Géza (1890– 1958) , író, újságíró. Felsőfokú tanulmányait a váradi jogakadémián kezdte, majd Genfben folytatta. Egy évet töltött a svájci egyetemen; tanulmányait végül a kötelező katonai szolgálat után, 1913-ban Kolozsváron fejezte be. 1914 márciusában fogalmazó-gyakornoki állást vállalt Nagykárolyban, innen hívták be katonának. Fegyvergyakorlatra Szegedre, aztán a szerb, majd az orosz frontra került, ahol 1914 karácsonyán egy szuronyrohamban súlyosan megsebesült.

 

 

Szóljon hozzá!

A regisztráció nélküli latógatók hozzászólásait, csak az adminisztrátor ellenőrzése után jelenítjük meg!
Regisztrálj - mielőtt elviszik előled!

Üze-net

"Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs." Lk 3.12

Támogatók

Adományozók



Baudolino, Voodoo, Rosa, Satyusek, Kriszta, Klára70, Jarilo, BágóAranymaszat, Teri, hancyka, Era86, andi0110, ketrin6miki70, inestimi, Blondie, kunlord87, Domingo, Márti, Abszolút0, Holle anyó, sugarymarta, perecz, Erzsike, Ypszilon, pompom, Bara, Mykiman, kordasnemarika, davide_organist, BenCry, Sövi,, Timi, Timi anyukája, Ákos fia, Mónika, Tibi, Olgi és sokan, sokan mások...

Sziamagyarország!

Nyomj egy sziát!
A megnyíló ablakban láthatod
a sziák számát.

Közös ivisz-regények

A leghatalmasabb szuperhős
Zulejka

3 szavas mese

Sziasztok smiley
Ez egy jó játék, szabályok:
-csakis 3 szóból állhat amit írsz,
-kétszer nem írhatsz egymás után,
-az "a"betű nem számít szónak.

Én kezdem:
Egyszer volt hol...

Ki van itt?

Oldalainkat 164 vendég böngészi

Bejelentkezett tagok

Nincs