Évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, hogy mennyire utáljuk a zugivókat, akik nem merik vállalni – végső soron – önmagukat. „Mi bezzeg!” – és koccintottunk. Poharaink összecsendülése idézte fel bennem Varga Karcsit, a szőke Indiánt, az italozó újszászi kőművest, akit nagyon szerettem és becsültem, akiről többször írtam már. Ő az imént kárhoztatott típust „majdnem embereknek” nevezte, a fenti magatartást pedig a finoman kimunkált (nem akartam a cizellált jelzővel megjátszani a fejemet) szókapcsolattal jellemezte: „Loppal piel!” Gondolkozzanak el rajta!