1

Az első karórámat anyai nagyapámtól, az erélyes és ritka beszédű Tánczos Mihálytól kaptam. Az általános iskola első osztályát kitűnővel végeztem – talán ez motiválta nagyapám döntését, talán más. Egy nyári kora délután így szólt: „Mosakodj meg, öltőzz fel a rendesbe!” Nem mertem megkérdezni, miért. Ő is fehér inget vett fel és kifényezte a csizmáját. Amikor végeztünk, szót nem szólva megfogta a kezemet s elindultunk.

Nem volt messze a „papírbolt”. (Azért az idézőjel, mert sok mást, még cukrot, csokit is lehetett kapni ott.) Éppen akkor nyitotta ki az ajtót Magdika néni. Ránk mosolygott, öregapám megemelte a kalapját, megszorította a kezemet, én köszöntem, pedig igen hevesen dobogott a szívem, hiszen az első (később kiderült, az utolsó) ilyen alkalom volt. Az akkor már nem fiatal juhász nagyapám szinte legényként lépte meg azt a négy lépcsőfokot, s rántott maga után. „Mit kér, Mihály bácsi?” – kissé gyanakodva kérdezte, mert először látta üzletükben az öreget. „Egy óra kéne. Ennek e!” Magdika néni elővett az üveges pult alól néhány darabot a szerény készletből. S akkor nagyapám olyat mondott, amilyet még nem hallottam a szájából: „Válasszál!” Annyira makacs, önfejű öregember volt, hogy csak az ő akarata érvényesülhetett egészen a halála előtti gyengeségéig, akkor már nem volt más választása, tette, amit mondtak neki. A szíj kiválasztását Magdika nénire bízta, az óra felhúzását, a pontos idő beállítását is. Nem csomagoltatta be, saját kezével csatolta a karomra. „Nesze! Osztán vigyázzál rá!”

Volt otthon (a vert falú, nádfedeles házacskájukban éltünk akkor sokadmagunkkal) álmélkodás, némi irigykedés, amikor megmutattam az órámat. „Apám, nem kellett volna…” – mondta anyám, de amikor az öreg ránézett, abbahagyta. „Mibe’ vót ez, Mihály?” – kérdezte öreganyám. Nagyapám tegezve válaszolt: „Ne érdekeljen az tégedet, Ilon!” Éjszaka, miután elfújták a petróleumlámpákat, fülemre szorítottam az órát, hallgattam ketyegését, s noszogatására megengedtem a velem fekvő valamelyik unokatestvéremnek, hogy „belehallgasson” ő is. Úgy aludtunk el. Nem emlékszem az óra márkájára, de biztos, hogy szovjet termék volt. (Öregapám az első nagy háborúban megjárta az orosz frontot, mégsem utálta az oroszokat!) 

Aztán kezdtek elkomorulni az idők. Az első halott, akit „élőben” láttam, nagyapám volt. Nem írom le, ahogyan láttam. Mert fáj. Ekkor éreztem először, hogy az idővel valami nem stimmel, hisz nagyapát (is) öröknek hittem.  

Az órát egy alkalommal addig húztam, hogy elpattant benne egy rúgó. Lecsatoltam, s eltettem, hogy megmaradjon örökre, de életünk zaklatott, költözködős szakaszában elveszett. Most, emlékezve, hallom halk, nagyon halk tiktakolását. Mintha üzenne valamit.

2

Jó ideig nem volt órám, de megismertem a modern irodalom (ha van értelme ennek a jelzős kapcsolatnak!) időkezelését, meg hát a hétköznapi életben is különbözik a kronométerrel darabolható és a bensőkben zajló idő! (Lásd például az emlékezést, noha ez nem kizárólag az emberre szűkül.)

Talán érettségi ajándéknak kaptam újra karórát, amit a katonaságnál egy tisztacsere során az ingem zsebében hagytam. Örökre. Nem sajnáltam! A szocializáció folyamatában rákényszerülünk, hogy időpontokhoz, határidőkhöz igazítsuk tevékenységünket. Az egyetemi éveimben nem volt karórám, persze ha lett volna… (De nem akarok elkanyarodni!) A munkahelyeken sem. Amikor tanítottam, minden osztályban volt egy „időfelelős”. Erre sem volt sokáig szükség, mivel akkoriban szenvedélyes dohányos voltam, és szervezetem 45 percenként jelezte, a nikotin hiányát. (Olyannyira, hogy a nyári szünetekben is automatikusan nyúltam háromnegyed óránként a cigarettás dobozhoz.)

Ez volt kívül, de bévül! Műtéteim, kezeléseim (stb.) silánnyá nemesítettek. Rokkantizáltak! (Oh, Kazinczy!) Teljesen más értelmet nyert az idő fogalma. Szinte semmit. (Az öregedésem természetesen nem adott alább!)

3

Számítógépem óráján és a tévés micsodában 6.13, a konyhai állóórán 6.15. Érdekes, mert a konyhainak inkább késnie kellene az elem hatóerejének szükségszerű romlása („kimerülése”) miatt, ám ő siet! Miért? Mit, kit siettet? (Zsuzsi lányom már küllemében is szeleburdi vekkere már hónapok óta öt óra tíz percet mutat! Béla kakukkos órája – olvashatták a Kosztolányi-szövegben – pedig régóta 6 órát, bárki nézi. Legadekvátabban Gizike fogalmazott: „Sürget az idő. De kié?)

 Kizökkent az idő. Nem lennék képes rá, s nem követem Hamlet példáját sem, aki ráfázott, hogy helyre akarta tolni azt.