Áldassék az ő neve: Öcsi!

 A 29. miniatűrben írtam egy – akkor megnevezetlen – emberről, mégpedig a kirekesztettek „címszó” alatt. Nem vagyok egy indulatos s haragtartó fajta, de Jakab Józsi döntését helyeseltem. Árulkodó sem vagyok, ezért nem mondom el még a személyemet sértő részleteket sem. (Amikor az eseménylánc egy mozzanatát a Lugasban megemlítettem, Feri megerősítette: „Igen, Zoltán ilyen, ha sokat iszik! De csak akkor!”) Még kiutasítása előtt Andit is, Zsuzsát is megkérte, szóljanak nekem az érdekében, mert akkor már nem szóltunk egymáshoz. Köszönni sem köszöntünk. Még csak biccenteni sem biccentettünk.

 És ekkor jött Öcsi!

Kissé illuminált állapotban, de észérveket sorolt. „Azt veted a szemére, hogy az internetről tájékozódik. Legtöbbünk még erre se veszi a fáradságot, megelégszik az itteni meg a másutt hallott pletykákkal! És még a nőket tartjuk pletykafészkeknek!” Belekortyolt a sörébe. „Tudod – folytatta –, mi a legszomorúbb, leggroteszkebb? Hogy két felnőtt, értelmes ember úgy viselkedik, mint a pisis gyerekek!” Kezeltünk, távozott. Mögötte Dorisz csóválta a farkát, s mintha visszanézett volna rám, s a tekintete azt mondta volna: „Látod, milyen okos gazdám van. Gondolkozz!”

 Gondolkoztam, miközben valami égette a lelkemet, valami, amit talán szégyenérzetnek, ostobaság-tudatnak nevezhetnék. Valami, lehet, hogy a tisztítótűz?

 Néhány nappal később ott voltunk mind a hárman. Máig nem tudom és nem is érdekel, kinek a keze hozott össze, mindenesetre Öcsi megfogta a kezünket. Sokáig csak a kocsma zajai fogtak közre bennünket, majd Öcsi elvette kezét és csendesen megszólalt: „Béküljetek már meg, mert…” Tudtam én is, tudta Nagy Zoli is, miként fejezte volna be.

 Kezet fogtunk a nálam magasabb, testesebb, szakállas („rőtszakállú”), szemüveges, basszistát megszégyenítő hangú embertársammal.

„Tudod, Károly, régóta várok erre a pillanatra.”

„Én is.”