A kocsma halottja a cigány Váradi Jani bácsi is. Alacsony, okos, ravasz ember volt, és Carlofranco ismerősei közül egyedül ő viselt rendszeresen mellényt és kalapot. (Az is ő volt, aki le akarta beszélni a „Cigányok, barátok…” megírásáról; Kocsmai miniatűrök 6.) Hősünk még nem ismerte Istvánt (pedig ma úgy tűnik, mintha örökké ismerte volna!), amikor az öreggel beszélgetett, iszogatott. Egyszer csak Jani bácsi az arcába nézett, és jellegzetes vékony, rekedtes hangján megkérdezte, olyan hangsúllyal, amiből hallatszott, hogy ő adja majd meg a választ: „Tudod, mi a különbség a magyar és a cigány közt, Karcsikám? Az, hogy a magyar dolgozni tud, a cigány meg élni! Az ám!” És kuncogott.

 Évtizedekig dolgozott egy vállalatnál marósként, és nem tudott hegedülni! Szeretett volna, sőt volt is neki hegedűje. Egyszer – de csak egyszer – elhozta a Király Sanyi pincéjében tartott mulatságra, ahol István főzte a remek babgulyást háromféle húsból, nagy szemű tarkababból, meg ami kell bele. Maga mellé állított egy két decis konyakos üveget és négy söröset, iddogált főzés közben, és senkit nem engedett a közelébe. A lakoma után félrészegen nótázásba kezdtek. Jani bácsit többször leállították, mert hamisan húzta. A dalárda tagjai énekelgettek egy darabig, aztán rájöttek, hogy mégiscsak másabb az, ha van hozzá hangszer, kérlelték az Öreget, de késő volt: Jani bácsi úgy védte ki a szégyent, hogy titokban elszaggatta a húrokat, és sopánkodott, hogy nem folytathatja tovább.