 |
| Mama, amikor a fehér asztalterítőt szőtte |
100
Anyánk ma száz esztendős. Pontosan ma.
Rendeltem tortát.
Mondom a kisasszonynak, szeretnék rendelni egy tortát. Azt mondja, válasszak, sok torta van az üveg alatt.
–Nekem szebb kell és nagyobb.
–Ezeknél is szebb és nagyobb?
–Igen, ezeknél is szebb és nagyobb!
–Hány személyre kell?
–Azt nem lehet tudni. Egyszerű, falusi asszonynak kell, anyámnak, aki száz esztendős. Legyen fehér. És a tetejére legyen fölírva egy szám. Az, hogy 100.
–És hány kilós legyen az a torta?
–Azt nem tudhatom, mert soha nem járt a kezemben egy nagy torta.
–Legyen úgy két, vagy három kilós?
–Legyen. Körülbelül akkora, mint amekkorát most a levegőbe rajzolok.
–Ne tessék a kezével nagyon hadonászni, még leveri valakinek a kalapját…
–És legyen a tetején sok kicsi, színes virág.
A konyhában terítettünk asztalt. Anyám nézi a tortát, s főleg a számot rajta, hogy száz. Azt mondja, egy kicsit elérzékenyültem…
Érzem, az én torkomban is megjelent a gombóc.
–Mama, úgy illene, hogy ilyenkor szép, fehér asztalterítőt vegyünk elő, ne ezt a csíkosat, –mondja a feleségem.
–Akkor legyen úgy! Terítsetek fehérrel. Azzal, amit még leánykoromban szőttem. De mivel terítünk asztalt, ha véletlenül bekövetkezik valami fontos esemény? Ezt a fehéret arra tartogattam…
