Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 57. |
Írta: Tánczos G. Károly |
2013. november 22. péntek, 09:27 |
Tavasz és nyár között A madár rekedten rikongott, noha a madarak nemigen rekednek be. Szipoghat szél, zokoghat eső, ordíthat orkán, a hőmérséklet lesüllyedhet akár –13˚ C alá, ők eltökélt ösztönnel fújják a magukét, trrrilláznak, harrrsognak, ritkán rrikkantanak is. Ennek a madárnak azonban oka volt a rekedt dalolásra, mert olyat látott, amit még a Zeppelinen edződött szemének sem hitt el, s olyat hallott (zakatolt, fújtatott, zörgött, berregett a repülőgép), amit nem hitt el a füleknek sem. A hangot hamisnak, idegennek érezte, és csőrét oly erővel nyitotta szóra – „Ilyen nincs! Ilyen nincs!” –, hogy belerekedt az ártatlan, tudatlanságból fakadó hazugságba. Mivel a madarak szeme olyan, mint a sasé, nemcsak a repülőgépet látta, hanem a benne ülők arcát is. Gizikéét, Béláét, Gebéét, Hetedikét, Sanyiét, a Főnökét, Karinthyét és Kosztolányi Dezsőét, amint mosolyogva, falfehéren, egykedvűen, fütyörészve, sűrűn pislogva, megilletődötten, nevetve és evoézva figyelnek egy madarat.
Az ég egyébként tiszta volt. Kék.
Véget ért a Tavasz…, és – remélem, ideiglenesen – ez a szöveg is. Történt ugyanis, hogy jócskán benne jártam a nyárban, és most nem találom,talán elfelejtettem lementeni a művet, ráadásul többször gépcsere történt, így fogalmam sincs, melyik vincseszteren lehet kutogatni. (Természetesen nem nekem, mert én tök hülye vagyok ahhoz, amit csinálok.) Megpróbálkozhatnék reprodukálni a szöveget, de szellemi kapacitásom, lelkiállapotom, hangulatom és egyéb tényezők szinte lehetetlenné teszik a vállalkozást. Szomorú zárásul és egy csepp vigasztalásul fogadjanak el egy elcsépelt közhelyet: „Még úgy sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.”
|