Jöjj délre…

Avagy, egy szobor a téren

A minap munkába igyekezvén a közeli téren egy új szoborra lettem figyelmes. Nem szemlélhettem meg közelebbről, mert sietős volt az utam. Nem akartam lekésni a tanítás kezdete előtti félórai nagyon sorsdöntő és nagyon fontos időpontot.

Így csak találgatni tudtam, vajon kit ábrázol a szobor?

A téren két iskola is található. Gondoltam, talán a szoborhoz közelebbi iskola névadójának állítottak emléket.

A fensőbb hatalmak szerint meg kell engem vizsgálni kétévente, hogy alkalmas vagyok-e még a pályára, orvosilag! Szerencsére ehhez leginkább csak a megjelenés szükséges. És még nagyobb szerencse, hogy az orvoshoz vezető úton azt a teret is érinthetem, ahol az a szobor áll! Most már gyalogosan, semmitől sem sürgetve, jó alaposan megnézhetem a szobrot, ami mellett korábban csak úgy elsuhantam autóval.

Nagy László szobor!

Megdobban a szívem. Egy bronzfej, mészkő háttérrel. Alatta a név: Nagy László.

A talapzaton az alkotó neve: Venelin Antonov. Készült a helyi bolgár közösség támogatásával.

Hát persze! Nagy László többek között a csodálatos bolgár népköltészetet is megszólaltatta magyarul!

„Jöjj délre cimborám, lássuk Sztrúmicát,

 Jó kedvvel iddogáljuk jó vörösborát! „

Meg ehhez hasonló gyöngyszemek!

Nagyon megörültem a szobornak! És, hogy Kecskeméten ez valakinek eszébe jutott! A téren található iskoláknak más a névadójuk. De így még szebb!

Egy hangyányi kifogásom volt csak. Én sasabb orral ábrázoltam volna a költőt! Az arc mély barázdái a helyükön vannak, de az orr… Vagy csak én emlékszem másképp?

Azóta megnéztem jó néhány Nagy László portrét. Ez a sasorr dolog lehet, hogy csak az én képzeletemben él? Valahol biztos láttam így! Melléktermékként egy csomó versét újra olvastam… A bolgár népköltészet fordításait is. Biztos, hogy nemesedett a csiszolatuk ezeknek a verseknek, azzal, hogy Nagy László magyarul szólaltatta meg!

„ Erdők rügyesednek

Halmok füvesednek,

Vizek megerednek,

Seregesen járnak

Virágért a lányok,

Lányok után járó

Fiuk fuvoláznak.”

Mindenesetre kedvem támadt egy Nagy László portréra, agyagból. Sok fényképem van a költőről a verses köteteiből, ismerem a rajzát saját magáról, láttam őt a tévében. Csak élőben nem volt szerencsém látni sosem!

Van bennem egy kép. Jó lenne megformálni! Látom, és a fülemben van az a mondata, amit a riporter kérdésére felelt, hogy mit üzen az utókornak: „Ha még lesz emberi arcuk, úgy csókoltatom őket.”

Addig is, jó tudni, hogy Nagy László egy hozzánk közeli térre költözött.

Ha arra járok, viszek neki virágot!