BEREKESZTÉSFÉLE

     Az ilyen jellegű szakmunkáknál az a megszokott, hogy az érdemi fejtegetés a történelemmel kezdődik. Nézzék el nekem a formabontást! Nyomós okom van rá! A humbiknak ugyanis a szó európai értelmében nincs történelmük! Mindaz hiányzik a múltjukból, ami öreg kontinensünk történelmét igazán vonzóvá, izgalmassá és széppé teszi. /Nem voltak szimpla, pusztán területi és gazdasági érdek motiválta, se rafináltabb, az uralkodó szeszélye miatt, vagy az egy isten nevében megindított háborúik, humbitársaik ellen irányuló, a gazdaság indukálta „szent” eszmék égisze alatt lezajlott forradalmaik, polgárháborúik. A maguk módján politizáltak, de nem volt történelmükben politikai gyilkosság, sőt gyilkosság is csak néhanap, ahogy lopás, csalás, szélhámosság is elvétve fordult elő.

     - Ott bizony felkopna az állunk!

     - Nem csoda, hogy értetlenül álltak a tízparancsolat előtt!

     - Az európai emberiség fele éhen pusztulna, vagy unalmában Amerikába vándorolna munkát kérni Al Caponétól.

     - Vagy mástól.

     - Kire gondolsz?

     - Ne politizáljunk!

     Gizike sejti a választ, de azért megkérdi.

     - Vannak-e ott bordélykalyibák, vagy magányos lányok az éjszakai utcákon?

     - Egy humbi sosem lehet magányos!

     - Éppen azért!

     Nem voltak árvizek, földrengések, vulkánkitörések. A népesség egyensúlyát sem a sok-sok szenvedést hozó járványokkal oldja meg a természet, hanem úgy, hogy ha túl sok az ember, a nemzőképes korú férfiak és nők átlagos életkorát megrövidíti. Az árván maradt gyerekeket a nagyszülők nevelik fel. A gyerekek felnőnek, s mivel félnek a korai haláltól, nem vállalkoznak utódok létrehozására. Amikor az idősebb generáció utolsó tagja is elindult az Útra, Amelyen Nincs Akadály, az átlagéletkor ismét növekedni kezd. / Egyszóval nem történt meg-, majd feljegyzésre méltó esemény. Az már más kérdés, hogy ezeket meg-, majd feljegyezték.  

     Többször célozgattam arra, hogy amit tudnak a Tekenőben való tartózkodásuk első néhány száz esztendejéről, azt Muzultól tudják. Ő diktálta le az arra kiválasztott családnak. Számos népnél – óceániai bennszülötteknél, dél-amerikai indiánoknál, Afrikában pl. a mandinkáknál – kialakult az a társadalmi csoport, amit prehistorikusoknak nevezhetnénk: egy-egy /nagy kiterjedésű „ország”, vagy nagy populáció esetében több-több / család arra volt hivatva, hogy eszükbe véssék, ott megtartsák, majd az utódoknak továbbmondják mindazt, ami évek, évszázadok alatt a nyelvterületükön történt. A humbik – és a tudomány – szerencséjére nekik egy isten volt az ősforrás, ezért hiteles képét tudják /-uk / nyújtani az istenek korának is /age of gods/, ahogy a szakirodalom nevezi /.

     Az írásbeliség megjelenése – a legendás magyar ember józan pillanataiban hatalmas energiákat fektetett be keresztnépe kultúrájának fejlesztésére, ő alapította az első iskolát is – után e szóbeli hagyomány kritikus megrostálása és rögzítése volt a feladat. Elvégezték.

     A XIX. és a XX. század fordulóján szinte egy csapásra eltűnt ez az idillinek is nevezhető állapot. Elég volt a fehér /az Előszóban említett angol, majd francia/ csapatok villám(csapással is felérő)látogatása, megbolydult a humbi politikai élet is! Ennek bemutatása viszont túllép a kompetenciámon! Félek, hogy így is többet árultam el a kelleténél erről a szívemhez nőtt kicsiny népről, amelyet óriási veszély fenyeget, s ha valamelyik hatalomnak sikerül birtokába jutni a titoknak, egész világunkra nem vár más, csak pusztulás!

     Végszóként: az, mit mondtam, csak igazat mondtam!

     Engedtessék meg nekem, hogy himnuszuk nyers fordításával fejezzem be.

HUMBIK VAGYUNK, HUMBÓ ÁGYÉKÁBÓL ÉS

HUMBA MÉHÉBŐL VALÓK!

ÖCSÉINK AZ ÁLLATOK, HÚGAINK A NÖVÉNYEK.

FEKETÉK VAGYUNK, MINT AZ ÁRNYÉK,

DE LELKÜNK FEHÉR, MINT A NAP FÉNYE.

EGYÜTT VAGYUNK, EGYÜTT, EGYÜTT!

EGY HUMBI SOSEM LEHET MAGÁNYOS!

EGY HUMBI SOSEM LEHET MAGÁNYOS!

     - Mondjad még egyszer! – kéri kissé felemelt hangon Gebe, mire Hetedik elmondja még egyszer.

     - Ne így! Ahogy az előbb mondtad!

     - Egy humbi sosem lehet magányos!

     - Megvan! Már többször olvastad ezt, de csak most esett le! Ez azt jelenti, hogy…

     - Azt.   

     Béla és Sanyi szinte egyszerre kérdi.

     - Mit?

     Gizike kérdéssel felel a kérdésre.

     - Maguk szerint ennyi marhaságot ki tud kitalálni?

     - A sarki fűszeres.

     - Az unokabátyám. A múltkor is mondja…

     - Rossz irányban keresgélnek! Ki tud ilyet leírni?

     - Hát egy író.

     - Két író.

     Bélának kezd először derengeni. Mind a két író az eszébe jut, akivel találkozott az életében.

     - Kosztolányi Dezső, meg az a másik!

     - Az a zsidó.

     Hetedik kioktatja Sanyit.

     - Nem zsidó.

     - Olyan orral én zsidó lennék!

     - Ő nem. Ő humbi.

     - Micsoda? Ne viccelj már velem!

     - Jó, hát ne hidd el!

     Gizike homloka hárommal több ráncot gyűr magára. A szája szótlan, de az ajkai cuppognak. Aztán a cuppogás bestédbe megy át.

     - Tudja, Sanyikám, mi mindnyájan humbik vagyunk a saját országunkban.

     - Ők azért humbik, mert nem lopnak, én meg azért, mert lopok?

     - Látom, megértett.

     Sanyi nem tudja, mit is értett meg, de ezt nem köti az orrára másoknak. Béla veszi át a szót.

     - Kosztolányi a múltkor bevallotta, hogy szokott csalni és lopni. Karinthynak milyen bűnei vannak?

     Hetedik megvakarja a fejét.

     - Szélhámosnak szélhámos, az biztos. Szemfényvesztő. Ő is csaló, de nem a fájdalomtól, hanem a röhögéstől könnyezik az olvasói szeme. Tudja, mi a legnagyobb bűne? Az, hogy borzasztóan okos és bátor! Semelyik hatalom se szereti az okos embereket, főleg, ha nem szolgálja ki a bársonyszékes urakat. Az igazán nagy írók sose riszálják a feneküket a politika előtt!

     - Ez így van! – foglal állást Béla. – Megszereztem az Édes Annát Kosztolányitól. Már ott tartok, amikor Kun Béla repülőgépen ül, és a Vérmező fölött kicsúfolja az ártatlan embereket, levigyorog rájuk.

     - Ilyenek a komanisták, főleg, ha zsidók!

     - Hát nem kun?

     - Nem hát! Kohn?

     - És ez baj?

     - Fogadjunk, még Gizike se tudja, hogy Karinthy már ült repülőgépen!

     - Tényleg bátor fickó!

     - Én még Aszódnál messzebb nem voltam, a földről meg pláne ki se tettem a lábam! – Sanyi hangjában semmi szomorúság, semmi vágyakozás. Semmi.

      Gizikéjében sincs, igaz, ő hallgat. A szeme viszont beszél. Hallgassunk bele!

       „Amikor először láttam repülőt, azt hittem, hogy az isten játszadozik, de hát isten meghalt! Saját szememmel láttam a féknyomot a körúti úttesten, és láttam a krétával körülrajzolt körvonalait is. Veszélyesek azok az automobilok. Persze nem biztos, hogy az ő nyoma volt. És ha egy repülőgép üti el, vagy tán el is ütötte! Talán éppen az, amelyiken a Szerkesztő úr barátja repült! Vajon Kosztolányi Dezső humbi? Biztosan, mert nem magányos! Ott van neki Karinthy. Meg, ugye, itt vagyunk mi is!”

     Gebe is fölfelé emeli a fejét.

     - Isten az atyám, felülnék én is egy égi masinára, ha tudnám, hogy elbír.

     Béla úgy igazítja kalapját, hogy ne süssön a nap a szemébe.

     - Melyik lehet isten? A nagy kékség, vagy a hatalmas felhők? Esetleg az egész? A látható világ is van olyan titokzatos, mint az, amelyiket nem látunk! De amit nem látunk, az van-e? Igaz, azt se látjuk, amitől a rádió működik, mégis halljuk a muzsikát. Édes jó anyámat nem hallom, és már álmaimban is csak ritkán látom, és mégis tudom, hogy itt van! Azt se látom, amitől tudom, hogy itt van. A humbikat se látom!

     Sanyi Gizikét, Gebét és Bélát vizslatja.

     „Mit bámulnak ezek felfelé? Repülőt keresnek? Nem repül az ilyen társaság fölé! Mi a fene ütött belém? El se tudom képzelni magamat nélkülük! Akkor meg hogy gondolhatok ilyenre, amilyenre az előbb? A Főnök biztos tudná, mi van velem. Vagy Gizike. Vagy az a két írástudó. Lakott az utcánkban egy féleszű. Öregebb volt, mint én, de mindig bácsinak szólított. Egyszer megkérdezte: „Sanyi bácsi, nem tudja, ki vagyok én?” Azt feleltem neki: „Nem tudom, Gyuszikám, még azt se, hogy én ki vagyok!” Tudtam, hogy zsidó nem vagyok, meg cigány se! Humbi se akarok lenni, de Gebe megfenyegetett, hogy feljelent a rendőrségnél, ha megszegem az ígéretemet. Bele kell bolondulni!  Egyre többször úgy érzem, hogy én vagyok Gyuszi. De akkor ő kicsoda? Ezt kérdezte tőlem is. Ebbe így is bele lehet bolondulni, nem kell ehhez repülő!”

     Hetedik elgondolkodva nézi a nap irányába fordított arcokat.

     „Mint a napraforgók virágai! Pedig ők mákvirágok. Csirkefogók. Kedves csirkefogók.”

     Mindezek történése közben ittak, iszogattak, emiatt ki-kimentek pisilni a kert hátuljába, oda- és visszamenetben megcsodálták a rügyező fákat, amelyeken tegnap óta megjelentek az apró levelek is, a napról-napra selymesebb füvet, a zöldellést megtörő aranyeső szikrázását, beleszagoltak az illatos levegőbe, hajukat borzolgatta a távoli zenékkel érkező szél. Gizike harapnivalót is tett a konyhából kihozott asztalra, lesimítva a szél felfújta kockás abroszt, sőt Sanyi hangosan, utána jót nevetve, Gebe tapintatosan, utána elnézést kérve böfögött is, de ezen események beiktatása megzavarta volna az érdekes beszélgetést, a magasztos gondolatokat, illetve azok leírását.

     Hetedik, ahogy jelezte, elsietett. Ameddig az útjuk közös volt, Sanyi is vele ment. Beszélgettek, aztán, a kezet fogtak, és egyikük a másik, másikuk az egyik irányba távozott.