Egyfelől a brechti elidegenítés szándéka, másfelől egy minősítés valóban (remélem, csak foltokban) meglévő igazságtartalma diktálta ezt az írást. Biztos, ami biztos, az elején kezdem.

Higgyék el, tisztában vagyok (vélek lenni) erényeimmel és hibáimmal. Tudom, hogy az átlagosnál jobb az íráskészségem, s némi gondolatiság is szorult belém. Ennyit – leegyszerűsítve – a pozitívumokról. Ugyanakkor írásaimat átlengi bizonyos fokú nosztalgia, megbocsátás, óvatosság. [Amikor ’96 szeptemberében az újszászi „bisztró” előterében megmutattam Varga Karcsinak a róla (is!) szóló A szőke indiánt, megszakította az olvasást, szemembe nézett: „Te nem vagy gyáva – mondta –, mert aki nyilvánosan kiteregeti magát, az nem lehet beszari!”]

Sokaktól hallom egy-egy írásomról ezt a borzasztóan utált jelzőt: aranyos. Legutóbb Matyi feleségének, Olginak a szájából. Ő szeretettel mondta, még meg is köszönte. Zoli is szeretettel, viszont más előjellel minősítette lényegében így („édeskés”, „szirupos”, „felszínes”, „kellemes és nem több” stb.) a miniatűrök néhány darabját.  Hogy nem az imént említett sorozatba raktam e szöveget, minimum két oka van. Az egyik az elidegenítés, a másik, hogy még a Vizeimre is mondta ezt valaki. (Márpedig az – mert nem csak megírtam, hanem el is olvastam – sok minden, de nem aranyos!)

S ha most valaki azt hiszi, hogy sértődötten mentegetőzök, téved. Csupán bosszankodok, és felhívom a figyelmet arra, hogy – védve a véleménynyilvánítás szabadságát is – szidjunk, avagy dicsérjünk, ám változatosabban is tehetnénk, hisz kimeríthetetlen a magyar nyelv.

Az aranyost hagyjuk meg Dustin Hoffmannak!