Tánczos G. Károly (Carlofranco): Kosztolányi az alvilágban 53. (A humbi mitológia… 5.)     Örültek, hogy Jézus nem tizenegy, vagy tizenhárom tanítványt választott ki! A siker reményében pater Salvatore beleadott apait-anyait a Hegyi beszédbe, de unatkozó arcukat látva szomorúan súgta oda társainak: „Előbb sikerül az egyetlen helyes útra terelnünk a távoli lakatlan szigetek őslakóit, mint ezeket a…” „Ne mondd ki, testvérem, az Isten ellen való volna! Ne csüggedjen a lelked! – förmedt rá Quasimodo atya. – Küzdelmünk a Respublica Christianáért nem lehet hiábavaló! Tudod, mit mondott a mi urunk, Jézus, amikor…” „Tudom, de unom az egészet! Csomagoljunk, és tűzzünk el innen a…” „Ne mondd ki, testvérem!” Az eddig csak az egek ostromára készülő tekintettel, összekulcsolt kezekkel hallgató Enrico atya most szóra nyitotta száját. „Testvéreim, jobbat mondok én néktek! Próbálkozhatunk mi itt ígéretekkel, mondhatunk parabolákat ezeknek, kilátásba helyezhetünk különféle büntetéseket, célt nem érünk velük, és a Szentatya /vajon ki tölti most be ezt a statust? / nem veszi jó néven. Nem tudom, mi okból, de Rómának nagy szüksége van e térség támogatására.” „Sokra megyünk vele, ha itt pusztulunk egy putriban! Az se biztos, hogy nem esznek meg!” „Úgy látom, a lelkedet a kísértő pedzegeti! Emlékezz vissza, amikor ostoba előítéletekkel telve megérkeztünk!”

     A misszionáriusok megjelenése előtt a humbik hírből sem ismerték az emberevést. A hittérítők próbálták meg az általuk feltételezett szokásukról lebeszélni őket. Addig-addig győzködték az agyukat, lelküket, míg megfogant bennük a gondolat: „Minden bizonnyal valami jó dolog lehet az, ha annyira nem tetszik a nagy fehér istennek!” Ily módon szereztek tudomást az emberáldozatról is. Hogy ne tűnjék öncélúnak ténykedésük, elhatározták, hogy szakrális áldozatot mutatnak be. De kinek? Sok-sok vita után abban állapodtak meg, hogy valamennyi istenüknek ajánlják a nem élvezhetetlenségig sütött emberhúst. A misszionáriusok mutogatásai s részben szavai – amelyekből a humbikban az ábrahám hangsor sokszori említése ragadt meg – alapján tető alá hoztak egy máglyát. Ez szó szerint értendő, hiszen náluk minden nap esett, csak fedél alatt lehettek valamennyire biztosak kísérletük sikerében. Egy költőféleség áldozati dalt is összetákolt, melynek lényege kb. ez volt: „Jaj, de jó az emberáldozat!”

     A nagyszabású terv végül is azon bukott meg, hogy a humbik az első alkalmat tiszteletben tartva szigorúan ragaszkodtak az önkéntesség elvéhez. Jelentkező nem akadt, amely tény alapján német és japán kutatók a humbi néplélek domináns elemének a gyávaságot tételezik. Pedig mindössze annyi az oka a máglya tüzétől való ódzkodásuknak, hogy a napon is majdnem megsültek.

     A misszionáriusok mosolyogva idézték fel fiatalkori dőreségüket, a humbik jóindulatú primitívségét. „Testvérek, hallgassuk meg, mi az a jobb, amit Enrico atya említett!” „Nos, testvéreim, vigyünk magunkkal egy vadembert Rómába!” Megütköztek a felvetésen. /Nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, ezért csak megemlítem, hogy vitájukban szóba került a véletlen, s ellenérvként Gondviselés, a misszionáriusok Rómába vezető útjának az istenéhez hasonló kiszámíthatatlansága. Már a jelölt személyén vitatkoztak, amikor elébük állt egy férfi, lemosta arcáról, testéről a barna festéket: kiderült, hogy a magyar ember fiának a fia volt. „Látom a szemükön, hogy útra készülnek, ha megengedik, magukkal tartok. Szeretném megkeresni azt a féltekét, azt a kontinenst, országot, falut, utcát, házat, ahol a nagyapám és az apám született!” Az atyák kérdezősködtek, majd elismerve, hogy a magyar tisztességes, istenfélő nép, elutasították a jelentkezést, mondván, hogy a Vatikánban sem estek a fejük lágyára! „Halál várna ránk, ha kiderülne a csalás!” Így is az várt rájuk! [Az ügy dokumentumait /beszámolójukat a viszontagságos utazásról, a jegyzőkönyvbe mondott vallomásaikat a Szent Inkvizíció előtt – arról, hogy hogyan nyírták meg a jelentkező humbi (hisz oktondiság homogenitást feltételezni egy népről, hisz mindenütt vannak opportunisták, kalandos kedvű vállalkozók, álmokat kergetők, vagy csak unalomból elkívánkozók) haját európai fazonra, hogyan öltöztették fel rendesen (bár a Szentatya azt mondta, hogy úgy néz ki, mint szaros Pista Jézus urunk neve napján), hogyan tanítottak meg neki több nyelvet, hogyan keresztelték meg, hogyan tanították meg miként lehet őszintén imádkozni, keresztet vetni, hithű katolikusként viselkedni magasabb körökben stb. –, az autodafé leírását/ bárki elolvashatja a vatikáni levéltárban.]

     - Megpróbálhatjuk – szólalt meg végül Salvatore atya -, de még egyszer próbát teszek velük, hátha nem lesz muszáj füllentenünk Isten földi helytartója előtt. Ha mégis, akkor ezt majd alaposan begyakoroljuk.

     Odalépkedett a várakozó humbik elé. „Jézusnál tartunk, ugye?” És felütötte Lukács evangéliumát. 

     - Mikoron pedig a város kapujához közelített, ímé egy halottat hoznak vala ki, egyetlen egy fiát az anyjának, és az özvegy asszony vala; és a városból nagy sokaság volt ővele. És látván őt az Úr, megkönyörüle rajta, és mondá néki: Ne sírj. És oda menvén, illeté a koporsót; a vivők pedig megállának. És monda: Ifjú, néked mondom, kelj föl! És felüle a megholt, és kezde szólni; és adá őt az anyjának.

      - Nekem még senki nem mondta, akkor sem… – Béla elmeséli a karácsony előtti  megverettetést.

    Hetedik megszeppenve, riadtan kérdez.

    - Te voltál az? Gondolhattam volna! A karácsonyi állapotod, a szilveszteri számomra érthetetlen óvatosságod, Márta elbeszélése… Ó, én marha!

     - Elmesélte?

     - Azt mondta, rossz társaságba keveredett.

     - Keveredett? Én úgy láttam, hogy élvezte a helyzetet. Meg is rúgott.

     - Még ma beszélek a fejével!

     - Inkább ne! Kár a múltat piszkálni.

     - Anyáddal együtt!

     Béla arcára döbbenettel elegy megbántottság ül.

     - Sanyikám, mi baja van Bélával? Tegnap az a „ki a magyar, ha én nem?”, ma meg Béla! Ha nem szeretném, ezek után a szavai után hányingerem lenne magtól!

     - Jól van már! Miért kell mindjárt nekem esni? Tudják, hogy nem úgy gondoltam! Tényleg hülye voltam, bocsássál meg, Bélus! Itt a kezem!

     - Azért máskor ne mondjál ilyet Hildácskára, meg az édes jó anyámra! – enyhül meg Béla, és kezet fog Sanyival. 

     A feszült csend keménységét Gebe igyekszik lágyítani. Gizikéhez fordul.

     - Maga mindenkit szeret.

     A vénasszonynak, noha mosolyog, ez nem igazán hízeleg neki. Szavai ellentétben állnak hangja lágy szelídségével.

     - Ne sértegessen! Mindenkit szeretni annyit tesz, mint senkit sem szeretni. A szerelemmel szemben, ami vak, süket, szenvedélyes és rövid, a szeretet lát, hall, mérlegel, válogat, megfontolt és hosszú évekig tarthat. A szeretet már-már barátság.

     Hetedik incselkedik.

     - Azt mondja, hogy a szeretet racionális?

     - Ha ez a szó azt jelenti, amire én gondolok, szerelemhez képest igen, de ne akarjon beugratni, mindössze annyit mondtam, hogy a szerető ember szíve kevesebbet ver, szeme tisztább, hallása kifinomultabb, mint a szerelmesé. Gondoljon csak bele: szeretek valakit, de szerelmes vagyok valakibe. Érti a különbséget!

     Sanyi felsóhajt.

     - Hogy lehet engem szeretni?

     - Ne tőlem kérdezze!

     Sanyi megzavarodik. A másik két férfire néz.