Akkortájt készült el a templomot és a temetőt összekötő keskeny járda. A temető mélyebben fekszik, mint a templom, amelyet ráadásul a természetes szintkülönbségen túl egy mesterséges magaslatra építettek, emiatt egy rövid szakasz után lejtőssé válik az út. A járda melletti kocsiút megmaradt eredeti állapotában. Nyáron poros, az esős évszakokban sáros. A stráfkocsik gumikerekei szabdalták keresztül-kasul, s csak ritkán próbálkozott egy-egy vasabroncsos fakerekű szekér, a faluban élő előkelők gépjárművei egyáltalán nem. A lejtős szakasz kezdete előtt áll egy ház, amelynek hatalmas portája egészen a falut egykor behálózó csatornarendszer egyik ágának partján ér véget. A kerítést és a mellette húzódó padkát befonja a fehéren virító szulák, a ház utcára néző falát majd’ teljes terjedelmében valamilyen futónövény. Van mit ritkítania a gazdasszonynak. És nemcsak ez a dolga, hiszen az év egészében rengeteg gyereke és azok gyerekei töltenek itt hosszabb-rövidebb időt. Azoknak pedig enniük kell, és mosni rájuk.

Ma rendkívüli nap van. Csak egyetlen unoka játszadozik az utcán. Letép egy petúniát, kitépi a bibeszálat, és kész a síp. Ő trombitának nevezi. Megunja, keres egy botot, lábai közé kapja, s máris nyargaló huszár. Illedelmesen köszön a temetőbe és a temetőből jövőknek. Telik az idő. Észre sem veszi, hogy megjön az anyja. Fáradtan öleli meg fiát. Nem messzire, néhány házzal odébb dolgozik egy tehetős rokonnál, ahová a fiút csak kivételes alkalmakkor eresztik be. Olyankor, ha nem mezítláb van, mint most, le kell vennie a cipőjét, sapkáját. Udvariasan köszönnie is kell, hangosan, érthetően, ahogy arra anyja tanította. Néha adnak neki egy darab csokit vagy süteményt, aminek örül. Mert örülnie kell. „Miért, anyu?” – kérdezi meg. „Tudod, nekik nincs gyerekük.” „Én nem akarok az övéké lenni!” „Nem is leszel. Soha!” Az anya belép a kapun, kicsit nyitva hagyja, de amikor látja, hogy fia nem követi, beteszi maga után. Éppen hogy belép a kis melléképületbe, amely jelenleg lakásukként szolgál, újra nyílik a kapu, s betolja kerékpárját a fiú nagynénje. Előbb biccent a gyereknek. Ő a TSZ tehenészetében dolgozik. „Jó napot, anyám!” A fiú anyjáról tudomást sem vesz, pedig látja, hallja, hogy köszön neki. Bemegy a „nagyházba”.

Feltámad a szél, s kisvártatva megered az eső. A fiú beszalad az udvarba, de nem a „házukba” megy, hanem, noha tudja, hogy a leskelődésért, hallgatózásért mi jár, odasettenkedik a nagyszoba ablakához, bekukucskál. „Igaz ez, lányom?” „Igaz. A Giza mondta, ő meg látta őket!” „Hogy az én fiamnak… az én kis unokámnak…” A fiú tudta, csakis róluk lehet szó. Emlékezett nagynénje viselkedésére az utóbbi időben. Hallotta, amint a nagyanyja behívja édesanyját. Annyi ideje maradt, hogy besurranjon a hátsó kertet lezáró léckapun. Hallotta anyja lépteit, majd a veszekedést, a pofonok csattanásait, anyja sírását. Ismét az ablakhoz lopózott. „Feszítse szét a száját, anyám!” A fiú két köpés hangját hallotta. És rúgásokat, egy test zuhanását. „Istenem, drága jó istenem! Mit vétettem én?” – az anyja szavai. „Még te kérdezed, te… te ribanc!” A fiú félni kezdett. „Apu, hol vagy?” – suttogta.

Apja kocsmában volt. Ma is kocsmában.