Ki elég régóta ismer, tudja, hogy amióta az első kortyot megízleltem, megittam, egészen az Egerbe költözésünket követő néhány évig sörös voltam! (Igaz, néha a kísérő szerepét töltötte be.) A felkiáltójel azoknak szól, akik megjegyzik időnként: „Karcsi, téged nemcsak a szerelem, hanem az egri borok hívtak ide!” Meg-megjegyzik, aztán mosolyognak rajtam, ahogy kézzel-lábbal tiltakozom. S valóban igaztalan a vádjuk, mert a borra (helyesebben a nagyfröccsre) való áttérésem oka a sörárak drasztikus megemelkedése volt. És most második ereklyeként magam elé teszem a konyhából kihozott üres sörös palackot. Nem írom le küllemét, mint az 1.-ben tettem, hiszen a Riesenbrau szinte mindenütt kapható, de Északkelet-Magyarországon mindenképp.

Nincs ellentmondás az eddig leírtak és az imént említett gesztusom között. Az év első harmadában történt, hogy Józsi a Vallonban eddig nem forgalmazott sörmárkát rakatott ki Andival a felső, a sörösüvegeket felsorakoztató polcra. Tulajdonképpen ekkor egyesült bennem a nyugati anyagiasság és a keleti szakralitás! Elkértem azt az üveget, kiittam tartalmát, megvettem és előbb a szobai nagyszekrény alá, majd a konyhai polcra helyeztem. Dőreség, de nagyon büszke voltam magamra, hogy évtizedek óta először sikeredett elsőnek lennem valamiben.  

Azóta is örömmel látom, ha valaki azt rendel. A Verigában.